Prózák és kalandok kettő

jagosistvan•  2015. január 20. 10:35

Ugye jól mondom gyerekek?

Sosem értettem azokat az embereket, akik maguk tehetetlenségét, tevékenységi impotenciájuk okát mindig másokban keresik, az életben és a művészetben egyaránt. Egyértelmű, hogy kis közösségekben, ami talán a hasonszőrűek gyülekezete, még termékeny földet is talál ez a fajta mag. No de! Én, személy szerint ki nem állom amikor hallom azt, hogy én is vagyok olyan jó mint a másik, sőt(!) még jobb, de nincs akkora nyelvem, nincs pénzem és nem iszok hányásig a megfelelő személlyel. Nos mindhárom dolognak megvan a funkciója, de aki még nem próbálta, csak elképzelte az honnan is tudná? A nyelv arra való, hogy közöljön. Ha jól közöl, akkor meglesznek a fülek hozzá. A pénz egyfajta értékmérő is. Azzal lehet kifejezni, hogy a művészetben értéket hagysz –e hátra avagy sem, hogy áldoznak –e érted, a műveidért pénzt. nem sokra tartom azokat, akik csak azért mert ismernek, elvárják tőlem azt, hogy adjak nekik ingyen köteteket. Majd én eldöntöm, hogy adok –e vagy sem. Természetesen a barter az más dolog. Én speciel mindig fizetni szoktam kortárs költők, írók kötetéért. Nem, nem azért mert kurvára gazdag vagyok, hanem azért, mert ezzel fejezem ki azt, hogy becsülöm a munkásságát. Hány olyan emberrel találkoztam már, akik csak sír-rí, hogy neki már hány kötete lehetne, ha lenne rá pénze. Az ilyen embernek tennie kell érte, hogy legyen. Nagyon sok mód van rá hogy megjelenhessen egy könyv. Igaz munkával is jár. Ingyen semmi sem esik az ember ölébe. Az italozás meg olyan dolog, mint a szex. Két ember kell hozzá minimum. Ergo én hiába csábítom, az asztalomhoz mondjuk a Jónás Tomit, ha nincs kedve odaülni. Azért titkon megsúgom, van. Sőt másnak is van. Tavasszal kerül Szegeden bemutatásra a színdarabom, és mit nem, elszoktunk járni sörözni. Az igaz, hogy még hányásig nem jutottunk el, de igyekszünk majd pótolni ezt a részét is. Viszont meg kell valljam töredelmesen, hogy már előtte is együtt kocsmáztunk a rendező úrral, mint ahogy ez a projekt és a többi is létrejött. Ugyanis ez a dolog pont fordítva működik. Nem azért iszunk együtt, hogy ebből hasznot húzzunk, hanem azért mert jól érezzük magunkat egymás társaságában és lényegében ebből jön a haszon. Ugyanis kiderül, hogy van közös cél, úgy mint a művészet ápolása. Ebből aztán kijönnek jobbnál jobb és vadabbnál vadabb dolgok. Közös projektek, amibe aztán még beleveszünk barátokat ezzel is bővítve a lehetőségeket.
Visszakanyarodva az elejéhez… Sosem értettem azokat az embereket, akik maguk tehetetlenségét, tevékenységi impotenciájuk okát mindig másokban keresik, az életben és a művészetben egyaránt.

Ezzel kapcsolatban csak annyi maradt per pillanat a tarsolyomban, hogy élni kell, meglátni és megragadni a lehetőségek emberi módját, és kiteljesedni az élet minden területén. Akinek már csak a művészet maradt, az nem a teljes ember életét éli, hiszen annyi minden más is van. Szerelem, barátok, gyerekek. Ugye jól mondom gyerekek?  J

jagosistvan•  2014. december 26. 07:49

Ásó, kapa, nagyharag

Ásó, kapa, nagyharag

– Most leverem anyádat!

Éreztem, hogy komolyan gondolja. A kitáguló orrlyukai nem hagytak kétséget afelől, hogy megteszi. Próbáltam időt nyerni azzal, hogy felálltam a fotelból, majd visszaültem, mialatt látványosan bámulni kezdtem a villanykapcsolót. Reméltem ezzel elterelhetem a figyelmét, de minden próbálkozásom hasztalan volt.
­– LE-VEE-REEEM AA-NYÁÁ-DAATTT!

Csatt!
Anyu úgy hullott le a falról, mint a sárguló falevelek október tájékán, ahogy Ady sugallta némely versében. Nem volt időm elkapni anyut. Ott mosolygott tíz évesen a törött üveg mögött. A fényképkeret csálén őrizte mosolyát. Rádöbbentem, hogy akkor követtem el a legnagyobb hibát, mikor anyu gyerekkori képét tettem ki a falra. Ha a harmincas anyu lógott volna ott, akkor leverte volna Erzsit, mint Bruce Chuck-ot a Sárkány útjában. Két nyávogás között kitépte volna ennek az Erzsinek a mellszőrzetét. De anyu még kicsi volt és ráadásul csak a feje volt a képen és így még védekezni sem tudott, ráadásul a keret még abban is korlátozta, hogy elhajoljon. Szegény anyu. Miattam kevertek le neki akkorát, mint ide Zsombó.
Nem volt más választásom, így hát mindent megígértem Erzsinek. Másnap bementünk az okmányirodába vagy hova (hová?) és bejelentettük házassági szándékunkat. Nem volt más választásom, mint ahogy Attilának sem. Vártam, hogy elinduljon a vonat és olyan helyre vigyen, ahol mások álmaival kell leélnem a kicsorbított életem. Isten útjai kifürkészhetőek, csak lassú folyamat. Szép jó reggelt mindenkinek! :)

jagosistvan•  2014. augusztus 21. 17:13

Te vagy az apukám!

Te vagy az apukám!


Munkámnak köszönhetően igencsak sokfelé járok városomban. Rengeteg emberrel érintkezem és így számtalan szituációba kerültem már. Ez a mai is olyan, amit érdemes papírra vetni.


Az alkony utcán ballagtam immár hazafelé, amikor szembejött velem egy harmincas nő a kislányával kézen fogva. A kislány 4-5 körüli forma volt. Amikor rám nézett, elkezdet nevetni, majd amikor melléjük értem, hirtelen megfogta a kezem. Te vagy az én apukám! – mondta, miközben fülig ért a szája. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak kényszeresen magamra húzni valami nevetés félét és fél szemmel az édesanyjára sandítottam. Láttam az arcán, hogy ő is zavarban volt és próbálta szavakba önteni, hogy elnézést kér, mialatt a kislányát finoman megpróbálta arrébb terelni. De a picuri nem engedte el a kezem és egy kicsit kezdett kínos lenni ez az egész. – A bácsi nem az apukád csak nagyon hasonlít rá. – utána halkabbra véve nekem folytatta.  – Az édesapja egy éve itt hagyott bennünket. Meghalt. Hasonlít rá. Maga is tetovált és rövid hajú.  – A szívem összefacsarodott, ahogy a kislányra néztem, akinek a szemében ott lobogott a remény és a szeretet furcsa egyvelege. Megsimogattam a kis buksiját és lágy hangon elmagyaráztam neki, hogy én nem vagyok az ő apukája, csak nagyon hasonlítok rá, és hogy nekem is van egy nálánál kisebb kisfiam, aki nagyon szomorú lesz, ha nem érek haza időben. A kislány lassan elengedte a kezem és mindannyian elindultunk. Az édesanya és a pici lány az ellenkező irányba.  Nem tudom megmondani miért, de néhány méter után hátrafordultam. Két szempár nézett rám. Az egyik szeretve, a másik megbocsájtást kérve. Visszaszerettem és megbocsájtottam. 

jagosistvan•  2014. május 10. 08:10

Én is?

Nem tudom mért mentél el. Gondolom ez volt minden vágyad. Találkozni vele, túl lenni rajtam, rajta. Az éjjel nem jöttél haza. Apád mellett ülök. Rám sem néz, csak az utat figyeli. Egykedvű némaság az út. Megérkeztünk. Nem köszönök, nem köszön, csak kezembe nyom egy marék papírpénzt. Zsebpénz.

A kocsma füstös és zsúfolt. Csapolt Ászok helyett kőbányait iszom. Nincs hely ahová elvonulhatok. Egy talponállóhoz igazodok. Egy férfi jókedvűen hátba ver. Fel sem veszem. Csak nézek magam elé és iszom az ízetlen sört. Felhívlak. Mondod, hogy nem úgy sült el és hogy bánod. Én meg hogy már nincs gusztusom hozzád. Hozzám.

Buszra szállok. Célállomás nincs. Ülőhely sem. Az ablakon át suhan a táj. Velük együtt a megfoghatatlan. Valaki oldalba lök. Régi barát. Még a nyolcvanasból. Lesz hely – mondta. Az anya és gyermeke nem méltatlankodik. Mintha tudná hogy ennek így kell lennie.

Sikátor a föld alatt. Tele kocsmával és sátrakkal. A nap életlen. Akárcsak a megfakult képeken. Lehajtott fejű emberek között ütköznek vállak, koppannak a cipősarkak. Senki sem néz fel. Én is csak félve. Egy régi kocsma előtt megállunk. A por már ezer éves a feliraton. Zárva. Az üvegen át átsejlik a múlandóság fognyoma. Egy cigány nő int felénk. Sátra mindenféle kacatot rejt. Köztük kendőt. Szürke alapon, fehér pöttyökkel. Tudom, hogy szeretted régen is. Alkudom, majd a nyakadba teszem. Jó utat barátom.

Az út vége kettévált. Jobbra víz lep el mindent. Ameddig ellátok a semmi, a végtelen. Belegázolok. A víz már derékig ér. Langyosabb és sűrűbb, mint vártam. Megfordulok. Elindulok a másik irányba. A végén szakadék tátong és az alján hatalmas örvény. Benne városok tűnnek el, emberek, barátok, szerelmek. Emlékek. Én is? 

jagosistvan•  2013. október 7. 17:13

Megmosolygtató

Megmosolygtató ahogy mindig mellétrafálsz az elméleteiddel. Olyan vagy, mint a hülye sancika, aki a moziból kiszaladván csipőből kezd el lövöldözni (mivel westernfilmet nézett) az ujjaival. Ha elhitetjük vele, hogy ő valódi pisztollyal lő, akkor mindent eltalált szegény nagy izgalmában, csak azt nem amit kéne. Ha viszont elmondanánk neki, hogy lényegében az egész egy imitált baromság, valszeg összetörne. Meghagylak abban a hitben, hogy nálad pisztoly van és hogy a példabeszédekhez pont jó fegyvernemet választottál.  :)))

Te ne tudd már, hogy hova mit vertem, biztosan nem azt amit te, amíg a nejed azon imádkozott, hogy legalább lemosd magadról más asszonyok illatát. Tudod, megint csak TÉNYEK!  :)))
Komolyan mondom, jobb vagy mint Uri Geller. Te belelátsz az életembe és pontosan tudod mikor melyik asztalra (mert kettő volt életemben) hova, mennyit tettem le és mikor mit vertem a falba. A hétvégén majd dartsokat a kölykökkel. Mondanom se kell milyen szép fej lesz a célpont. Nyerítenél ha tudnád. Megsúgom hogy azért volt mit letenni az asztalra. ;-)

Könyörgöm taníts, ó Master! Fantasztikus dolgokat akarok írni, olyan valóságtól elrugaszkodtakat, amilyeneket te is. :)))

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom