Levél és kavics

A holnap ajtaját nyitottad ki halkan

csendben osontál el nem zsivalyban

lépteid csak szívemben kongtak

itt hagytál árván magányomban.

Szállnak a komor szürke felhők 

szomorúság ágyon a szív remegőn

köhécsel bágyadt bánatot

tegnap loptad el a holnapot. 

Egyedül volt a kislányka, 

árvaházról árvaházra,

néha-néha egy családba, 

vándorolt a szegény árva. 

Megtűrték, ám nem szerették, 

gyengéden nem kényeztették,

legtöbbször észre sem vették,

de mindig elfelejtették. 

Végül beleunt a búba, 

ezért elindult egy útra,

könnyes pilláit lehunyva, 

ösvényét maga sem tudta. 

Egy gyönyörű mezőre ért, 

színes szőttes virágos rét, 

a virágok megszerették,

átölelték árvánk testét. 

Napsugaras, friss tavaszon,

tisztán ragyogó, szép napon,

ő is virággá változott, 

gyönge szélben hajladozott.