A felismerés

A felismerés

Már egy hete nem esett hó a környéken. Az előző „termést” már eltakarították az emberi lábak, és a gépjárművek gumiabroncsai. A fiú egykedvűen támaszkodott kerékpárjára, mialatt a bolt kirakatát szemlélte. Bojtos, zöld-fehér sapkáját, amelyet szándékosan a szemébe húzott, a tetőről lehullott hó-maradék díszítette. Kesztyűt sohasem használt. Ha kezei fáztak, azokat egy számmal nagyobb dzsekijének ujjaiba húzta be őket. Ilyenkor viccesen a Kézfejnélküli lovagnak hívta magát, aki megmenti a világot önnönmagától. A bolt melletti buszmegállóban gyerekhad visongott, miközben araszoltak fel a héthuszas járatra. A fiú tekintete végigsiklott a busz oldalán, és a hátsó ablaknál állapodott meg. Hirtelen megmerevedett a meglepetéstől, mert egy idős hölgyet pillantott meg a buszon, aki a nagymamája volt, és aki pont őt nézte. A kerékpárt eldobva rohant a busz felé, hogy elmondhassa, mennyire szereti és hiányzik neki. De hiába futott, mert nem volt elég gyors ahhoz hogy a buszt utolérje. A fiú egy szempillantás alatt döntött, és felpattanva a kerékpárra a busz után iramodott. A tempót egyre csak fokozta, és már úgy tűnt hogy célba ér, de ismételten a géperő győzött mint oly sokszor már ebben az életben.Szívén, ekkor kopogás nélkül berúgta az ajtót a Felismerés és így szólt hozzá: Minek rohansz utána? Hiszen már egy hete eltemetted, nem emlékszel? Tudod, amikor az a nagy havazás volt.

A fiú a hidegtől dermedt kezébe temette arcát és zokogott. A járókelők nem értették mi baja lehet.

Ez a történet is valós eseményekre épít, mint a legtöbb írásom.

                                                   Jagos István Róbert