József Attila

 

Megszülte őt a mama,

keserűségből édes,

két tenyér az otthona,

még minden lehetséges.

 

Hol nagy vagyon a fillér,

és  lakótárs az  éhség ,

hol fizetnek a nincsér’

ott nem hál a reménység.

 

Maszatos emlék apa,

körötte  szürke  sajog,

ó jaj  Amerika,

oly árvák az angyalok!

 

A padláson senki nincs

földön a néma kosár,

anyai öl drága kincs,

szomorú gyermek leltár.

 

Betűk nevelték lelkét,

mely tanítani vágyott,

bár tudott minden leckét,

a tiszta szív mást bántott.

 

Könyvről könyvre lépve jut

magasságba menetel,

tudás tárta nagy kaput,

és ő mindent fölemel.

 

Szíve bontja vágyait,

benne  gyönyörű terem,

vörös pipacs szirmait

vonat vitte síneken.

 

Talpfa, kő és vasalat

lépcső lett az ég felé,

elment , mégis itt maradt,

élő holt a nemzeté.