Janus blogja

 

Mikor lehunyta szemét

az Abdai fák  alatt,

az elmúlás kezében

ott hitázott a lakat.

 

Míg peregtek a képek

lezárt szemhéja mögött,

az őszi szél sóhajtott,

fagyos kínok közt nyögött.

 

A világ gonosz maradt

és kapzsi ,telhetetlen,

tört sorsok a markokban,

és profit a zsebekben.

 

Maradtak a fegyverek,

felsírtak a háborúk,

és a békéért öltek,

haltak apák és fiúk.

 

Az ártatlanok vére

fekete földön rózsa,

a hatalom szakítja,

de mi tehetünk róla.

 

Nem tudhatom, hogy másnak

kínnal tűrni, hogy lehet,

hogy az urak ,mint a borsót

pergetik az életet,

 

a másét , a szolgáét….

és a hízott gaz mulat,

miközben törli kését,

ő dicséri az Urat.

 

Az Abdai fák alatt

sóhajt és felnyög a szél,

bakancsos idők jönnek,

hol az ember  nem remél.

 

Megbékél az éj haragja,

sötétségét hátrahagyja,

hajnal bújik, bíbor, kékje,

virágkehely, s nap bibéje

parázzsá váll, felragyog,

fénye fákon andalog;

majd lehuppan, pázsiton jár,

izzó parázs lesz a határ.

Kipiruló fellegek

szél ölébe fekszenek,

elhajóznak égvízen,

látványukat én viszem

lelkem szivacsába rejtve,

s kicsavarom eme versbe,

szavak cseppje átitat,

hajnali kép, áhítat.

 

 

néha meginognak a hatalmas falak

sajgó repedés fut téglák sikoltanak

boltív torzul üvegét kupola szórja

szilánk és törmelék a falak sorsa

néha meginog a szív s a lélek

egymást üldözik mint lápi  lidércek

a szív gyöngül vágyakat súg hangja

a lélek üresen kong mint  magány harangja

néha meginog sőt eltörik az ember

ki reggel álmából kelni már  nem mer

hisz a valóságban minden lépés

szemrehányás isten felé kérdés

minek ad az isten szerelmet vágyat

ha azokra nincs ír sem bűnbocsánat

 

2018.

 

 

Ónos esőt szitál az ég,

párás fátyol a messzeség.

Üveget fúj a szél szája,                                      

készül a hárs fagy ruhája.

Áttetsző szép ezüst terül,

fa derekán passzol, feszül.

Felhők alól fény kacsint rá,

pirul a hárs, mintha tudná,

hogy a bíbor, amely fedi,

árva szívem melengeti.

Mintha kicsit jobban lennék,

mosoly bújik, apró vendég,

elindulok jéghatáron,

viszem fagyos boldogságom.

 

 

 

Árnyékpapucsba bújik a hegy lába

bíbor sapkát köt az alkony feje búbjára,

szürke ruháját lassan átfesti az este,

olvadnak a szirtek a lomha fellegekbe.

 

A sötétnek sötét lesz a párja

csend lép a hallgatás törékeny hídjára,

ahol tétován ácsorog a lelkem,

mereng az idő vizébe zuhanó percen.

 

Fellegeket tép a hideg szél keze,

vézna hold tűnik fel, s fény lehelete

az alvó világra száll, mint ragyogó pára,

mely keserű cseppé lesz a magány poharába.