Janus blogja

 

 

Zuhog az eső, mosdat az élet,

hogy mossa le rólam a percet, az évet?

Miképpen lehetne lelkem újra tiszta,

mint mikor kezemből szállt a parittya

a hársillatos kastélykert gyepén,

mikor kicsi volt a világ, de én álltam közepén?

Zuhog az eső, az esti por sár

belerepül egy fekete madár,

csőre üt vízbe,  folyó sárba,

micsoda boldogság van e pocsolyába!

Zuhog az eső, a villám kékel,

s elbánik a fával, az egésszel

a dörgés a csattanás, ha elül,

évgyűrűk a halál ujján, a zivatar szelídül.

Pára mászik a fára,

ágra, eltört derekára,

s megcsillan az alkony fénye,

vöröslő könnyben ázik a kérge.

Zuhog az eső, szivárvány ível

itt állok lüktető, sajgó  szívvel,

rajtam a percek, rajtam az évek

mosdtat az élet, szöknek a fények,

pillantás réved a halott ágra,

lelkem zuhan sárba, langy pocsolyába.