Itt_rim_az_nincs

Novella
dreaming58•  2017. október 22. 14:24

Csendbe zárva

Ma is tisztára suvickolta kopottas bakancsát, mielőtt felhúzta, mint immár negyven éve minden nap. Ma is félrelökte a fürdőszoba tükör félig leszakadt polcán a borotvahabot, és a Baba szappant bevizezve kezével dörzsölt alkami habot képére a borotválkozáshoz. 
Erről eszébe jutott Juci - ő mindig mérgelődött ezen, hiszen nem dísznek vette a kellemes illatú, épp divatos márkájú borotvacikkeket - de Juci már nincs itt, hogy mormogni tudna. 
Ezen a gondolaton elmosolyodott. Fura dolog ez. Amíg nap mint nap hallgatta a folyamatos dödögést - hol ezért, hol azért - borzasztóan idegesítette.
Mikor különváltak útjaik, úgy érezte, mintha egy folyamatosan zakatoló gépekkel teli barlangbörtönből szabadult volna meg. Élvezte a csendet.
Mostanra viszont, miután eltelt negyed év magányban, azon kapta magát, hogy néha hiányolja a másik kis zsörtölődéseit. Mert ugyan bosszantó volt, de olyan jól esett kizökkenteni a filigrán termetű szép vonású asszonykáját a mérgelődésből, és miután jól megölelgette, olyan jó volt látni, a még így legszebb virágzásán túl is elbűvölő hálamosolyát. Igazából ezt szerette benne a legjobban: olyan könnyű volt a morcosságából jókedvet varázsolnia, ezt mindig újabb sikerélményként élte meg. 
És bizony a sikerélmény épp olyan fontos az ember életében, mint az, hogy szeressék. Mostanában nincs más sikerélményben része, mint hogy el tudja tüntetni a lábbelijéről a kopásfoltokat.

Mióta Juci nincs vele, valahogy megkoptak a dolgok körülötte. Vagy csak érzékcsalódás?
A régi ágy lába is mintha csámpás lenne. Pedig mennyi próbatételnek volt kitéve régebben - tűzrőlpattant fehérnép volt ám a Juci! - értette, hogyan kell a férfiember kedvére tenni. Akkoriban mégsem sántult meg az ágy.
A falak is mintha megszürkültek volna. Pedig tavaly meszeltek - ketten együtt. Persze Juci ebből is karnevált csinált...időnként oda-odaszaladt hozzá, és kis pemzlivel mészbajuszt lopott az orra alá - aztán kacagva futott előle, majd hirtelen sarkonfordulva szájoncsókolta engesztelésül.
Most azon kapta magát, hogy már nem is haragszik Jucira. 
Mi van vele? Csak nem hiányzik? 
Ááááá, nem, az nem lehet, hiszen szó szerint az idegeire ment már.

De akkor meg miért jár folytonosan ő az eszében?
 Egy nagy veszekedés után (persze megint valami apró furaságon kaptak hajba) Juci nagy dérrel durral összepakolta a bőrőndjét, és dühösen elvonult. Két utcával lejjebb, a nővérénél keresett fedelet - onnan üzente, hogy ha akar valamit, menjen, és kérjen bocsánatot! Még hogy ő bocsánatot! Nem tett ő semmi rosszat, nincs oka bocsánatot kérni!
Egyébként is bodog volt mikor Juci elment, mint a zárkából frissen szabadult rab.
Bár aztán néhány hét elteltével már nem is tudta értékelni a rászakadt nagy szabadságot. Nem találta helyét a csendtől kongó lakásban.
Most, hogy ezt így végig gondolta, fura érzések kerítették hatalmukba. Az apró kis emlékek önálló életet kezdtek élni agya hátsó zugában, és a nap folyamán a legváratlanabb pillanatokban pattantak elő.
Nem tudta mire vélni. Jó-jó, együtt éltek majdnem tíz évig - az azért sok idő.
Na mindegy...elhessegette magától a nyugtalanító érzéseket.
Ment a kertbe, mert locsolni kell. Szegény paprikapalánták levele már kezd összepöndörödni. Kéne már az eső!
Na, más se kellett. Az eső gondolatától megint Juci tolakodott elő: szinte látta, ahogy az ereszről lecsorgó víz-patak alatt áll, arcán a mosolyt tisztára mosdatja a friss esővíz.
Mikor kapcsolatuk hajnalán először tapasztalta meg ezt, azt gondolta, ennél a lánynál nincs rendben valami! Aztán, ahogy több időt töltöttek együtt, rádöbbent: ez nem bolondság volt, ez csak egy természetimádó lélek őszinte megnyilvánulása. Egyszerűen szerette a lezúduló vízfüggöny simogatását.
Egyébként is egészséges! Jót tesz a bőrnek!- mondogatta mindig.
Ő pedig végül élvezte ennek a jó szokásnak gyümölcsét - hiszen a nyári melegben Juci általában csak kis vállpántos vászonruhát viselt, s ha ezt eláztatta a finom eső, mit Juci nagyon élvezett - az övé meg a szemnek jutó élvezet volt. 
Aztán nem csoda, hogy este az ágyban tett róla, hogy elcsámpásodjan az ósdi bútordarab lába!
Mire ezt végigfuttatta emlékezete filmvásznán, be is fejezte a locsolást.
Bement a házba, tett-vett picit, de nem volt bent nyugta. Rátelepedett lelkére ez a nagy csend.
Nem értette: mi történt vele?
Kelletlenül kiódalgott a tornácra, és bámészan nézte, ahogy a nap lassanként araszolt lefelé az égen, majd tétován lebukott a Kopasz-domb mögött. Ekkor feltápászkodott, újra bement a házba, mert általában napnyugta után ő is ágyba bújt. Máskor nem kellett sok idő ahhoz hogy jóízű álomba merüljön. Most rengeteget forgolódott, mire sikerült elszenderednie, de egész éjjel forgolódott, dobálta magát, és szokatlan módon álmodott is - csupa zagyvaságot, de szinte folyamatosan érezte a háttérben Juci jelenlétét.
Reggel úgy ébredt, és kelt fel mint akit agyonvertek. Egyáltalán nem pihente ki magát. És ami még furcsább volt, már egyáltalán nem érezte jól magát a régebben oly nagyon szeretett otthonában.
A csend szinte kalitkába zárta...
A kerti tevékenységekben sem lelte olyan örömét, mint azelőtt.
Az egész hét így telt el, tűzdelve fura emlékképekkel, és szinte lidérces álmokkal - de mindben volt valami közös: az összesnek fontos szereplője volt Juci.
Napról napra egyre elárvultabbnak érezte magát, és egyre kevésbé tudta elviselni az őt körbefogó csendbörtönt.
Hét végére odáig jutott, hogy bár igen ritkán szokott inni, de mégis elballagott az alvégen lévő Hörpintő kocsmába. Ott legalább beszélhet emberekkel - és tán még Juciról is hallhat híreket.
Leült a szélső asztalhoz, és épphogy belekortyolt a korsó sörébe, mikor megjelent a kocsma ajtajában a sógor. Ezt jó jelnek értékelte, mert a sógor elég bőbeszédű (mondhatni kissé pletykás) ember volt, ami jelen esetben egyenesen kincsnek tűnt a szemében.
Örömmel oda is integetett neki, és hívta, üljön oda az asztalához. Egy korsóra is meghívta - nem minden hátsó szándék nélkül.
A sógor lehuppant az asztalához. Néhány mondat, és korty után már dőlt is belőle a szó.
Elmesélte, hogy megellett a tehene, hogy milyen sok szőlője termett az idén...na meg hogy mennyit emlegeti Juci őt!!! 
Azt mondta, szerinte már régesrég megbánta a hirtelen költözést, és hogy biztos menne már haza, ha a büszkesége nem tartaná vissza. Pedig ő igazán nem bánja, hogy ott van náluk, hiszen annyit besegít az asszonynak a ház körül, hogy ebből neki is haszna van villanyoltás után. Mert bizony azelőtt Mari (Juci nővére) nagyon könnyen elhessentette maga mellől azzal, hogy úgy elfáradt, pislogni sincs ereje, nemhogy ilyen huncutságokhoz!
De hát szerinte Jucinak már csak kevés kell ahhoz, hogy hazaköltözzön - sajnos - mert nap mint nap sírdogál - menne már.
Miután leküldtek még egy-egy korsóval, mindketten szedelődzködtek, s indultak haza.
Egész úton az visszhangzott a fejében: sokat emlegeti Juci...meg sokat sírdogál - de főképpen menne már haza!
Ezen az éjjelen még nyugtalanabbul aludt, mint addig, és mikor fel-felriadt, szinte sivított fülébe a csend - mintha egy búvárharang alá volna zárva, és a nyomáskülönbségtől bedugult volna a füle.
Reggel, vagyis hajnalban a legelső fénypászma végleg felkeltette. De most nem volt olyan elcsigázott, bár még kevesebbet aludt, mint az elmúlt időszakban. Viszont felpezsdítette az elhatározás, ami az éjjel, forgolódás közben fogant meg gondolataiban.
Ahogy eszébe jutott, hogy is döntött, elmosolyodott. Frissen menetelt ki a fürdőbe, s miután dolgát elvégezte, vidám lélekkel vizezte be a Baba szappant, és már nyúlt a pamacsért, mikor ránézett a kezében lévő szappanra, és hirtelen mozdulattal visszadobta a mosdó szélére, majd a piperepolc hátuljából előhúzta a puccos borotvahabos flakont. Ettől megint mosoly kúszott az képére!
Borotválkozás és fogmosás után percekig keresgélt a rozoga szekrényben, míg megtalálta a kék-fekete kockás inget. Még Jucitól kapta. Asszonykája ezt kedvelte rajta leginkább - azt mondta az ing mély sötétkékje tökéletes összhangban van a szeme színével. Ő ilyenekre sosem adott, de most az elhatározása megvalósításához ez is szervesen hozzátartozott.

Miután úgy érezte, már megfelelő lehet az összkép, picit szorongva, ugyanakkor derűs lélekkel lépett ki a házból. A kút mellett hatalmas margarétabokor terpeszkedett - Juci kedvenc virága. Odament, és vágott néhány szálat...aztán meggondolta magát, és hatalmas csokrot kanyarított, s így már elégedettebben indult el. Az utcában lefelé kellett haladnia. Ahogy  a második keresztutcát elérve befordult a sarkon, szíve a torkába ugrott. Közeledve sógorék házához azt látta, valaki a rózsalugas körül mocorog a kertben. Közelebb érve felismerte az oly kedves sudár alakot, aki metszegette a rózsákat. Ahogy a hajlásból felemelkedett, meglátta hogy a bájos arc nedves - a nap simogató fénye megcsillant a könnyeken.
Már majdnem a kapuhoz ért, mikor Juci észrevette őt. Először dermedten megállt, majd pici óvatos mosoly indult el, még szebbere rajzolva az amúgy is kedves, de most könnyek áztatta arcot.
Kedvese hirtelen elindult felé, futásnak eredt, és egyenesen a karjába röppent. A gondosan összerendezett margarétacsokor megadóan hullott le az árokpart füvére.
Miközben ölelte a karcsú alakot, valahonnan távolról - vagy talán belülről? - hatalmas robajt hallott, aztán rátört a felismerés: ketrece rácsai szanaszét hevertek lábaik körül. 
Elfutott a csend. Fülében az édes hang mindent betöltött: Hát eljöttél végre?

Érezte, szabad lett! Újra szabad!!!

dreaming58•  2017. július 30. 11:12

Szásenyka (Szívmorzsák 1.)

Igaz történet(em)



A lány szorongott. Lehet, hogy többé nem is látja? De hát az nem lehet! Hiszen a fiú édesapja állandó vendég náluk. A fiú eleinte hozzá jött, ha jött... A lány így szeretett bele... 
Nőtt növekedett szívében az érzés. Apránként, ahogy a cseppkő növekszik a barlang hűs mélyén, míg végül megszületik belőle a csoda. 
Az ő csodája egészen hétköznapi volt. 
Szép vonású magas barna fiú volt, kedves mosollyal, csibész tekintettel. Nap mint nap jött, bár szinte sosem egyedül, vele volt a barátja, vagy időnként a húga, de ez a lányt nem zavarta.  
Ha érkezett, hol valamit kérdezett, hol valamit kért az apjától, míg egyszer egy napon megkérdezte tőle: megyünk este moziba, jössz velünk?  
És az ő szívében ettől szivárvány keletkezett – pedig eső nem is esett aznap. 
Elment velük a moziba. A boldogságtól a lábai is szinte reszkettek hát még a szíve. 
A moziban a fiú olyan természetesen ültette maga mellé, mintha már évek óta összetartoztak volna. Ez tetszett neki.  
Félénk és önbizalomhiányos tini volt - önbizalomhiánya az átlagnál vaskosabb alkatából fakadt. Hiába mondták - sokszor fiúk is – milyen szép, ő nem tudta magát annak látni. Így majd kibújt a bőréből, hogy ez a jóképű srác érdeklődik utána. 
Igazából, bár semmi nem történt, a végén fogalma sem volt, hogy mi is volt a film címe, hát még, hogy miről szólt.De ez nem is számított. A fiú végig fogta a kezét. Ez volt a lényeg! Mozi után persze hazakísérte, és a kapuban meg is csókolta... 
Szinte révületben ment be a házba. Édesanyja látta rajta, hogy valami varázslat történt vele, de nem faggatózott. Tudta, hogy a lány úgyis el fogja mondani. Azt is tudta, hogy megbízhat benne, semmi butaságot nem fog csinálni. 
Nagyon jó volt köztük a kapcsolat, már-már nem is anya-lánya, hanem barátnői.  Osztálytársai irigykedtek is emiatt rá, hisz ő bármit, sőt mindent megoszthatott vele, és mindig megértésre talált nála. 
Mivel egyedül nevelte a lányt, és annak kisöccsét - az édesapa nagyon fiatalon, tíz év boldogság után hirtelen távozott az élők sorából - hatalmas súly nehezedett rá: mindig attól félt, hogy valamit rosszul csinál a gyerekek nevelése kapcsán.  
De nem volt ilyen – a lány tudta magától, hol a határ. Így a hetvenes évek közepén igen nagy szabadságot kapott, amivel soha nem élt vissza. Csak egyszerűen boldog volt a maga kis szeleburdi módján: végre észrevette őt az, akiért már régóta rajongott. Még a középiskola elején tartott, a fiú pedig már 18 volt, és dolgozott...de ez sem számított! 
Szép, vidám és mosolyteli hónapok következtek. 
A fiú szinte minden este jött, és ő ettől a mennyekben érezte magát. Az azért picit zavaró volt, hogy legtöbbször még mindig jött vele legjobb haverja is, szinte elválaszthatatlanok voltak. De később rendszerint ő hazament, a fiú pedig maradt, együtt nézték a tévét a családdal. Ők ketten igazából nem nagyon figyelték a műsort, inkább sugdolóztak egymással, és várták a film végét, mikor a fiú elindult haza, a lány pedig persze mint "jó háziasszony", kikísérte őt az ajtóig, ott aztán érzelmes, és szerelmes búcsút vettek egymástól. 
Időnként elmentek szórakozni, de hát akkoriban még elég szűkös volt ezügyben a választék - főleg a tinik számára. Legtöbbször maradt a mozi... 
A lány a fellegekben járt.  Az édesapjától örökölt szalagos magnón érzelmes slágereket hallgatott, és szinte szünet nélkül a percet várta, mikor a fiú megérkezik.  
Leckeírás közben is a fiú képe lebegett lelkiszemei előtt. Érdekes módon a tanulmányi eredménye mégsem romlott le, szinte szárnyakat kapott a boldogságtól. 
Egyszer szombatra szerveztek mozis randit, és a fiú haverjával együtt elment elé az iskolához. 
Szombat a laborgyakorlat napja volt. Az összes osztálytársnője szurkolt neki. Segítettek sminkelni, megcsinálták a haját - a derékig érő majdnem fekete hullámos hajzuhatagát. Majd mikor ezzel kész voltak, a folyosóablakból derékig  kilógva lesték az utcát: mikor jönnek már? 
Amint a fiú és barátja felbukkantak, a lányok kánonban kérdezgették: Naaa – melyik az? Az alacsonyabb szőke? - és ő büszkén helyesbített: Dehogy! A magas barna! 
A csajok ezért is nagyon irigyek voltak rá. Neki volt a legjobbképű fiúja a csoportban. 
Szép idők voltak... 
Aztán egyszer csak valami történt...valami megszakadt... 
Senki sem tudta miért, de a fiú nem jött többet. Pedig nem vesztek össze.  
Egyszerűen eltűnt a képből. 
A lány vigasztalhatatlan volt, s mint ahogy az elején említettem: szorongott. Esténként rezzenő szívvel figyelt minden kis neszt, ami esetleg arra utalt, hogy jön valaki. De nem jött. Legalábbis az nem, akire annyira várt. 
Próbált puhatolózni a fiú édesapjánál, de ő sem tudta, miért nem jön a fiú. 
Gyászba borult a lelke. Ha otthon volt, csak a közösen kedvelt zenéket hallgatta, és legtöbbször titokban sírt, nem akarta az édesanyját ezzel idegesíteni, volt szegénynek elég baja enélkül is. 
Szomorú hetek múltak fölötte. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a hatalmas hiányérzettel. Nagyon fiatal volt még. Az ember meglett korban sem könnyen dolgozza fel a veszteségeit, hát még 15 évesen. 
Magában folyamatosan fohászkodott - na nem istenhez, nem volt vallásos, hanem valami körülírhatatlan misztikus hatalomhoz, mely a szerelmes szíveket tartja karban...és egyszer csak fohászai meghallgatásra találtak! 
 Egy este a fiú a megszokott időben, mintha mi sem történt volna, megjelent! 
Hozta mosolyát, hozta a  csibészes barna tekintetét, mellyel el tudta varázsolni, és hozta a mérhetetlen boldogságot. 
A lány nem kérdezett semmit...dehogy kérdezett! Csak ki tudott volna bújni a bőréből örömében!
Otthonosan leültek a tévé elé. A lány nem tudta, hogy most mi legyen, és bár belül reszketett az izgalomtól és örömtől, nem igazán tudta, mi fog következni. Nem tudta mire számíthat. 
Most kivételesen tényleg nézték a filmet. Az akkori idők divatja szerint egy szovjet háborús romantikus film ment. A főhős a büszke szovjet pilóta elmegy a háborúba, hátrahagyva kis törékeny és naiv kedvesét, Szásenykát...aztán eltűnik - lezuhan a gépével, és nem jön hír róla. De Szásenyka nem adja fel a reményt, mikor már mindenki azt mondja, hogy biztos meghalt a fiú, ő még mindig várja-várja...és a fiú egyszer csak előkerül! Happy end!  
Ahogy a stáblista utolsó sora is eltűnt a képernyőről, a fiú indulni készült. 
A lány - mellkasában millió verdeső pillangóval - szokás szerint kikísérte őt. A fiú már majdnem kilépett az ajtón...aztán váratlanul megfordult, és a lányra mosolyogva így szólt: 
- Te kis Szásenyka! - majd gyengéden magához vonta, és lágyan megcsókolta.   





dreaming58•  2012. október 18. 21:59

Mese a rántottás szendvicsről

A kislány éhes volt...

      De nem csak úgy egyszerűen éhes, hanem szinte marcangolta gyomrát az üresség.

      Élete csekély öt éve alatt látott már kóbor kutyát, amint a véletlen lelt dögöt tépte szét — most úgy képzelte, az ő gyomrát is valami kóbor pára tépdesi... az lehet ilyen érzés.

      A vacsora kevéske volt, és sovány — az ebédről maradt répalevesnek már csak a hígja jutott, a sűreje kellett Édesapának — ő a pénzkereső, kell neki az energia — szokta mondani Édesanya.

      Nem tudta, hogy fog így elaludni, ezzel a pokoli érzéssel csöpp testében.

Képzeletében felvillant a kép, ahogy Édesanya este a konyhában szendvicseket készít. Két nagy szendvicset. Komótosan levágja a két szelet kenyeret, majd előveszi a két tojást.

      Tojást! — amit ő már az idejét sem tudja, mikor ízlelt!

      Kincs volt az akkoriban, Édesanya nagy és hosszadalmas alkudozás (no meg egy gyönyörű damaszt abrosz) árán jutott hozzájuk tegnap reggel a piacon. Most készítette a már-már agársoványságúra fogyott férjének a másnapi elemózsiát — kell az erő a munkához!

      Felütötte egy tányérba, és megsózva felverte a ritka ínyencséget. Közben a tűzhelyen már sercegett a serpenyőben az icipici zsíradék — hirtelen mozdulattal beleöntötte a tojást, majd kevergetve várta, míg az rántottává szilárdult.

      A kislány nagyot nyelt, mert a képzelet játékaként már nem csak látta, hanem a mennyei illatot is érezni vélte... hm — nagyon rossz éhesnek lenni! Mocorgott picit, de aztán visszatért önkínzó módon az előző képhez.

      Édesanya a megsült tojásokat szépen elrendezte a két kenyér között, majd gondosan szalvétába csomagolta a szendvicseket, és bekészítette Édesapa táskájába, nehogy véletlenül itthon felejtse reggel. Holnap már fizetés — lesz egy kis pénzük...

      Bár az a pár fillér, amit hétvégén az egész heti robotért férje markába nyomtak, szinte semmire sem elég. A háború elolvasztotta a pénz értékét, így lassanként a szép stafírung, amire mindig büszke volt — a gyönyörű hímzett ágyneműk, és damaszt terítők mind-mind a piaci kofák hátizsákjába vándoroltak, hogy helyébe néha-néha kerülhessen lekváron kívül más is a kenyérkereső kenyerére... mert lekvár az volt — hála a kertben terpeszkedő hatalmas barackfának, no meg Édesanya szorgalmának!

      A kislány nem tudott szabadulni az orrába tolakodó illat emlékétől.

      Jó lenne legalább egy darabkát megkóstolni abból a tojásból... Gondolkodott picit: mi lenne ha... de nem, nem! Mégsem...

      Aztán újra eléugrott a kép, ahogy Édesanya igazgatja a kenyérszeleteken a sárgálló csemegét — és az az illat!

      Megérlelődött benne az elhatározás... de tényleg csak épp megkóstolja —, Édesapa észre sem fogja venni!

      Fülelt egy ideig: a hálószoba felől csak egyenletes szuszogókórus hallatszott — néha-néha Édesapa horkantott egyet, de aztán ismét csak a csendes megnyugtató „alvásneszek” érkeztek az ajtó irányából.

      Óvatos mozdulattal csusszant le a konyhában megvetett kiságyáról. Látta, hogy Édesanya az ajtóhoz legközelebbi székre tette Édesapa szendvicseket rejtő táskáját.

      Odasettenkedett, ügyesen kicsatolta a táskát, és kiemelte a takaros kis csomagot. Szerencsére Édesanya nem nagyon bugyolálta be az uzsonnát, így könnyen kibontotta a piros kockás textilszalvétát (az ominózus stafírung árválkodó darabját).

      Egyből orrába szökött az illat, melyet egész este érzett képzeletben. Először csak egy csepp darabkát csippentett ki a kenyér rejtekéből. Csodálatos volt az íz, ami elöntötte ínyét!

      Ebből muszáj még egy picit!!! Édesapa biztos úgysem tudja, mennyi is két tojásból a rántotta... Még egy falatot lecsípett a tojásból... aztán még egyet, és még egyet... Szájába tömte, majd szétnyitotta a kenyeret, de rémülten látta, hogy már alig van valami rajta. Ez így már nem maradhat! Gyorsan lekapta a kenyérről a tojásmaradékot, és mostmár heves lelkifurdalással, de betömte az egészet a szájába.

      Kétségbeesetten gondolkodott, mit is csináljon...

      Mi lesz, ha Édesapának őmiatta nem lesz ereje holnap a munkához?... mert ő, a falánk és kártékony gyermek felfalta előle az erőt jelentő falatokat...

      Meg különben is, nem teheti vissza így üresen a kenyeret! Édesapa egyből tudná, mi történt!

      Ő pedig elsüllyedne szégyenében — meglopta az édesapját...

      Erősen gondolkodott, mit is tehetne a kenyerek közé? Aztán egyszercsak rájött!

      Hiszen a kertben van még zöldhagyma: látta tegnap. Édesapa szereti...

      A gondolatot tett követte. Félt ugyan a sötétben, de a megszégyenüléstől még jobban tartott — ez erőt adott neki —, no meg nem is volt igazi vaksötét, az utcai lámpák fénye épp azt a részt vonta némi derengésbe, ahol a hagymákat sejtette. Meg is találta hamar. Kihúzott három kövér példányt, és némiképp megnyugodva settenkedett vissza a konyhába. Elővette Édesanya pucoló-kését, megtisztította a hagymákat, és belevagdosta a kenyerek közé.

      Gondosan visszacsomagolta a szendvicseket, visszatette a táskába, és picit megnyugodva — na meg kevésbé éhesen — bebújt az ágyába, majd mély, egészséges álomba szenderült.

      Másnap, mire felébredt, Édesapa már elment dolgozni.

      Nem volt nyugodt egész nap... szorongva várta, mi lesz, ha hazajön a munkából, és egyből előveszi a mohósága miatt! De hát igaza lesz!

 

      A máskor gyorsvonati sebességgel vágtató órák most csak vánszorogtak.

      Aztán végre elérkezett az öt óra: Édesapa belépett az ajtón.

      A kislány leste, mit lehet leolvasni az arcáról, de mivel fáradtságon kívül mást nem látott, úgy gondolta, hogy jobb megelőzni a dolgokat:

      — Édesapa, ne tessék haragudni! Tessék engem megbüntetni, mert megérdemlem, de ne tessék haragudni!

      — De hát miről beszélsz, arany csillagom?

      — Hát a tojásról!... de hát nagyon éhes voltam... és én nem akartam... de muszáj volt!

      — Tojásról? — kérdezte Édesapa elkerekedett (de titokban könnybelábadt) szemmel — ja, igen a tojás!... hát én még ilyen finom, ízes, és illatos tojást életemben nem ettem!

      Ezzel hatalmas puszit nyomott elképedt, de egyben szemmel láthatólag megkönnyebbült kislánya kipirult pofijára...

 

 

* * *

 

      Most veszem csak észre, hogy hibás a cím! Hiszen ez nem mese!

      A kislány, akiről szól, az én drága jó Édesanyám...

      A dolog pedig így történt, ahogy leírtam. Sokszor hallottam már tőle, de most érett meg a gondolat, hogy le kell írnom.

      Mikor ezt megtudta, gyorsan előhozott több (kevésbé érdekes) sztorit — így, hetven év távolából is szégyelli a dolgot... pedig szerintem ezért nem neki kellene szégyenkeznie...