Apák könnyei

Apák könnyei

 

...nem vagy jó apa... magamnak szültem... alkalmatlan vagy a nevelésre... nincs szükségünk rád...

   Vajon hányszor hangzottak el ezek, vagy hasonló mondatok amióta az embernél kialakult a beszéd készsége? Nagy a valószínűsége hogy nagyon, de nagyon sokszor. Ilyenkor mit lehet tenni? Nem sokat, az ember próbál bizonyítani, bár a legtöbb esetben ez ilyenkor már nem sokat jelent. Azután jön a gyermek elhelyezési per. Olyankor mit teszel? Lényegében semmit sem. Legfeljebb elfogadod a „feltételeket”, a szív meghasad, s ha hajlamos vagy rá berúgsz, mint az albán szamár. Feltételek... Sok féle van. Néhányat felsorolok a teljesség igénye nélkül. Tehát van az emberséges; az anya támogatja az apák törekvéseit, miszerint a lehető legtöbbször találkozzon a gyermekkel. A második az általános; ami írásba van foglalva az szent és sérthetetlen. A harmadik az embertelen; Ilyenkor az anya már a tárgyalás előtt megpróbálja ellehetetleníteni a gyermeke apját. Különböző, ügyvéd által néha nagyon gyengén megfogalmazott hivatalosnak tűnő levélben. Feljelentgetések, magánvád indítása és még sorolhatnám. A lényeg hogy az apa a tárgyalásra már „párolva” jöjjön. Ott aztán ki lehet a maximális előnyöket csikarni, persze az apa kontójára. Ha mindenbe belemegy a helyszínen (láthatás, gyermektartás – lehetőleg a legmagasabb összeg ) talán ejti a kedves anyuka a magánvádas indítványt és a feljelentést. A tárgyalás vége után a felek elválnak. Ki így ki úgy.

   Itt jövök be én a képbe, mint egy olyan szülő, aki nem lehet a kisfiával nap mint nap. Hogy milyen érzés? Iszonyú. Van amikor csak ott „belől” sajog és van amikor ez már a testre is kihat. A hiány elképesztő fájdalmakat és sebeket tud okozni. Elmondani szinte lehetetlen, mert abban a pillanatban valami elkezdi kaparni a torkomat. Nyelem a visszafojtott érzések nedveit, és amikor már az ember orrát is töri, nincs vissza út. Hol csak csendesen lefolyik az arcon, hol elemi erővel robban ki. Ezeket nem sokan látják. A titkokat nem sok ember látja manapság.

   A könnyek idővel elapadnak, de belől a lélek tovább sír. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor nem lehetsz azzal, aki a számodra a legfontosabb. Több frontos csaták ezek. Az ész a szívvel már jó ideje hadakozik. Próbálja a józan ítélőképesség hadosztállyal áttörni a szenvedély vonalat. Nem mindig sikerül neki. A szív kemény ellenfél. Vérből és lélekből született. Dobbanásai képesek bárhol áttörni az általában amúgy erőssé emelt falakat is.

   Számomra az első napok voltak a legrosszabbak. Nem láthattam, érinthettem gyermekem és ez majdnem az őrületbe kergetett. Naponta hívtam telefonon, s ha az édesanyjának jó napja volt, akkor fel is vették. Azt hiszem beleőrültem volna, ha nincs mellettem egy olyan ember, aki bízott bennem és nekem adta egyik legnagyobb kincsét, a szerelmét.

   Teltek a napok, s mint egykor a katonák, én is vágtam a képzeletbeli centit. Már csak öt nap, már csak négy, már csak három. Az az igazság hogy az is nehézségeket szült, hogy nem egy városban laktunk, illetve lakunk Gergővel. Mindketten költöztünk ellenkező irányba. Amikor elérkezett a nap, izgulva váltottam jegyet a helyközi járatra. Ahogy közeledtem a cél felé, az izgalom átcsapott görcsös félelembe. Na, nem a kisfiam miatt, inkább az anyjának köszönhettem ezt az érzést. Ő a feltételek harmadik csoportját alkalmazta velem kapcsolatban. Azt hiszem így már érthető a dolog. Amikor beléptem abba a házba, ahol az elmúlt tizenöt évemet töltöttem, megfagyott körülöttem a levegő. Egyedül Geri mosolya volt ami ellenállt ennek a jeges áramlásnak. Jó volt látni ahogy huncut szemével is rám mosolygott. Átöleltem és azt kívántam magamban, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Csak ne itt. Közben eleredt az eső, ahogy készülődtünk, így hát egy kicsit elázva értünk a buszmegállóhoz, ahol pár perc várakozás után minden gond nélkül fel tudtunk szállni a visszabuszra. Az utazás alatt elnéztem, ahogy kitekint az ablakon. Gondolatai valahol máshol jártak. Talán az otthonára gondolt. Neki is szokatlan lehetett ez a szituáció. Eddig apa mindig kéznél volt, amikor szükség volt rá. Most meg csak anya barátja van, aki azért nem ugyanaz. Ezt Gergő fejtette ki pár héttel később. Azért az is látszott rajta hogy megviselte ez az egész tortúra, kezdve attól, hogy az anyjával már napi szinten ment a veszekedés vagy fél éve. Azt hiszem minden egyes seb amit egymásnak okoztunk, valójában a gyermekbe égett bele. Örökre, kitörölhetetlenül.

   Egy idő után elfáradhatott, mert inkább az ölembe hajtotta a fejét és egészen Szegedig ott is maradt. Egy kicsit izgulva nyitottam be az új otthonom ajtaján, bár tudtam a Kedvesem elfogadja Gerit, és ő is Ágit. Dáviddal meg majd csak el lesznek valahogy, elvégre is csak két év van köztük. Eleinte idegenül mozgott, mint aki nem oda tartozik, és ez így is volt még akkor. Az egyedüli kapocs ezzel az új világgal én voltam neki. Eleinte mindig engem hívott bármit is akart. Azóta ez azért már megváltozott. Ágival is majdnem annyit kommunikál mint velem.

   A kezdetek óta már jó párszor volt nálunk hétvégenként. Jó volt látni ahogy egyre jobban kinyílt. A gyerekek olyanok mint a virág ha érzik a melegséget, szeretet, kivirulnak.

   A téli szünetben egy hetet töltöttünk együtt. Ez volt eddig a leghosszabb idő, amit egyhuzamban tölthettem vele amióta nem élünk együtt. A Karácsony nagyon jó telt el. Sokkal jobb volt mindannyiunk számára, mint a tavalyi. Ismét azt éreztem, hogy teljes értékű apa és ember vagyok. Próbálom megérteni azokat az embereket akik önként lemondanak arról, hogy apák lehessenek. Vajon miért tesznek így? Egyszerűen nem szeretik a saját gyermeküket, vagy olyan gyengék hogy nem képesek elviselni a fájdalmat? Mert van fájdalom. A búcsúzást mindig fájdalom övezi, még akkor is ha az ember tudatában van annak hogy nemsokára újra itt a hétvége, vagy a következő. Nálunk is így volt. Kölcsönösen. Amikor az édesanyja a ház elé gurult, nehézkesen adtam fel rá a kis kabátját. Lassan, szinte tört mozdulatokkal húztam a sapkát a piciny fejére, közben belenézett a szemembe. Álltam a tekintetét. Egymás lélek-tükréből megértettük, hogy egyikünk se volt boldog, ott és akkor. Előreszaladt a földszintig, de ott bevárt és átölelte a nyakam, miközben azt mondta: - Apacs, te mindig az én apukám maradsz. Alig várom, hogy újra itt lehessek.

   Néhány pillanatig ismét megállt az idő, csakúgy, mint amikor először hoztam el. Majd kinyitottam a lépcsőház ajtaját és útjára engedtem. Jókedvűen szaladt oda az édesanyjához, aki körbecsókolgatta. Én közben, mint akinél minden rendben van, mosolyogtam a nagyvilágba miközben segítettem a jó öreg Suzuki csomagtartóba tenni a holmikat. Megvártam, amíg megfordulnak és elhajtanak. A hátsó ülésen egy hét éves, ám annál jóval idősebbnek tűnő szempár nézett rám. Szomorkásan, s mégis vidáman. Elvégre is hazatér. Várja az otthona...

   A lépcsőfordulóban megálltam. Meg kellett. Hogy miért? Mert levegőt kellett vennem. A fájdalom belülről szorította a torkomat. Megint éreztem azt a kínt, amit az ember akkor érez, ha elveszít valami nagyon fontosat. Valaki nagyon fontosat, még ha rövid időre is. A csata újból elkezdődött. Némán jött, de annál sósabb volt. Nem ömlött csak csordogált, mintát rajzolva arcomra.

   Amit az ember nem akar, azt nem is látja. A ma embere vakon botladozva éli mindennapos életét, továbbá nem képes már arra, hogy megérezze társainak hangulatváltozásait. A „társak” meg egyre óvatosabban, finomabban adják tudtunkra, hogy vihar van „odabent”. Az univerzumban rengeteg titok vár még ránk, de mi nem hogy megfejtenénk őket, hanem még jobban a homály felé tereljük ezeket a nagyszerű és megfejthetetlen furcsaságokat. Ezek közé tartoznak az „Apák könnyei” is. 

 

2009. december 31.

15:33