janow blogja

Mint ártéren apró tavakat a Sajó,
valamit hátrahagyni -
Igen, "az volna csudajó!"

(Jagos Istvánnak ajánlva)

Ki volt a vérző hős
Ki volt, ki mindig győz
Kit áldozott fel rég
A lusta istenség?

Bolond, ki hitét le sosem veté
bolond ki ezer veszély
kiszabta utakra nevetve lép
bolond, ki örökre keresztre feszítve

maradna vérző hős
marad, ki mindig győz
az áldozat, kit rég
a lusta istenség

röhögve szemelt ki sötét delén
lenézve a szenvedést
alázva taposta iszapba őt
ki vére omolva mutatta, mit ér, ha

Te vagy a vérző hős...

Mire megmutatja neked magát
a csillag-eszmélet
s hullámokban terít le az élet,
tanulj meg hinni magadban
abban a megfeszült alakban
mit találomra szórtak rád
részeg angyalok,
te majd eldöntöd
szárnyakon, vagy gyalog.

Arcod csak egy van,
vagy tízezer?
Kincseid tagadod,
vagy csak alig hiszed el?
Csillagporszem vagy,
de micsoda fényörvényben!
Tapogasd utad
macskaköves sikátorban
hajladozó árpamezőben
akár hűvös aknamélyen...
Csak leld meg célod,
mely régóta foglalt neked

az örök törvényben!

Mikor viselős a lelkem
mert erőszakot vett rajta a magány
bosszúból, hogy lopva talán
néhány örömteli percre leltem

akkor én verset írok

mikor kínlódni muszáj
mert az is jobb, mint cipelni
egyre dagadva hízlalni azt,
mit nem bír kimondani a száj

akkor írok verset én

mikor bennem feszül a világ
- még a tudósok szerint is tágul
a csillagok közt a sötétség -
s hiszem, egyedül vagyok, aki lát

én akkor verset írok

dominózva verslábbal, rímekkel
nem vágyom az ihletett percet:
hányok a fennkölt cifraságtól
ha a magány erőszakot tett rajtam

akkor írok én verset!

Sorsod visszhangzó aknát ásott
- A gonosz már dörzsölte aszott tenyerét -
Lelked a foszlékony hű magányban
meglelte sötétkék, csillagos kenyerét.

A kegyetlen bőrszárnyú lélekölő
hullajtja bűzös szurokkönnyeit,
Mert a költő az aknamélyről
ontja repedt körömmel kapart
bánatban tisztult csodás kincseit

Felszinre küldött versei
a halandót hétköznapjaiból -
aknája mélyére emelik.