A torony

A torony

 

Mint jó mesterember falakat húztam:

kőből, téglából, erényből.

Reménytől duzzadó mellkasom

(nem várva)

inget és bizalmat repesztett.

Túl sötét – nézték.

Túl magos – mondták nemegyszer.

 

Salétromos lett az önbizalom.

 

Tenyeremmel óvtam óriás

Sötétemet, arcommal melegítettem

télvíz idején, s mikor jött a tavasz

bizony tovább építettem én. Körbe

és körbe, egyre magasabbra. Fel a

Napig ha kell. Ne mondja senki,

nem fényli be munkámat az ég!

 

De ahogy nőtt, vele árnyékom is.

Belsejében már koromlik a sötét

- szűkül a tér s már szűköl az ész.

 

Csontig hatol a nappali éj.

Nyirkos szusszanás minden kő.

Minden tégla egy-egy láncszem,

mely lassan fényes kígyóvá nő.

Az erényt kimosta a félsz, a hitvány

megalkuvó. S én már csak ülök itt csendben

Nem várok választ senkitől.