Prózák és kalandok kettő

jagosistvan•  2010. április 23. 20:24

J.A.GOS ISTVÁN RÓBERT - Iszonyat

Iszonyat

 

Az est szürkén és piszkosan száll le a városra. A házak ablakszemei fokozatosan ébrednek. Mindenki készülődik. Van, aki vacsorázni, majd lefeküdni, esetleg a sarki kocsmából haza. Egy körfolyosós bérház is megpihenni készül. Apró neszek suttogását, már csak a kutyák játéka zavarja meg néha. Az egyik lakásban halvány fény dereng. A huszonöt wattos égő, meztelen szórja gyér fényeit. Nem nagy lakás. Apró, kopott, de tiszta. Egy szobakonyha az egész, alkóvval kiegészítve.

Három lakója van a zugnak. Ebből kettő hiánnyal küzd. Az egyik rongy pólyában szunnyad csücsörítve s néha felriadva, míg a másik a sarokban kuporog. Testvérek. A harmadik egy megkopott Rákóczi kép, amelyen már több a repedés, mint a festék. Ma már csak sejthető hogy a pózoló férfi mellett egykor egy nagy bundás kutya is látható volt.

A kislány hét éves. Mély undorral nézi a „dögöt” a pólyában. Nem szereti. Amióta megszületett, neki csak egyre rosszabb lett. Nem elég, hogy az anyjuk kevesebbet törődik vele, amit rettentő fájdalommal él meg, ráadásul esténként még neki kell rá vigyáznia, a dögre, amikor az anya dolgozni van.

Így hát csak gondolatban és álmában kalandozik. Átfut erdőn-mezőn, gondtalanul éli igénytelen kis mindennapjait. A teste néha megremeg. A félálom a legrosszabb állapot. Se itt, se ott. Nehézkesen, mintha ólom nehezedne pilláira, kinyitja szemét.

A csecsemő ebben a pillanatban sír fel. A lányka, dagadó szemekkel, rezignált arccal lassan kikászálódik az odúból és a tűzhelyhez indul tejet melegíteni. Már nem álmodozik. Megszokott mozdulatokkal végzi dolgát, amíg a sírás tovább fokozódik. Nem néz hátra. A kép már belérögzült. Kékülő csecsemőarc. Fakó hajában kicsi kék szalag. Halott lepke. Lassú mozdulatokkal tolja a tejesüveg cucliját az apró, de annál éhesebb szájacskába. Legszívesebben a torkáig lenyomná, hogy megkukuljon végre örökre.

A fiú nem győzi nyelni a szájába zúduló fergeteget. Úgy kiált fel szerencsétlen, mint mikor a bot törik. Az orrából tejes váladék szivárog. Köhög és hörög. Teste, mint a tenger, ráng. Ekkor a lány elveszi szájától az üveget. A csecsemő vonít, majd utána kap. Már csak tátog, mint a hal. Az ösztön vezérli – ínyével a homályba kap.

A lány újból a szájába rakja, de mire megnyugodna, újra kiveszi belőle. Gyermeki dac mindkettőnél. Szavak nélkül. Az egyik már nem akar, a másik még nem tud szavakat formálni. Nézik egymást, s ellenszenv és értetlenség születik a szemekben.

A rongypólya reszket. Lakója száján visszafelé folyik a tej, az állán végig, a kis nyaka köré. Mintha most vajúdta volna ki az anyja; arca vörös, fején kidagadt erek, mint pondrók vonaglottak. Végtagjai mereven, görcsösen néztek a füstös plafon felé. Üvölt és hápog. Teste nyirkos és forró, mint akit láz gyötör. A verejték már a pólyát is átütötte. Kis tudatába az éhség mellé befészkelődött a rettegés.

– Ha adja, miért veszi el?

A lány jéghideg tekintete mindent elárul. Már vagy fél órája így „játszik” az öccsével. Némán és mosolytalanul. Pedig valaha kacagott. Amikor még apa élt és anya is csak őt szerette. Egy határozott kopogás és vele a szomszéd vet véget az iszonyatnak. A lány megrezzen, majd az ajtó hasadékán kiszól:

 – Most jön a foga.

Egykedvű léptekkel befészkeli magát öccse mellé és az ujjaival kezd játszani:

– Ez elment vadászni…

 

Fáradt léptek koppanása töri meg az udvar csendjét. A kutyák álmatagon vakkantanak párat és alszanak tovább. Ismerős. Már hetek óta minden nap így megy ez. Megfáradt koppanások a poros köveken. Az anya már alig várja, hogy láthassa gyermekeit. Amióta megözvegyült dupla műszakot kell vállalnia, ha azt akarja, hogy ne haljanak éhen. Egy hét éves kislány és egy fél éves kisfiú édesanyja. Felelősséggel tartozik irántuk. Tudja, hogy kevés időt fordít rájuk – főleg a nagyobbra – de őrá a legbüszkébb ezen a világon. Ő a legnagyobb segítsége. A szomszéd csak délután négyig ér rá, s onnan az ő drága kislánya vigyáz a kicsire. Nagyon szófogadó, sohasem panaszkodik, pedig megtehetné. Sajnos túl korán nő fel.

Ahogy nyílik az ajtó, a csecsemő felsír, míg a kislány kitárt karokkal rohan az anyja felé. Az anya kétségbeesve tolja el a lányt és nyúl a fiú felé. Magához szorítja, miközben int a kislánynak, adja oda neki a cumisüveget. A lány könnyeivel küszködve, arcát eltakarva nyújtja oda neki.

Szerető gondoskodás és becézés közepette próbálja megetetni.

A kicsi az üveg láttán újra sírni kezd. Az anya értetlenül nézi. A kislány a háta mögül perel.

– Én adtam neki enni, de állandóan csak sír és ordibál.

Két kezével átöleli az anya lábát és már vidámabban folytatja:

– Mama, engedjen főzni engem.

Az anya már meg se hallja, úgy dől le az ágyra, hogy csak a cipőt veti le.

– Aludjunk kedveseim.

 

Az éj csillagtalan. Bánatukban vagy szégyenükben elhagyták az eget. Az évszakok zokogása körbeöleli a megfáradt álmokat.

Az anya felriad. Lopva figyeli a pólya mozgását. Imbolygó léptekkel csoszog oda a gyermekekhez. Alszanak. A csend dermedt. Időnként csak a kislány lába remeg meg, mintha épp szaladna valahová.

 

A hajnal ma is korán ébred. Függönyök résein át kelti az álmodókat. Lassan belengi az egész házat a lábosban főtt kávé kesernyés illata. Az anya öltözik és tízórait készít. A lány is nekikezdett már, hogy magára öltse foltos és kinőtt gönceit.

Az ajtóból még visszanéz, s a lány fogadkozik, de mire az anyja kilép, szemében kín feszül.

Ekkor az alkóvból sírás tör elő.

 

2010. április 23.

péntek 14:11

jagosistvan•  2010. március 11. 19:21

Vonatok

Vonatok

 

   Síneken futó lehetőségek. Hosszabb, rövidebb szakaszok megállókkal. Vannak lassan döcögő öreg füstösök és gyorsak, csillogók. Van, amelyik a pokolba tart és van, amelyik a mennybe. Sőt olyan is van, amely egyhelyben vesztegel.

   Az utazás lehet kényelmes. Kényelmesen hosszan elnyúlva, lábat feltéve. Vajon mi a fontosabb? A komfort, az útirány vagy az út hossza? Ezek keveredésével több verzió jöhet szóba. Ember és sorsfüggő.

   Különös, és mégse egyedi jelenet, ahogy elmegy a vonat, miközben hősünk a peronon áll, és azon gondolkodik, felszálljon vagy maradjon. Tehetetlen ember balgasága vagy ösztönös megérzés? Majd a holnap eldönti.

   Szóval ott áll és néz. Lába már lépne fel, de a kezében szorongatott jegy épp az ellenkező irányba szól. Bliccelhetne is, de annak meg mi értelme. Még pár perccel ezelőtt lett volna ideje és ezáltal esélye arra, hogy új jegyet váltson. De mint minden olyan ember, aki fél a változástól, ő is csak toporog. Egy kicsit közelebb lép, majd vissza. Még akkor is hezitál, amikor a forgalmista beintett. Pedig az volt a jel, hogy a vonat tovább nem vár.

   Elindult hát nélküle. Szép piros vonat volt. Fogalma sem volt hová tartott, és egyes állomásokon meddig vesztegelt volna. Látszólag tiszta és kényelmes. Hiányérzet nem gyötri, mert kezében ott lapul a megváltott jegy.

   A vonatok világában létezik az átszállás fogalom. Azt némely ember úgy csinálja, hogy átugrik az egyikről a másikra menetközben. Veszélyes mutatvány. Megeshet, hogy a kettő közé esik az illető. Ha csak megüti magát, elmondhatja, hogy szerencsés, hiszen vannak, akik belehalnak ebbe a mutatványba. A legtöbb utas azért megvárja, míg megáll, és úgy száll le. Hogy mennyi időt kell várnia a következő csatlakozásig? Ki tudja? Még talán ő sem. Főleg ha csak toporog a peronon.

   Hősünk most vár. Kezében ott a jegy. Elvileg minden rendben lesz. Az Utasellátóban megvéve a sör és a szendvics, a pisilés letudva, tehát elvileg minden adott ahhoz, hogy ha beérkezik a vonat, minden gond nélkül felszállhasson rá.

   Hősünk felszállt és jól érzi magát. Tudatos választás az élet netovábbja. Cél a szem előtt, idő belőve, archaikus mosoly az arcon és nyugodtság.

   Ajtó csapódik, kalauz be és jegyellenőrzés. A jegy átadva, hosszan vizsgálva. Kiderül, hogy tegnap lejárt. Az úticél rendben, vonat rendben, csak az időzítéssel volt a gond.

Vonat megáll, ajtó nyílik, utas leszáll. Archaikus mosoly tovatűn.

 

   Az állomás elhagyatott. A sínek között füvek törnek utat maguknak. Egy rozoga táblán megsárgult menetrend. A bakterház köré elmúlást font a borostyán. A tetején felirat.

VÉGÁLLOMÁS

 

2010. március 11.

csütörtök  19:19

jagosistvan•  2010. március 9. 21:50

A kicsi huszár szerelmes lött.

Hát kérem, a szerelem nagy úr. Nem ismer korhatárokat és távolságokat. Gyerek fejjel beleszeretni a majdnem anyuba nem semmi. Kiemelem, mi több, felemelem. Anyakomplexus vagy hőstett? De lehet hogy csak kezdődő gerontofilia. Egyre megy. A lényeg hogy protekció szaga van. A kicsi huszárt elérte a szerelem, azaz az a kór, amit mire kinő és rádöbben mekkora egy farok volt, addigra annyi hibát fog elkövetni mint égen a csillag. Számomra ez mulatságos. Nem meglepő, csak mulatságos. :)))

jagosistvan•  2010. február 19. 11:53

A viharfelhők messzire járnak

A viharfelhők messzire járnak

 

Megint esett. A mai decemberek már csak ilyenek. Hó helyett, jéghideg eső. Mátyás, mint mindig most is a buszállomás felé igyekezett. Kissé sántítva, de azért rendíthetetlenül tartott célja felé. Szutykos kezeiben egy tescos szatyor, tele minden féle összeguberált holmival és egy flaska bor. Kopott kabátját gombok helyett egy ócska úttörő szíj fogta össze. Hótaposó csizmája, amit még nyáron kapott most jól kiszolgálta. Cseppet sem fázott. Fűtötte a bor és a tudat, hogy pár lépés és tető lesz a feje fölött. A melegre nem számított. Nem mintha nem lett volna fűtve a váróteremben, hanem azért, mert tudta, hogy csak a helyiség előtti padokra szól a jegye. Az élet meg szigorú kalauz, tehát nem kockáztatott. Maradt a pad. Még jó hogy az egyik fedett rész alatt van.

Mátyás csak akkor fázott, ha a múltra gondolt. Fázott, ha eszébe jutottak egykori szerettei. A kedvese és a kisfia. Valahol nagyon elrontották. A Kedves azóta halott. A fiú is felnőtt lehet már. Mintha egyszer látta volna nem is olyan rég. Szembe jött vele egy szürke szempár, amiben olyan pillantást látott, mint egykor az övé volt. Odaköszönt neki. Látta, ahogy a fiatalember  megmerevedik egy időre, majd tovasietett. Nem mert visszanézni. Két ok miatt sem. Az egyik, lehet hogy tévedett. A másik ok, mi van, ha nem? A szégyen erősebbnek bizonyult nála. Az utolsó húsz évben ez volt az első ilyen érzése. Már nem számított neki, hogy megnézik, ahogyan a kukában turkál. Az sem érdekelte különösebben, hogy két méteres körzetben nem viseli el senki sem, mert annyira büdös. Ja, kérem, tél van. Ilyenkor csöveseknél nem dívik a fürdés.

Tehát Mátyás most nem fázott. Amint a padhoz ért, a kabátja ujjából előhúzott egy nagyon vékony kispárnát. Amolyan cukrászda szintűt, amit a székekre szoktak tenni. Valaha virágmintás volt, de mára csak néhány színes és szürkés paca volt az egész. A célnak így is megfelelt. Kettőbe hajtva a feje alá csúsztatta, majd kiitta az utolsó korty borát és lehunyta szemét.

 

Fázott. Esőben állt. Hiába csöngetett és kopogott, senki sem engedte be. Nem beköltözni szeretett volna, hanem csak a fiát látni. Anyósa teljesen elzárkózott. A csokikat, amiket vett, nagy nehezen a postaládába süllyesztette. Tudta, hogy hibázott. Már évek óta nem látogatta meg a fiát. Most előtört rajta a vágy hogy átölelje. A tudat, hogy már ezt a lehetőséget is elveszítette haraggal teli kínná változott. Dühében belerúgott egy jókorát az ajtóba. Nem sejthette, hogy a túloldalán egy nyolc éves kisfiú a könnyeivel küzdd. Csalódás, düh és félelem keveredett apró kis szívében. Egy pillanatig úgy volt, hogy kitárja apja előtt az ajtót. Szívében, valóságban egyaránt. De amint kívülről belerúgtak az ajtóba, mind ez szertefoszlott.

Látta, ahogy két aprócska kéz gyömöszöli vissza a csokikat az utcafrontra. A csokik lassan elmerültek a felgyülemlett pocsolyába. Ebből megértette. A fiának nincs szüksége rá.  A csalódás könnyei kiültek arcára. Fázott.

 

Aznap este a buszpályaudvar biztonsági szolgálatnak a műszakváltása nem a megszokott rendben zajlott. Az egyik váltó társ ittasan érkezett. Úgy volt, hogy meg sem kezdheti a szolgálatot, de akkor nagy valószínűséggel az egyik előző műszakosnak kellett volna ott maradnia. Döntöttek. Nem lesz baj, majd kialussza magát az éj folyamán.

Az őr nem igen tudott aludni. Egyrészt még tombolt benne az alkohol, másrészt egy hajléktalanra lett figyelmes, aki a pályaudvar felé tart. Meghúzódva az árnyékban, egy őrült terv bontakozott ki borgőzős agyában. Mi lenne, ha szépen elázna itt a fedett részen is? Rendesen lejelentkezett a rádión a kollégájának, meg sem említve az öreg csövest. Gumibottal a kezében leste amint az öreg megágyaz magának a padon. Várt még egy ideig, majd elindult a mellékhelyiség felé. Ott elővett egy húsz literes vödröt és kaján vigyor közepette teletöltötte hideg vízzel. Amint odaért a padhoz, nemes egyszerűséggel leöntötte a padon fekvő alakot, majd, mint aki jól végezte dolgát visszament a melegedőbe, ahol csak annyit közölt a társával, hogy megint egy csöves fekszik az egyik padon.

 

Kínjában ordított. Fájt mindene. De főleg ott belül. Az eső meg szakadt. Úgy érezte megfagy körülötte minden.

 

Másnap reggel találtak rá az öregre. A hajnali fagy megkeményítette mindenét. A reggeli nap meg hűvösen mosolygott az egyre gyűlő embertömegre. A viharfelhők már messzire jártak.

 

2010. február 19.

péntek 11:51

jagosistvan•  2010. február 13. 14:23

Íme FürJanó kérése

P - Perspektív gondolatgyáros

A - Alkalmi kampó a húsban

P - Pillanatnyi fájdalom

P - Pereputtyos kiwi árus

 

F - Fatális lélekbúvár

Ü - Übergagyi gitáros

R - Retinán éhező lelkiismeret

 

J - Jelent múlttá változtató illuzionista

Á – Átszellemült apokrif

N – Női lelkek gombolója

O – Oldás és kötés nagymestere

S – Szavak magányos alkotója

 

Megkérném a tisztelt önjelölt én-térképészeket hogy a saját blogjukban kontárkodjanak, ugyanis ez egy mérhetetlenül klassz és fenomenálisan ragyogó erdmény lett, amihez hozzáfoghatót csak a Jagi művelhet. :)))