...

Fázott. Esőben állt. Hiába csöngetett és kopogott, senki sem engedte be. Nem beköltözni szeretett volna, hanem csak a fiát látni. Anyósa teljesen elzárkózott. A csokikat, amiket vett, nagy nehezen a postaládába süllyesztette. Tudta, hogy hibázott. Már évek óta nem látogatta meg a fiát. Most előtört rajta a vágy hogy átölelje. A tudat, hogy már ezt a lehetőséget is elveszítette haraggal teli kínná változott. Dühében belerúgott egy jókorát az ajtóba. Nem sejthette, hogy a túloldalán egy nyolc éves kisfiú a könnyeivel küzdd. Csalódás, düh és félelem keveredett apró kis szívében. Egy pillanatig úgy volt, hogy kitárja apja előtt az ajtót. Szívében, valóságban egyaránt. De amint kívülről belerúgtak az ajtóba, mind ez szertefoszlott.

Látta, ahogy két aprócska kéz gyömöszöli vissza a csokikat az utcafrontra. A csokik lassan elmerültek a felgyülemlett pocsolyába. Ebből megértette. A fiának nincs szüksége rá.  A csalódás könnyei kiültek arcára. Fázott.