A Könyv

A Könyv  

A férfi a messzi távolt kémlelte. Azt a pontot, ahol az ég és a föld egymásra talál. Szálfa termete, mint obeliszk a homoktenger közepén, úgy magasodott az elhalt aljnövényzet felett. Csizmája talpa nyomán a sárga színű füvek meghajolva várták, hogy odébb álljon. De ő csak várt. Nem mozdult. Kopott bőrnadrágjában a lanyha szél nem tudott kárt tenni. Egyenletes légzése nyugalomról árulkodott. Talán csak a kalap alól meg-megrebbenő szemek idéztek volna baljós hangulatot a környékre, ha valaki jobban megfigyeli őt. A tűző nap csekély árnyékot vetett alakjára. Dél volt. Már csak néhány perc és minden megoldódik. A hullámzó messzeségben egyszer csak változás állt be. Egy apró pont mozogni kezdett és folyamatosan nőtt. A férfi ujjai ökölbe szorultak és kezei lassan a bőrzeke által bezárt titkos zsebek felé mozdultak. Lassan, nagyon lassan, ahogyan csak tanulni lehet az ilyesmit, megmarkolta a markolatot, de még nem húzta elő. Kivárt. Várta, hogy az a másik közelebb érjen. Ekkor a pont a távolban megállt. A férfi nem értette. Valami nem stimmelt. A próféciában az állt hogy a másik egyenesen neki fog rontani és neki csak egyetlen pillanatnyi esélye lesz arra, hogy sorsát bevégezze. Így olvasta a Könyvben. Látta, hogy a másik elővesz valami véres tárgyat, talán egy gyilkos eszközt. Elvesztve türelmét a másik felé kezdett futni, miközben kezei már nyíltan és fenyegetőn tartották fegyvereit.

 

A másik…

Loholva érkezett, mert tudta hogy késésben van. Nem akart szabályt szegni azzal, hogy nem ér időben oda, ahol a végzete várja. Ismerte ő is a próféciát. Aki a Holt-földre érkezik, annak szembe kell majd szállni egy olyan erővel, amit uralni képtelenség. De pont ez vonzotta. A képtelenség megismerése és kordában tartása. A prófécia arról szólt, hogy ha rálépsz e földre, tornádóként fog feléd száguldani a halál, és neked csak egyetlen egy pillanatod van, hogy túléld. Ahogy megállt megpihenni, gyermeki arcára kiült a felismerés. Az a távoli alak most őt várta. Várta, hogy felé fusson. Ő maga lett volna a tornádó annak az alaknak. Egymás végzetei akaratukon kívül. Gyorsan benyúlt a testét borító lepel mögé és egy szál vörös rózsát húzott elő, amit az imént szakított le e föld utolsó termőtalajáról. Szomorúan elmosolyodott. – Az ember az utolsó élőlényt is megfosztja az élettől csak, hogy önmagának örömet okozzon.

Elege lett. Nem akart már többé pusztítani. Ekkor figyelt fel rá, hogy a férfi elkezd felé futni, kezeiben egy-egy ócska elöltöltős pisztollyal. Ahogy közeledett felé, látni vélte azt az irgalmatlan torz vigyort, amit csak olyan ember képes produkálni, aki mindent erre az egy percre tett fel. A jóslatként beteljesülő egy percre. A gyermek maga elé húzva karjait a rózsát felemelte.

Ekkor egy lövés dörrent…

  

Ahogy egyre közeledett, látta, hogy a várt ellenfele gyerek még. Már ez sem érdekelte. Nem hagyott esélyt senkinek és semminek sem. Aminek meg kell történnie, az történjen is meg. Torz vigyor közepette futtában lőtt, majd még egyszer.

 

Az első golyó szétroncsolva az egyik bordát, a tüdőben állt meg. Ez a pillanat a gyermek számára egy örökkévalóságnak tűnt. Érezte, ahogy az ólom átszakítja a bőrt, majd ahogy csontot roncsolva becsapódik. Próbált levegőt venni, de nem tudott. Valami fröcsögős hörgés hallatszott a mellkasa felől. Az agya még képtelen volt felfogni azt, amit a lélek már megértett. Most jött el a vég. Felé száguldott és ő nem tért ki előle. Hitte, hogy van egy másik út is. Gyermeki lelke csapdába csalta.

Az anyjára gondolt, akit egy hete tett máglyára. Egyedül. Az apja elment, hogy segítséget hívjon. Imádta őket. Szeretettel bújt hozzájuk. Volt egy ősi könyvük, amiből az anyja mindenféle történeteket mesélt neki. Mindenféle próféciákat. Ezt a könyvet az apa elvitte magával, amikor útra kelt. A gyermek emlékezett apja utolsó szavaira. -  Ígérem, visszajövök. Nem hagylak magatokra benneteket. – Azzal a szemébe húzta a kalapját és többé már vissza sem nézett. A kopott bőrruhájában lépdelő alakot elnyelte az éjszaka.

 

Ekkor érte a második golyó. Egyenest a szeme közé kapta. Többé már nem gondolt semmire.

 

A férfi látta, ahogyan a kis szörnyeteg kezei közül egy rózsa hullik a földre. Vörös. A felesége kedvenc virága. Az apró test többé nem mozdult. Lassan óvatosan körbejárta, miközben újra töltötte fegyvereit. Poros csizmájával a hátára fordította áldozatát. A gyermek már nem élt. Egy vékony és egy vastagabb vérpatak szivárgott a mellkasból és a homlokból. A férfi arcán lévő inak megfeszültek. Némán sikoltott legbelül. Reszkető kézzel vette elő zsákjából a Könyvet és elkezdte darabokra tépni. A düh, amit most érzett fizikai fájdalmat okozott. De ez még mindig csak apró kín volt ahhoz képest, ami belül tombolt benne. Szétharapott ajkakkal kutatta át a kis testet. Megtalálta, amire számított. Egy konzervdobozt, amiben egy maréknyi hamu volt. Odafeküdt a gyermek teste mellé és megfogta a kezét, miközben a dobozt kettőjük közé helyezte. Mint egy vak, úgy tapogatta, kereste fegyverét. Amikor megtalálta, lassú, de eltökélt mozdulattal a szájába helyezte…

 

Egy idő után feltámadt a szél és a Könyv lapjait elfújta a mindenség felé.

                                                                                                                               2009. Június 10