Itt_rim_az_nincs

Szomorú, de igaz történet a 40-es évekből.


A kislány csak ácsorgott, és várt - maga sem tudta mire, talán csodára - hiszen az ablak elérhetetlen magasságban látszott a feje fölött. Ő mégis reménykedve lesett felfelé, hátha meglátja a szívének oly kedves arcot...legalább egy pillanatra.
Pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Édesanya sajnos túl beteg ahhoz, hogy felkeljen az ágyból...a klinika portáján pedig ott ül a szigorú portásnéni, aki már háromszor zavarta el, mikor épp be akart surranni előtte. Pedig ő csak látni szeretné...annyira, hogy kis nyolcéves szíve is belesajdult.
Annyira akarta volna, hogy múltkor még pár téglát is odavonszolt a kórházkerítés mellé a szomszéd építkezésről, s arra felmászva úgy gondolta, hátha belát majd jobban az első emeleti ablakon. De persze nem.

Nem értette igazán, miért kellett Édesanyának megbetegednie?
Miért mosott egy idegenre? Pali bácsi a második emeleten lakott, nem volt senkije, és tüdőbeteg volt. A házban az összes néni felváltva mosta szegény beteg Pali bácsi ruháit...és senki más nem kapta el a betegséget! Csak, és egyedül az ő drága Anyukája...miért???
Ezen sokat gondolkodott, mióta Édesanya bekerült a kórházba. Az is eszébe jutott, amit a szomszédék beszéltek a minap "jaj, szegégy Erzsi - neki sincs sok hátra" - Erzsi az Édesanya...de hogy mit tesz az "neki sincs sok hátra" - azt nem tudta...
Mi az, hogy nincs sok hátra...miből???
Ilyeneken járt az esze, miközben bűvölte az ablakot...persze hiába. Mégis jó érzés volt a közelében lenni. Tudni, hogy csak néhány méter választja el a puha meleg ölelő karoktól...
Mélázás közben hosszú fekete varkocsa végét tekergette a kisujja körül - ez rossz szokása volt - Édesanya mindig haragudott érte, bár nem értette miért. De most Édesanya nem látja...sajnos. Bárcsak látná és összeszidná miatta. Most még a szidás is jól esne neki.
Nemsokára indulni kell haza, mert mire Apuka hazaér, az ebédnek az asztalon kell lennie. Mióta Édesanya beteg lett, a főzés - no meg minden egyéb háztartási munka - az ő feladata lett. Míg otthon volt Édesanya, az ágyból irányította, mit hogyan csináljon. Szerencsére jól fog az esze, így hamar megragadt benne hogy is kell a rántást készíteni egy főzelékhez, vagy épp a paprikás krumpli készítése. Ma is épp paprikás krumpli lesz. Indulni is kell, hogy időben elkészüljön.
Apuka ma korán ér haza - vasárnapi rövid műszakja van - villamoskalauz, sokat ácsorog...fáradt lesz, na meg éhes.
Lassan, kelletlenül elindult hazafelé - még válla fölött visszanézett, fel az ablakra, de az rideg-üresen nézett vissza rá.
Másnap hétfő: már iskola. De tanítás után minden nap elzarándokolt a klinika szélső szárnyához, bár egyszer sem láthatta Édesanyát, de valahogy a kis lelkének könnyebb volt a tudat, hogy ott járt a közelében.
Teltek múltak a napok, hetek, és nem jött semmi hír a javulásról. Hol nagynénje, hol Apuka ment meglátogatni a beteget. A kislány eközben minden nap gyorsan megtanulta a leckéjét, aztán legjobb tudása szerint rendbe tette a háztartást. Úgy érezte, már végtelen ideje van távol Édesanya...ez nem igazság! Annyira hiányzott neki, hogy szinte fájt.
Saját maga vigasztalásául besurrant a nagyszobába a szekrényhez, és kinyitotta. Ahogy a faragott szekrény ajtaja kitárult, egycsapásra elárasztotta orrát az illat: Édesanya illata. Ugyanis az ő ruhái lapultak a polcokon és a fogasokon sorban. Tulajdonképpen most tilosban járt, mert Édesanya nagyon kényes volt a szekrénye rendjére, és nem szokta engedni, hogy ott motozzon. De most nem volt otthon - sőt Apuka sem volt otthon, mert a kórházba ment munka után, így szabad volt a vásár. Szépen sorban kezdte előszedni kedvenceit. A gyönyörű mélykék zsabós selyemblúzt, amit annyira szeretett Édesanyán, mert úgy nézett ki benne, mint egy filmszinésznő... A hosszú fekete taftszoknyát, amit hozzá szokott viselni, és ami annyira jól állt rajta, mert széles derékrészével remekül kiemelte Édesanya valószínűtlenül karcsú derekát. A polcról előhúzta a bolyhos smaragdzöld pulóvert, mely annyira rímelt Édesanya szeme színével, meg különben is ez őrizte leginkább Édesanya finom parfümjének illatát, ezért hosszan az arcához szorította a puha anyagot, és mélyen beszívta az édes illatot. Annyira belefeledkezett ebbe a tevékenységbe, hogy nem is hallotta, amint a kulcs fordult a bejárati ajtó zárjában. Már csak akkor kapott észbe, mikor a szobaajtó elé értek a kopogó léptek, nyilván megjött Apuka. Sietve próbálta a dolgokat visszaigazgatni a szekrénybe, de még nem lett teljesen kész, mire nyílt az ajtó.

Mikor Apuka belépett, a kislány rögtön tudta, hogy nagy a baj. A máskor mindig rendezett arcvonások melyeknek csak méltóságos hangsúlyt adott a kis bajusz az orra alatt, most úgy néztek ki, mintha egy ügyetlen négyéves gyerek próbált volna egy bajszos férfiarcot lerajzolni...és kiszínezni, Mert Apuka szeme körül szokatlanul vörös volt a bőre...meg könnyes. A kislány látta hogy Apuka  - az ő máskor mindig nyugodt apukája - most sír.
A szíve összeszorult - ne, ne, jaj, csak ne szólaljon meg! - gondolta.
De Apuka megszólalt:
- Ketten maradtunk Kislányom!

******

A kislány éhes volt...

      De nem csak úgy egyszerűen éhes, hanem szinte marcangolta gyomrát az üresség.

      Élete csekély öt éve alatt látott már kóbor kutyát, amint a véletlen lelt dögöt tépte szét — most úgy képzelte, az ő gyomrát is valami kóbor pára tépdesi... az lehet ilyen érzés.

      A vacsora kevéske volt, és sovány — az ebédről maradt répalevesnek már csak a hígja jutott, a sűreje kellett Édesapának — ő a pénzkereső, kell neki az energia — szokta mondani Édesanya.

      Nem tudta, hogy fog így elaludni, ezzel a pokoli érzéssel csöpp testében.

Képzeletében felvillant a kép, ahogy Édesanya este a konyhában szendvicseket készít. Két nagy szendvicset. Komótosan levágja a két szelet kenyeret, majd előveszi a két tojást.

      Tojást! — amit ő már az idejét sem tudja, mikor ízlelt!

      Kincs volt az akkoriban, Édesanya nagy és hosszadalmas alkudozás (no meg egy gyönyörű damaszt abrosz) árán jutott hozzájuk tegnap reggel a piacon. Most készítette a már-már agársoványságúra fogyott férjének a másnapi elemózsiát — kell az erő a munkához!

      Felütötte egy tányérba, és megsózva felverte a ritka ínyencséget. Közben a tűzhelyen már sercegett a serpenyőben az icipici zsíradék — hirtelen mozdulattal beleöntötte a tojást, majd kevergetve várta, míg az rántottává szilárdult.

      A kislány nagyot nyelt, mert a képzelet játékaként már nem csak látta, hanem a mennyei illatot is érezni vélte... hm — nagyon rossz éhesnek lenni! Mocorgott picit, de aztán visszatért önkínzó módon az előző képhez.

      Édesanya a megsült tojásokat szépen elrendezte a két kenyér között, majd gondosan szalvétába csomagolta a szendvicseket, és bekészítette Édesapa táskájába, nehogy véletlenül itthon felejtse reggel. Holnap már fizetés — lesz egy kis pénzük...

      Bár az a pár fillér, amit hétvégén az egész heti robotért férje markába nyomtak, szinte semmire sem elég. A háború elolvasztotta a pénz értékét, így lassanként a szép stafírung, amire mindig büszke volt — a gyönyörű hímzett ágyneműk, és damaszt terítők mind-mind a piaci kofák hátizsákjába vándoroltak, hogy helyébe néha-néha kerülhessen lekváron kívül más is a kenyérkereső kenyerére... mert lekvár az volt — hála a kertben terpeszkedő hatalmas barackfának, no meg Édesanya szorgalmának!

      A kislány nem tudott szabadulni az orrába tolakodó illat emlékétől.

      Jó lenne legalább egy darabkát megkóstolni abból a tojásból... Gondolkodott picit: mi lenne ha... de nem, nem! Mégsem...

      Aztán újra eléugrott a kép, ahogy Édesanya igazgatja a kenyérszeleteken a sárgálló csemegét — és az az illat!

      Megérlelődött benne az elhatározás... de tényleg csak épp megkóstolja —, Édesapa észre sem fogja venni!

      Fülelt egy ideig: a hálószoba felől csak egyenletes szuszogókórus hallatszott — néha-néha Édesapa horkantott egyet, de aztán ismét csak a csendes megnyugtató „alvásneszek” érkeztek az ajtó irányából.

      Óvatos mozdulattal csusszant le a konyhában megvetett kiságyáról. Látta, hogy Édesanya az ajtóhoz legközelebbi székre tette Édesapa szendvicseket rejtő táskáját.

      Odasettenkedett, ügyesen kicsatolta a táskát, és kiemelte a takaros kis csomagot. Szerencsére Édesanya nem nagyon bugyolálta be az uzsonnát, így könnyen kibontotta a piros kockás textilszalvétát (az ominózus stafírung árválkodó darabját).

      Egyből orrába szökött az illat, melyet egész este érzett képzeletben. Először csak egy csepp darabkát csippentett ki a kenyér rejtekéből. Csodálatos volt az íz, ami elöntötte ínyét!

      Ebből muszáj még egy picit!!! Édesapa biztos úgysem tudja, mennyi is két tojásból a rántotta... Még egy falatot lecsípett a tojásból... aztán még egyet, és még egyet... Szájába tömte, majd szétnyitotta a kenyeret, de rémülten látta, hogy már alig van valami rajta. Ez így már nem maradhat! Gyorsan lekapta a kenyérről a tojásmaradékot, és mostmár heves lelkifurdalással, de betömte az egészet a szájába.

      Kétségbeesetten gondolkodott, mit is csináljon...

      Mi lesz, ha Édesapának őmiatta nem lesz ereje holnap a munkához?... mert ő, a falánk és kártékony gyermek felfalta előle az erőt jelentő falatokat...

      Meg különben is, nem teheti vissza így üresen a kenyeret! Édesapa egyből tudná, mi történt!

      Ő pedig elsüllyedne szégyenében — meglopta az édesapját...

      Erősen gondolkodott, mit is tehetne a kenyerek közé? Aztán egyszercsak rájött!

      Hiszen a kertben van még zöldhagyma: látta tegnap. Édesapa szereti...

      A gondolatot tett követte. Félt ugyan a sötétben, de a megszégyenüléstől még jobban tartott — ez erőt adott neki —, no meg nem is volt igazi vaksötét, az utcai lámpák fénye épp azt a részt vonta némi derengésbe, ahol a hagymákat sejtette. Meg is találta hamar. Kihúzott három kövér példányt, és némiképp megnyugodva settenkedett vissza a konyhába. Elővette Édesanya pucoló-kését, megtisztította a hagymákat, és belevagdosta a kenyerek közé.

      Gondosan visszacsomagolta a szendvicseket, visszatette a táskába, és picit megnyugodva — na meg kevésbé éhesen — bebújt az ágyába, majd mély, egészséges álomba szenderült.

      Másnap, mire felébredt, Édesapa már elment dolgozni.

      Nem volt nyugodt egész nap... szorongva várta, mi lesz, ha hazajön a munkából, és egyből előveszi a mohósága miatt! De hát igaza lesz!

      A máskor gyorsvonati sebességgel vágtató órák most csak vánszorogtak.

      Aztán végre elérkezett az öt óra: Édesapa belépett az ajtón.

      A kislány leste, mit lehet leolvasni az arcáról, de mivel fáradtságon kívül mást nem látott, úgy gondolta, hogy jobb megelőzni a dolgokat:

      — Édesapa, ne tessék haragudni! Tessék engem megbüntetni, mert megérdemlem, de ne tessék haragudni!

      — De hát miről beszélsz, arany csillagom?

      — Hát a tojásról!... de hát nagyon éhes voltam... és én nem akartam... de muszáj volt!

      — Tojásról? — kérdezte Édesapa elkerekedett (de titokban könnybelábadt) szemmel — ja, igen a tojás!... hát én még ilyen finom, ízes, és illatos tojást életemben nem ettem!

      Ezzel hatalmas puszit nyomott elképedt, de egyben szemmel láthatólag megkönnyebbült kislánya kipirult pofijára...

* * *

      Most veszem csak észre, hogy hibás a cím! Hiszen ez nem mese!

      A kislány, akiről szól, az én drága jó Édesanyám...

      A dolog pedig így történt, ahogy leírtam. Sokszor hallottam már tőle, de most érett meg a gondolat, hogy le kell írnom.

      Mikor ezt megtudta, gyorsan előhozott több (kevésbé érdekes) sztorit — így, hetven év távolából is szégyelli a dolgot... pedig szerintem ezért nem neki kellene szégyenkeznie...

Mivel én mai napig abban a házban élek, ahova a kórházból hazahoztak a szüleim (ugyan már nem úgy néz ki, de a telek ugyanaz) így nyomon tudtam követni a környéken a hatalmas változásokat.

...de van ami a régi maradt...legalábbis a szívemben.... Például nap mint nap elmegyek egy olyan telek előtt, ami hatalmas nosztalgiát fakaszt...

Rengeteget játszottam ott gyerekkoromban... Ott lakott az egyik legjobb barátnőm - a szülei virágkertészek voltak.Az édesanyja most is ott lakik, sőt Ő maga épített oda egy házat, ami ki van adva, mert Ő maga kint dolgozik Ausztriában, de néha hazajön, akkor Ő is ott lakik...

De nem is ez a lényeg, hanem hogy el szoktam nézegetni a kertet mikor mindennap elhaladok előtte.... jócskán megváltozott (eltüntek a szekfű és rózsa meg dália mezők :))) ) - de azért én meg tudom látni benne a régi zegzugos játékparadicsomot... Bár elcsodálkozom rajta: az emlékezetemben, ha behunyom a szemem, sokkal nagyobbnak látom az egészet (no persze a 6-7 éves gyerek szemével)

 Volt ott minden, ami gyerek-szemszájnak ingere:

       -kis tavacska békákkal, vizililiommal!!!(no persze mint mostmár tudom - mesterségesen kimélyített és szélesített kút volt az, ahonnan szivattyúzták a virágoknak a locsolóvizet),

        - a "tó" partján két hatalmas fűzfa, melyek sátorként borultak a fél udvar fölé, ezzel lehetőséget nyújtva, hogy képzeletbeli "lakásunkká" avassuk ,               

        -aztán rengeteg bokor, ami közt lehetett bujócskázni meg sok alacsonytörzsű fa - a fáramászáshoz :)))

        -ami érdekesség volt : volt kecskéjük (a kecskeóllal volt némi "összeütközésem" is - majd leírom) - a kecskeól mellett szénakazal megintcsak kifogyhatatlan ötleteink és fantáziánk célpontja,

        -volt hatalmas sóder és homokkupac, így adva volt a"várépítési" lehetőség...

Szóval nagyon sok lehetőség volt a jó időtöltésre. A. két évvel idősebb nálam, de nagyon szeretett velem játszani (őt szegényt szinte sehova nem engedték el, én meg napirenden "szomszédoltam" megadott időkorlátok közt - és a szülei is szerettek engem, úgyhogy engem elviseltek - mást nem nagyon :S ...elég maguknakvaló emberek voltak)

Hogy rátérjek az ominózus "kecskeól" esetre...sokfélét játszottunk,és nem mindíg voltunk igazán jó gyerekek :S Akkor épp rablósat játszottunk (...ugye tipikus lányos játék...)

Csináltunk az "Ezer játék" nevű összerakósból ékszereket, aztán "elraboltuk", és elbújtunk a rablótanyára (ami a szénaboglya tetején volt) osztozkodni :)))

Nem tudtunk megegyezni - volt egy darab, ami mindkettőnknek kellett volna...én húztam erre, A. húzta arra...aztán egyszercsak mellbebökött, de olyan szerencsétlenül, hogy lebillentett a boglya tetejéről, és egy hátrabukfenccel a kecskeól sarkának csaptam a fejemet - ami nyomban be is tört :S.  Akkor még derékig érő aranyszőke hajam volt...amit most pillanatok alatt vörösre festett a vér... :S

A. édesanyja kézenfogva hazakisért ....hétvége lévén kint voltak nálunk a pesti rokonok kocsival (mint minden hétvégén)  Levittek az ügyeletre, ahol összekapcsozták, és kaptam tetanuszt :S

A helye mai napig megvan, egy kis mélyedés formájában a fejem tetejének hátsó részén...örök emlékül...

...ma ébren álmodtam...
...odaálmodtam magam a szegedi ház elé, a Tábor utcába ahol Mamikám lakott...sőt nem csak hogy
ott lakott - Ő volt a HÁZMESTER!
...a nagy kopott ívelt kapu, rajta az öreg rézkilincs, amit olyan nehéz volt lenyomni egy kisgyereknek...
...aztán ahogy kitárult, mögötte feltünt az íves hosszú hűvös kapualj...
...most is orromban érzem azt a semmihez sem hasonlítható szagot - mely nem kellemetlen, csak talán különös:  a hideg pincemély lehelete és a festékek átható szaga (a pince egy részében a házban lévő festéküzlet raktára volt)no meg az udvart borító betonkockák között hézagolás szerepét betölteni hivatott, a naptól olvadozó szurok szaga - mindez valami érdekes jellegzetes egyveleget alkotott...
...aztán továbbhaladva oldalt a kukák, mint kopott díszletek...
...s aztán kitárult a megszokott kép: az udvar...baloldalt dézsában növények (a lakók ide rakták ki nagyobb virágaikat nyárra) mögöttük garázs (Gábor doktor kocsija "lakott" benne - nem volt lett volna szabad körülötte játszani - de ugye ami tilos, az a vonzó - na persze hogy mindig "odatévedtünk" unokatesóimmal, Misivel és Tibivel :))) )
...aztán jobbfelől kitárul a világ - közepe a poroló, körötte tágas térség, a már említett betonlapokkal fedve...az udvart déli 1-2 óra körül fénybe vonta a napsugár...régi bérház lévén nem sokáig tart ez a tobzódás a fényben - 4 óra felé el is tünt...a betonlapok közti szurkot a nap forrósága megolvasztotta, gázosodni kezdett - buborékok képződtek  - mint fekete fényes hólyagok az udvar "bőrén" ...melyeket olyan jó volt széttaposni, kidurrantani...ezzel persze Anyunak kisebb örömet okozva - a szandálról elég nehézkes volt a szurkot eltávolítani...
...a jobb oldali tágasságot (számomra extraként) mini virágoskertek keretezték - a földszinti lakóknak az ablakuk alatt lehetősége volt - és persze éltek is vele - mini oázist lopni a bérház személytelen szürkeségébe...
...bár ez így nem is igaz - ez a ház minden volt csak nem "szürke"...
...mindig zajlott az élet...Mamikámat (természetesen) mindenki ismerte...de nem csak ismerték, hanem szerették is...
...reggel Maminál indult az élet sokaknak - Jolika az elsőről, na meg Macus itt kezdték nála egy kávéval...Mami felkiabált a (nem igazán nőies rekedt) agyoncigizett hangján: "lányok, kész a  kávééé!"...és a "lányok" jöttek...persze kint az ajtó előtt az udvar szélén viháncolás és nevetgélés közepette eltünt a napi első kávé...
...aztán Mami közvetlen szomszédai Sziliék is előkerültek tacskójukkal ("aki" inkább hasonlított egy hengeres diványpárnára - olyan dagadt vot)- Szili bácsi élcelődött egy sort, Szili néni megkinált sütivel, aztán összekapták magukat, és irány pecázni :)
...majd jött "Profné" (én csak így emlékszem, a becsületes nevét nem tudom már - Mami így hívta- a férje anno professzor volt az egyetemen) egy kis pletyire...és sorban a többiek...
...majd Mami vitt kávét a házban lévő hentesüzleti "haveroknak" - persze cserében a legszebb husit kapta...
...de jóban volt a könyvesboltiakkal, a festékesekkel, a gyógyszertárossal (ezek az üzletek voltak a ház utcafrontján) - szóval mindenkivel...

...jártunk a Partfürdőre..le a Tisza partra...csorgattam Apuval (míg élt szegény) iszapszobrokat, várakat...Mamival jártunk fürdőbe...szinte minden este levonszoltam őket a Tisza partra sétálni, meg meg kellett csodálni a múzeum előtti szökőkutat - hisz este szines neoncsövekkel volt megvilágítva - egy gyereknek a mennyország :)))
...jó volt ott nyaralni...imádtam...
...és főleg Mamikámat imádtam...
...hiányzik...

***
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el a házhoz, most hogy ott jártam Szegeden...tudom, hogy már semmi sem olyan...de mégis...
...helyette félig kisült gazokat néztem a Fűvészkertben :S...na mindegy...majd nyerek a lottón, és akkor Kedvessel elmegyünk - megigérte, hogy eljön velem...

A felidézett történet igaz - az élet írta - én csak továbbítom (velem esett meg)

   "Tényleg! Ma nálam fizetett V. György király - már egész jóban vagyunk!
Hogy ő ki?
...ez egy a múltba visszanyúló történet. Akkor még nem írtam naplót...úgy tavaly nyáron lehetett...

   Akkori kedves biztonsági főnökünk kitalálta ( zsenialitását megcsillantva ) hogy azokat a bankbizonylatokat is alá kell íratni, melyeken az a nyomtatott szöveg áll: "aláírás nélkül érvényes" (tehát a kódos kártyák bizonylatait)...
Ez igen sok vevőnek nem tetszett! De hát tőlünk ezt kérték :S - tudtuk, hogy hülyeség, de ez van...
Na, egy szép napon főhősünk ( V. György király ) épp nálam fizetett (elég morózus hangulatban - megvallom őszintén, akkor még nagyon ellenszenvesnek találtam :S) - persze bankkártyával, és persze kódossal...mondom neki , legyen szíves aláírni...erre ő: hogy ezt nem kell!
Erre én: de tőlünk ezt így kérik...erre megint ő (már indulatosan) :- Ez milyen marhaság!Hihetetlen!!! - persze aláfirkantotta villámló szemekkel - majd ahogy ellépett a kasszától, még dühösen visszaszólt:
- Azért majd olvassa el mit írtam alá!!! - ezzel elvágtatott...
Én elővettem a bizonylatot, nézem - ott díszeleg:
V. GYÖRGY KIRÁLY !!!!!
Na, szép!
Azóta ahányszor láttam bent nálunk, ez mindig eszembe jutott... volt olyan is hogy nálam fizetett - alig álltam meg, hogy ne úgy köszöntsem:
- Jó napot felség!
Aztán a múlt hetekben egyszer úgy láttam, egész derűs a hangulata, én pedig a gondolattól ( már az emléktől ) elvigyorodtam magam...és vettem a bátorságot, hogy elmeséljem neki : emlékszem ám a sztorira, mindig beugrik a dolog , ha látom, és muszáj mosolyognom :))) Egész jól elbeszélgettünk...mint kiderült, nem is olyan mufurc, ahogy hittem...sőt szimpatikus...
    Azóta ahányszor jön, mindig hozzám áll be, én pedig küszködök a vihogással ahogy meglátom (mondjuk ő is mosolyog már előre :)))
Ma aztán kénytelen voltam elnézést kérni ( mondtam : majd zacskót húzok a fejemre ) - annyira törvénytelenre sikerült a "mosolyom" - de aranyos volt, azt mondta: nem baj, kell egy kis vidámság, és ő is röhögni kezdett :))))

          Szóval jóban vagyok V. György királlyal!!!!!! "

***************************

(...ez nem novella - de talán humoreszknek beillik - valós sztori, a nyilvános blogomból "csentem át" ide...)