jagosistvan blogja

Fiamnak!

Tudod, tudom mit érünk.

Amíg van erőnk

még egymástól sem kérünk.

Csak adunk, mert vér a vér.

Fiam, olyan vagy mint én.
Mi lenne, ha minden maszkot

egyszer levennénk?

Belehalna minden,

a szív, az ész.

Belehalna minden,

a múlt és jelen.

Ahogy eddig:

csendben szeress!

 

2018. január 26.

péntek  18:50

Az én ötvenhatom

 

Az én ötvenhatom tíz éve kezdődött.

A kényszer, ami akkor az utcára vitt,

a vak hit, amely olykor falnak is vezet.

Nem, nem szándékozom elnézést kérni,

hiszen ami előtte volt, az számomra legenda,

vagy talán csak mese.
Hányszor hallottam még nagyapámtól, hogy

anyád az ellenforradalom alatt született.

Szobája falán, (ha nem is egy az egyben), de Lenin

meztelenkedett.

Ám amikor bekevertezett az öreg, mesélt az ávóról,

meg hogy nem jöhetett be a keresztelőmre, 

és mesélt lámpavasakról, síró asszonyokról,

nyilasos kommunistákról.

 

Hányszor hallottam a tanáromtól, hogy brigantik voltak

és lázadók, ugyanazok pár év múlva hősök és mindenhatók.

Hol húzható mag az a határ,

ahol az élet a fontos vagy a szabadság?

Hol húzható? Mert húzni kell.

S lám mindenki húzza, egyik se tolja.
Mindenki húzza, jobbra és balra,

mindenki felejt erre és arra.
Csak a rabok szeme és a halottak csontjai fénylenek,

akár egykor az őszi Nap lyukas zászlókon át.

Az én ötvenhatom talán ugyanarról szól.

Majd dönt egy generáció, egy utókor.

Az én ötvenhatom tíz éve valóra vált.

Egyenruhák és elfogyott türelmek védték ugyanazt a hazát.
Ugyanazt a földet más lábakon állva,

akárcsak most: síppal, öltönyben, egyenruhában.
A mai ötvenhat vajon kié?

Enyém? Tiéd? Övék?

Hát ez az!
Mindenkié – senkié.

 

2016. október 23.

vasárnap  16:36

 

 

konyha

 

nálunk a konyha csatatér.

áldások esnek mosatlanokhoz.

ilyenkor szűköl ági, szűkül a tér,

hajnalig szeretkezünk borospoharakkal.

 

te már alszol szomszéd, mikor kezünkbe temetjük

az aznapi nedves csókokat.

másokról álmodsz magadat ölelve.

takaród nem mástól izzad éjjel.

 

az asztalon nincsenek fehér foltok

belakott az, mint egy metropolisz

kenyérhéjak alatt lapuló csontok

hirdetik isten mindenhatóságát

 

a mi konyhánk világháború.

kanalak, tányérok, jellemek esnek el.

nekünk ugyanaz napsütés vagy ború,

egy ég az, és az csak a miénk.

 

nálunk minden konyha csatatér,

nálunk minden szoba-konyha,

nálunk minden mindig egybeér.

disszonáns ahogy minden minálunk.

 

2016. október 21.

péntek  16:33

félhangok és dünnyögés
(szigorútlanul  Zalán Tibornak)

 

ma éjjel olyan sötét a csend

a próbababák elfeküdve kialudt fények sejtelmében

merevednek

lassuló levegővétel minden kifújt füst után

ma csak magamnak dünnyögök, majdnem elfeledett

regéket így záróra táján

többnyire ez csend van bennem amikor elmenni készülök

 

némafilmek árny-játékait látom magam körül

a főhős poharakat tölt tele mérgekkel

az egyiket – a Kafkásat – kézbe veszi

mint valami bűvös gömböt és a mélyére néz

– szemében barátok írnak örökverseket

egy-egy gondolat láttán könnyekig jutó felismerések

koccintanak valahol a szív és az agy között

megtérni vágyik de nincs minden lerendezve még

nyakában koloncként verdes a Dolog

az ablakhoz megy

átnéz rajta

akárcsak én

 

a hajnalokban nincs semmi jó

kontrasztokat mos el a szürkület

fél vakon ülök fél csendjeimben

görcsösen hidat keresve hozzájuk hozzád hozzám

az a híd nyúlik zsugorodik imbolyog

úgy húsz évvel járhatsz előttem s mégis úgy érzem

lábnyomok helyett nemes fosszíliákat kutatok – találok

ez a híd imbolyog

tartópillérek repednek meg mire Isten kinyitja szemét

olyan jó hogy te már nem vagy itt

olyan rossz hogy te már nem vagy itt

– az úton melyen jöttél fogsz visszamenni –

csak félhangjaid

s az én dünnyögésem

 

2016. augusztus 27.

szombat  11:17

Odakint hajnalodik

 

Velem csak a bajok vannak. Na meg a zajok.

Vallatófényt szórnak a lámpák, vén ablakok.

Bekormozott szájukból felszakadt agg-szitkok

köveznek utat, előtte csapott vállakat,

s mondanám neked, ám előttem is titok,

mit, miért tesznek velem, én mit, miért teszek

magammal otthon, széjjelfestve minden álfalat.

 

Velem csak a bajok vannak. Nincsen semmi más,

kikkel együtt hálnék. Ha halok, bő áldomás

lesz emlékem, az ágyam, szép mocskosságaim.

Te is a bajom vagy bűvös torztalan tükör.

Szemeidben kiégett fák, kormos ágain

fészkét kereső madár, mi épp zuhanni kész.

Nézd! Odakint hajnalodik. Minden tündököl.