Janus blogja

 

nem tudom

őszömnek lesz-e Napja

jár-e  majd fény

zörgő emlékavar fölött

vagy a szakadt rongyködöt

a csend  vitorlává  varrja

korhadt fatörzsön leszek

vén hajótörött

 

nem tudom

őszömnek lesz-e lángja

fellobbanó csókok

raknak-e  bennem tűzet

vagy úgy leszek

 mint egy rozsdás kályha

mibe belegyújtani

ugyan már minek

 

nem tudom

őszömnek jut-e még értelem

levedlett ábránd báb

rejt-e könnyű szárnyat

s felkap-e a langyos szél

s visz földeken réteken

vagy  fagy nyomorít

s velem varjú csőre játszhat

 

nem tudom

őszömnek leszek-e én magam

hogy majd reszkető kézzel

átadjon a télnek

vagy cipőm talpán

 már nem fagy meg  saram

s még karácsony előtt

pityergő gyertyacsonkok égnek

 

 

Még a versek írnak engem,

két tenyerem  tükör hasonlatok,

szemem metaforát kacsint,

megszemélyesítők a sóhajok.

 

Homályos a költői kép,

tompa arcél, maszatos kontúr,

bár tisztul  az egyéniség,

de valahogy, nem megyek még  flottul.

 

Az ihlet filtere ázik,

még kevés a szín,  fanyar a zamat,

őszi pocsolyákat gyűjtök,

hogy megírjam  egyszer a nagy tavat.

 

Még a versek írnak engem,

cipelnek Radnóti verslábai,

erőltetett menet végén

a semmi ágára hív játszani

 

Attila,  és ott talán,

mikor ködként oszlik fel tér s idő,

majd megírom azt a verset

melyből a líra virága kinő.

 

Még a versek írnak engem,

sodródom a múlt tintatengerén,

már valaki a túl partra

átvitte, valami mást viszek én.

Elmerengek, nagymamámat látom,

ahogy hajszálai szöknek kendője alól,

az asztalnál   lisztet szitál, én ülök az ágyon,

szappanos vizével  kacsint a félretolt  lavór.

 

Halkan csúszik a tepsi, túrós béles sárgul,

korhadt hársfaág pattog a tűz hevén,

füst gyerek kanyarog a kizuhant „ parázsbúl”,

de pirulását a bögrével nyakon  öntöm én.

 

Kenyeret szelek, girbe-gurba egyenest,

majd vederbe mártom,  a cukor máris ragad,

majszolom a mannát, mamám ölelni se rest,

de dolog az idő, és ő sántán is folyton  szalad.

 

Sparhelt nyitja száját,  parazsat nevet,

mikor átölelem drága nagymamót,

és a merengésnek hirtelen lett vége,

lepergett könnyeim közt keresem a szót.

 

 

avartócsákban fürödtek a percek

pillanat röpült áttetsző madár

szárnyai alatt semmibe vesztek

az őszi sóhajok visszatért a nyár

 

csendek hajóztak levélgondolán

bámész szemeket vetve a fákra

melyek hanyagul ágaik lógatván

belesimítottak az andalgó Tiszába

 

árnyék és fény  együtt játszottak szépen

az egyik bújt a másik megkereste                                                             

avar szőnyegen ágból rakott széken

már sötét ruháját próbálta az este

 

 

Apróra vágott, szárított vágyakból

az álom főz illanó érzés teát,

kortyol a lélek, a test apró rángásai

festik, a szív megbicsakló ritmusát.

 

Befőtt boldogságot bont a jelen,

letapadt, nehezen nyílik a fedő,

kés suhan, léket vág, oda a vákuum,

és a boldogság  íze elérhető.

 

Ennyi lett az élet, szárított vágy,

s  utóízes boldogság befőtt,

megsárgult nosztalgia képeken

hogy milyen is  volt, a  minden előtt.