jagosistvan blogja

Az idegen   Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm. Próbált volna bűntudatot ébreszteni bennem, hogy csak jobb lett volna, ha kocsival indulok el. Lassan már kezdtem hinni neki, és ebben közrejátszott az a ragacsos kosz-szerűség is, ami a tenyeremhez tapadt. Első mozdulatom, a gyermekkorból megmaradt „azonnalanadrágba” volt, de ezt egy pillantás alatt korrigáltam és komoly arccal, mint amit elvárnak egy harmincnégy éves családapától, elővettem egy papír zsebkendőt és azzal próbáltam megtörülni a tenyerem. Ez eltartott egészen Kútvölgyig. Ezek után enyhén keserű szájízzel néztem ki először az ablakon, majd egyre csak a visszatükröződő arc-sziluettemet vizsgálgattam. Mennyit változik egy arc az évek során! Hol van már az a kissrác, aki ezen a vonalon ingázott oly sokat. Az arcom meghízott, hajam is hullófélben. Talán csak a szemem, talán csak az hasonlít egykori önmagamra. Igaz, mintha már nem lenne annyira fényes, és néhány ráncot is maga köré gyűjtött már a hosszú évek alatt. Ahogy a múltamra gondoltam, egy kicsit összeszorult a gyomrom. Nem véletlen, hiszen gyermekkorom egyik legfontosabb színterére visz az utam, oda, ahol nagyon sok jót kaptam ettől a furmányos, életnek nevezett valamitől. A vasútállomást elhagyva lassan, komótosan lépkedve - ízlelgetve a változás-falatkákat, amelyeket az Idő nekem készített- indultam el a Csokoládé ház felé. Az Időnek itt is jó étvágya volt. A farönkből épült vár ugyan állt még, de valahogy már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint egykor. A meg- és elkopott rönkök bizony megroggyanva, düledezve álltak. A tejbár helyén is bérházak sorakoztak már, pedig milyen finom kiflit lehetett ott kapni! Ott ettem először és utoljára, „S” alakú kiflit. Mellé betömtem egy Mese sajtot, és teljes volt a világ arra a napra.  Ahogy közeledtem, egyre nőtt bennem a feszültség. Félelem attól, hogy halottnak fogom látni emlékeim. Félelem attól, hogy legfontosabb páncélzatom darabokra hullik, s nem fog megvédeni, amikor szükségem lenne rá. Ahogy befordultam a sarkon, félelmem beigazolódni látszott. A tetőszerkezet megroggyanva, ablakok betörve álltak. Az egyetlen vendég a szél volt, ami már kifújta az összes régi illatot Csokiházam környékéről. Csak álltam az épület előtti kis réten, és nem akartam hinni a szememnek. Perceken át még levegőt is alig tudtam venni. Valami gombócszerűség feszítette torkom belülről, és a látásommal is történhetett valami, mert hirtelen minden elhomályosult. Nagyon lassan leguggoltam és kitéptem egy marék füvet és az orromhoz emeltem. Már nem éreztem… eltűnt. Csalódva nyitottam szét ujjaim, és engedve a szél makacs akaratának a fűszálak tovarepültek a mindenségben. A páncél egy darabja lehullt. Szinte hallani véltem a reális valóság örömujjongását. Lassú megfontolt léptekkel mentem a kapuhoz, s kezem a jéghidegnek tűnő kilincsre helyeztem. Végtelennek tűnt az a mozdulat, amivel a kaput kinyitottam. Az öreg fatákolmány rettentő nyikorgással nyílt ki, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy amit bent látni fogok, az nem lesz rám túl jó hatással. Igaza volt. Az udvar, mint egy csatatér, ahol talán az elemek hadakoztak egymással. A korhadt gyümölcsfák is ezt engedték sejtetni. Úgy álltak ott, mint megkövesedett mitikus lények, akiket elrettentésül hagytak itt az emberiségnek, illetve nekem.  Nyoma sem volt már annak a gondosan ápolt kertnek, amelyet még én is öntöztem a kedvenc játéklocsolómmal. Fejemben egy újabb reccsenést hallottam, olyat, mint amikor egy páncél törik darabokra. A küszöböt átlépve a halál szagát éreztem. A berendezési tárgyak már csak a képzeletemben éltek. Az asztalok, székek, képek a falon, a gőzölgő ebéd illata…Oly sok szép emlék, érzés, amit csak itt kaptam meg, és ami védelmezett eddigi életem során. Nem akartam, hogy így történjen. Nem. Nekem szükségem volt akkor arra, hogy a múltam megvédjen a mocskos jelenemtől. Dühödt tehetetlenségemben elkezdtem ökleimmel verni a falat, s mikor már megnyugodtam, akkor vettem észre egy apró kis rajzot rajta, amit most tettem tönkre a bütykeimről lefolyó véremmel. Egy pálcika embert ábrázolt, talán épp engem. Ekkor már csak egy gondolat ösztökélt. El innen, minél távolabb ettől a kárhozott helytől, amikor is egy női hang ütötte meg a fülem.-Mit keres maga itt? Kicsoda ön? Ha nem takarodik el, hívom a rendőrséget.-Nem szükséges, ez az én házam. Engedje meg, hogy bemutatkozzam…-Ne hazudozzon fiatalember, ha jót akar magának. Ennek a háznak nincs gazdája. Egy alkoholista nőé volt, aki már régen meghalt és a fia örökölte volna, de az az anyja után ment.Elnéztem a nő arcát és láttam, hogy nem hazudik. Fájt, ahogy az anyámról és az öcsémről beszélt. Viszont az is feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős az arca. Úristen! Mikor is jártam én itt utoljára? Már én sem tudom. Talán huszonéve. Ez a nő azóta költözhetett ide.-Elnézést, de ez akkor is az én házam. Kérdezze meg a szomszédokat és…-Itt a téren én lakom a legrégebben, úgyhogy ne jöjjön nekem ilyen átlátszó trükkökkel. Ha nem megy el, azonnal hívom a rendőrséget.A fejemben hirtelen felgyorsultak a gondolatok, majd lassan visszaálltak az eredeti tempóra. Hol vagyok? Mit keresek itt? Már nem emlékszik rám senki. Én itt nem vagyok más csak egy IDEGEN. Köszönés nélkül hagytam ott mindent. A nőt, az emlékeimet…Már a vonaton ülve terveztem meg új hitvallásom. Minél több pozitív emléket gyűjtve, és azokat ápolva fogom leélni az életem. Nem kapaszkodva letűnt korok puzzle-kép világához. De megbecsülve a múlt bölcsességeit.

A kis hintaló

  Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, még Budapesten, az állatkerti fapókon is túl, élt egyszer egy nagyon beteg kisfiú. Egyszer ez a kisfiú egy gyönyörűen becsomagolt ajándékot kapott a szüleitől, aminek nagyon megörült. Boldogan átölelte a hatalmas ajándékot s közben így szólt a szüleihez: - Anyukám, apukám nagyon szépen köszönöm az ajándékot!Hát akkor bontsd ki! - mondta az édesanyja. Robi – ez volt a kisfiú neve - kibontván az ajándékot, nagyot rikkantott.- Ez egy hintaló! Hurrá, hurrá, hurrá!- Ezután átölelte a kis hintaló nyakát, és megpuszilta a barnára festett fejecskéjét, majd felmászott a hátára és csak lovagoltak és lovagoltak. De nem csak Robi örült, hanem a kis hintaló is, hogy ilyen szerető gazdája lett. Napokon át vágtattak a képzelet tájain és a kisfiú vágyain át. Ment, szaladt a kis hintaló, szinte szárnyalt a gazdija alatt. Körbejárták az állatkertet, megmászták az Üveghegyet, s láss csodát! Robi egyszer csak meggyógyult. Visszamehetett az oviba is, majd onnan iskolába került, de ezek mellett se hanyagolta el a legjobb barátját, a kis hintalovat. Amikor csak tehette, rápattant a lovacskára és vágtattak, amerre a gondolata vitte. Telt, múlt az idő, és ahogy a kisfiú növekedett, egyre kevesebbet játszott a kis hintalóval.Mire felnőtté vált, már csak porfogó volt a szoba egyik sarkában. A kis hintaló nagyon szomorú volt, hogy a gazdija nem játszik vele már. Bánatában hintázott egy kicsit, majd megállt és fagyöngyök peregtek az arcán lefelé. De a legrosszabb csak ezután jött. Egy délután a felnőtté vált ifjú megfogta a hintalovat és betette a kamrába. Ahogy letette, azzal a lendülettel már fordult is meg, és így nem láthatta, hogy a játék eldőlt. Szegény kis hintalónak teljesen lekopott az orráról az amúgy is már megfakult festék. Szegényke tudta, hogy nem tud felállni, és ezért inkább a hosszú álmot választotta. Abban a percben még egyszer a kisfiúra gondolt. Úgy érezte, megszakad a szíve. Így teltek el napok és évek.  A porlepte játékra újabb kacatok kerültek, amelyek súlyként nehezedtek törékenyre kopott kis testére. Néha pár hangfoszlány eljutott tudatáig. Érzékelte gazdija hangját, hallott egy új női hangot, mintha kutya is ugatott volna és… egy hangos sírást: Oá! Oá! Szomorúan vette tudomásul, hogy még mindig nem hiányzik senkinek sem. A nehéz súlyok alatt tovább folytatta álmát. Egyszer csak egy éles hangra lett figyelmes.-Apa, itt milyen dolgok vannak? Megnézhetem őket? Apa, milyen játékok ezek? – Léptek hallatszottak – Tudod Csaba, ezek az én régi játékaim és dolgaim.- Apa, mutasd meg őket, légy szí’!- Jó, de várj egy kicsit, csak szépen sorban. Oké?- Oké apa! - mondta Csaba, a hüvelykujját felfelé tartva. - Látod, ez volt az én katonám – mutatta a tenyerében fekvő figurát.- Hú de jó! Te apa, ennek miért nem mozog a keze meg a lába?- Azért kisfiam, mert amikor én még gyerek voltam, nem voltak ilyen modern játékok, mint mostanában.Így nézegették meg sorban a régi, elfeledett játékokat. Épp egy lézerpisztolyt szorongatott Csaba, amikor tekintete megakadt egy kopott, piszkos hintalovon.Apa, - szólalt meg egy kissé izgatott hangon, miközben rámutatott a játékra. – ez is a tiéd volt?- Igen. A legkedvesebb játékom volt, mikor annyi idős voltam, mint most te.- Akkor miért dobtad ki ide? Már nem a kedvenc játékod?- Tudod… már nem játszok játékokkal. Azt hiszem, már kinőttem belőlük. – válaszolta, miközben arra gondolt, hogy milyen jól érezte magát ezzel a kis hintalóval. A legjobb barátja volt, minden titkát a fülébe súgta.- Akkor nekem adod? – jött egyből a válasz.Az apa csak nézte csendben kisfiát, és úgy érezte, hogy gyermek éne egy kis darabja visszaköszöntött rá.- Apa! - Igen kisfiam?- Akkor nekem adod? Tudom, hogy koszos, meg, hogy le van róla kopva a festék, de ha segítesz, meg tudjuk javítani. Igaz apa?- Igaz kisfiam. – Robi óvatosan felemelte régi kis kedvencét és kivitte az udvarra, hogy egy kicsit rendbe szedje. Furcsa örömöt érzett, miközben a karjában tartotta a játékot. De nem ő volt az egyetlen. A kis hintaló is majd kiugrott bőréből, hogy régen látott gazdija végre törődik vele! Robi és Csaba, közösen rendbe hozták a játékot, ami bekerült Robi kisfiának szobájába. Csaba megsimogatta a lovacska fejét, miközben belesúgta a fülébe: - Te leszel az én legjobb barátom, és ígérem én nem doblak ki sohasem! - Azzal felugrott a hátára.A kis hintalónak se kellett több bíztatás, és vágtattak erdőkön, hegyeken, álom-tengereken át, egészen a világ végéig, ahol aztán lefordultak balra és… Csaba betartotta a szavát, így én is tudtam játszani a kis hintalóval úgy, ahogyan most a fiam, Gergő játszik vele.  

Vége