little pieces

[Nem tudom, hogy lesz-e olvasóm, úgy érzem, azokat, akik eddig olvastam, cserben hagytam =/ ezt sajnálom, de most rám jött..és a 2. fejezet 7. részével folytatom. Aztán igyekeznem kéne már tényleg a történettel :)]

Füstölt a cigi. Egy nagyszakállas ember dohányzott a buszmegállóban. Szeptember eleje volt. Nyüzsgött minden, úgy, mint ahogy szokott erre felé. A dohányos merőn nézett maga elé, látszódott, hogy valamin gondolkozik, vagy valamin elgondolkozhatott. Én inkább figyeltem a buszt, persze az ettől a cselekedetemtől nem jött előbb. Még hűvös is volt akkor reggel. De a Szerelmem keze nem csak az én kezemet, de még a szívemet is felmelegítette. Bár, hevült az eléggé, de mindig rá tudott tenni egy lapáttal. Illatos haját néha meg-meglebbentette a gyenge szellő. Csodás volt mosolya, ahogy rám nézett a következő pillanatban, a szeme csillogott. Már az életem része lett. Tudtam, hogy nem kell véget érnie semminek sem. De a másodpercek pörögtek, a nap sugarai bevilágítottak mindent, de ez a lány! Ő a lelkemig hatolt, ő tovább ért minden napsugárnál, ő több mindennél, tudtam, s tudni fogom ezt örökre. Csend volt, de a város zaja hallatszott, de ez már egy alapzaj volt. Nem volt semmi különös a külvilágban. Nem hittem, hogy létezhet akadály, ami számunkra leküzdhetetlen.
Megjött a busz. Felszálltunk. A szakállas pasas ott maradt. Tovább füstölt, és néztem a hátsó ajtó ablakán át, mintha várt volna valakit, vagy mintha várt volna valamire, de szinte mozdulatlan volt.
Viszont mi nem dermedtünk szoborrá, elmúltak már azok az idők. Lea mellettem ülve vállamra hajtotta a fejét, korán volt még. Szinte üres volt a busz, de számomra mindent megtöltött a szerelem, az illata, a teste melege. Elindultunk. És hogy hová? Szabadidőnket kihasználva volt egy pár napunk, amit teljes egészében együtt tölthettünk el, így hát kiruccantunk vidékre. Pihenni, figyelni a természetet, lazítani. Szépen lassan, fokozatosan, ahogy haladtunk előre településről-településre, egyre csak gyűltek az utasok a buszon, de nem voltunk így sem sokan. Lea elbóbiskolt a vállamon. Én csak mosolyogtam. Ez egy általános tejbetök mosolygás volt tőlem, ezt teszi velem a szerelem, a boldogság, ez a vigyorom már szinte állandósult. Lehet az arcizmaim szerkezete is megváltozott, de ez így van jól. Köszönöm Lea! Nélküle ez a vigyor nem igen jött sohasem elő, vagy akkor is megszűnt, hiszen mindenki kirekesztett. Na, de Lea nem rekesztett ki, sőt nagyon is beengedett az ő kis lelkének otthonába, és itt az én lelkem is csak a dolgok jóságát, melegét érzi. Ő megakadályozza, hogy vacogjon a belsőm a szeretethiány miatt. Ő egy új életet teremtett nekem, amiben tényleg én is élőlény vagyok.
Hosszú volt az utazás, Lea majdnem végigaludta, mikor pedig félálomban rám-rám tekintett, ő is csak mosolygott. Én meg ugye már úgy maradtam teljesen. Jó volt megérkezni, egymáshoz dőlve sétáltunk csomagjainkkal és lepakoltunk. Azért még volt hátra a napból, így hát elkezdtük szövögetni a termeket, hogy mit is csináljunk.
Egy átlag sapka volt rajta, téli, hosszú tincsei két oldalt kilógtak a sapka alól, ráborulva piciny fülecskéire. Egy egyszerű pulcsit viselt még többek között, annak ujjai hosszabbak voltak az ő karjainál és így a kézfejeire húzva viselte azt. Csak megálltam a szobában, letettük a csomagokat és néztem őt. Már-már bámultunk egymásra. Pillái észrevettek, a csodás, csillogó szemeinek tekintete úgy vetődött rám, hogy tudtam – ez a Mennyország! Nem létezhet mesésebb létezés ennél. Csak álltunk egymástól 1-2 méterre és egymás szemeinek tengerébe vesztünk. Közelebb léptem hozzá, ő várt rám dermedten. Karjait a teste mellett lógatta. Megfogtam először a bal kezét, félig ökölben volt neki, a tenyerem alá fektettem, majd ugyanezt a jobb kezeinkkel is megcsináltam. Közel hajoltam hozzá, már így is közel álltam. Lassan megérkeztem az ajkaihoz, finoman, lágyan megcsókoltam őt. Csókolóztunk perceken át ugyanígy. De ezek nem csak egyszerű csókok voltak, tudtam, ezek a csókok számomra a végtelent jelentik. Közben hajának illata újra meg újra az orromba futott, finoman, de egyre ragaszkodóbban viszonozta ő is a kezeivel az én érintéseimet, ahogyan a tenyeremben fogtam a számomra legfontosabb és legcsodálatosabb személy kezecskéit. Kicsi kezecskéi, s ajkai már-már belerezzentek az egészbe, abba, hogy ezen a hűvös délutánon így el tud minket égetni az egymás iránt érzett szeretet, a szerelem, a törődés és a szétszakíthatatlan kapocs. 

Én nem ismertem a mennyországot. Azt a fajtát, amiről a vallásos könyvekben írnak és még azt ma sem ismerem. De mégis olyan volt, mintha akkor ismertem volna. De nem azt a vallásos fajtát. Vagy csak sokan rosszan mesélték el, és tényleg, én is a valós édenkertet fedezhettem fel akkor. Mesés a szerelem. Persze erről nehéz meggyőzni olyasvalakit, aki még sosem volt szerelmes. Bár szerintem ez teljességgel lehetetlen. Az, hogy valaki még sosem volt szerelmes. Már biztosan volt mindenki szerelmes. De az igazi az egy dolog. Az ember pedig milliószor lehet szerelmes. De az az egyetlen, az az igazi nem olyan, mint a többi. Mert ugye az az igazi, a valódi, ami ténylegesen magába foglalja azt, amire vágyik az ember és igen, az az igaz szerelem.
Teltek-múltak az idők, napok, hetek, hónapok és Leával egyre közelebb kerültünk egymáshoz és elkezdtük élni saját kis életünket. Szép mindennapjaink voltak, kellemes volt minden. Nem azok a monoton napok voltak, mint azelőtt, mielőtt megismertem ezt a csodás lányt. Igaz, kaptam verést a volt pasitól és eleinte a mára már szerelmemmé váló lány közeledését is kellemetlenül éltem meg. De ennek vége! Nem bánom, hogy kaptam egy pár pofont, az élet úgy sem adott elég nagyokat. Nem bánom, sőt kifejezetten örülök annak, hogy azon a napon felhoztam Leát magamhoz. Nem gondoltam, hogy ez bontakozhat ki az egészből. Mármint ez a szerelem. És hogy igazi.
Kiderült Leáról, hogy egy igazi művészlélek. Igaz, már gitártudását megvillogtatta nekem, de festeni is kezdett. Mindenfélét. Örömömet leltem a képeibe. Együtt merültünk el sokszor az alkotásban. A zenét és a festészetet próbáltuk egyszerre összehozni. Igazából be kell vallanom, hogy új emberekkel nem is ismerkedtünk meg, annál inkább magunkkal voltunk elfoglalva. De én úgy gondolom, hogy ez érthető is. Próbáltunk belebújni egymás szívének zegzugaiba és a régi sebeket begyógyítani. Ez nem volt olyan nehéz feladat, mint amilyennek tűnik, hiszen minden percben olyan boldoguk voltunk, hogy azt már én magam sem hittem el, hogy ilyen megtörténhet a valóságban, azt meg végképp nem, hogy ennek az egésznek az egyik főszereplője majd én leszek. A kutyánk is vidámságot hozott még pluszban a hétköznapjainkba. Sokat jártunk le a parkba, közös vásárlásokra, galambetetésre, sétáltatni az ebet. Voltunk koncerten is. Bizony! Nem semmi volt az sem! Persze nem kell olyan nagyszabású dolgokra gondolni és több ezres tömegben való csápolásra. Az nem nekem való, annak ellenére, hogy imádom az olyan zenekarok zenéjét is, amelyek koncertjein fellelhetőek az előbb említett elemek. Ugyanakkor kiderült, hogy Leának sem a szíve csücske az a fajta fesztiválhangulat, ahol egymás hegyén-hátán mászkálnak az emberek. Már-már az idillin felüli, azon túlmutató állapotnak éltem meg napjainkat, de nem is volt ezzel semmi gond. Nem romlott el semmi, nem kellett semmit sem megjavítani, a dolgok jól mentek, nem kell aggódni.

-Nem gondolod, hogy valamire használnunk kéne az internetet? - szólt hozzám az egyik délelőttön.
-Hiszen használjuk, most is - feleltem neki a laptomon mögül.
-Igen, igen, én értelek, de mi a fenét tudnánk kezdeni ezen a fránya interneten? Persze ismerjük meg minden, de valami hasznos dolgot nem tudnánk csinálni a segítségével?
-De, de, tudnánk! Keressünk recepteket és főzzünk!
-Azt már a múltkor megtettük. Van még az én tarsolyomban is pár ínyencség receptje. Fejben őrzöm őket.
-Oké, de olyan jól sikerült az az este!
-Más ötletet nincs? - tűnődve kérdezett engem.
-Hmmmm, nem is tudom. Fogalmam sincs. Filmet töltünk, receptet olvasunk, horoszkópokat, megnézzük pár idióta facebook bejegyzéseit, hiszen ez a divat manapság és tulajdonképpen ezt tudjuk csinálni a neten.
-Végül is, igazad van.
-Az a helyzet, - folytattam - manapság úgy tűnik, hogy sok dologra használhatnánk a világhálót, de mikor oda kerüljünk, hogy tényleg hasznosan tegyük ezt a használatát, akkor semmi értelmes nem jut az eszünkbe. Sokan vezetnek blogot, kiírják magukból a magánéletüket, de ezt szerintem nekünk nem muszáj csinálnunk.
-Jó, akkor szerintem nézzünk meg egy filmet! - nevetett fel.
Én is elmosolyodtam és nem is igazán akartam azon törni az agyamat, hogy mit alkothatnánk, mit tehetnénk hasznosat ezzel a "fránya" internettel. Inkább megnéztünk egy szuper vígjátékot egymáshoz bújva a kanapéról. Selymes, puha vállára tettem a fejemet és békére leltem ott, azon a helyen, ott mellette, ott, ahol ő is jelen volt. Persze történnek rossz dolgok az életben, de Lea tudta feledtetni velem az összes eddigi bánatomat és gondomat. Ekkor elkezdtem őt imádni.

Egy film közben elaludtunk még kedd éjjel a kanapén és szerdán 9 körül ott ébredtünk. Én hamarabb felébredtem, hagytam még Leát aludni. Elugrottam a mosdóba és szembesültem arcszőrzetemmel és rögvest meg is szabadultam tőle. Ekkora már ő is felkelt, hallottam, hogy matat a konyhában. Készített finom reggelit, mikorra kimentem. Ettünk egy jót, majd lementünk a városba sétálni. Itt-ott csövesek aludtak, feküdtek, kóborkutyák rohangáltak, mintha a káosz lett volna úrrá mindenhol. Egy picike fehér göndörke szőrű kutya csatlakozott hozzánk sétánk közben. Lea újongott, hogy velünk tartott a kis eb, akit haza is vittünk. Megfürdettük, lemostuk ról az utca porát, majd a délutánt is csak pihenéssel töltüttök is próbáltuk a kutyával megismertetni a környezetet és hozzászoktatni. Ez könnyen ment. Játszottunk vele, majd elhatároztuk, hogy másnap veszünk neki kuckót. Játékot is, finom eledelt. Aznap este kenyérhaját adtam neki, amit nem ettem meg és nem finnyáskodott, megette. Jó étvágya volt, esti nassolgatásom közben is szívesen adtam neki, mivel kéregetett, én meg már nem akartam az első nap rögtön bunkó lenni. De úgy érzem, sosem voltam rossz a kutyával. Lea újra elaludt a kanapén. A tévé fénye világított csak a szobában és a kis fehér eb nézett minket. Felkaptam Leát és bevittem a szobánkba az ágyra. Felébredt félig és annyit mondott:
-Szeretlek! - Boldogan hangzott ez tőle.
-Én is szeretlek! - feleltem, majd megcsókoltuk egymást.
Én kivonultam még a nappaliba, kidobtam a nasis zacskót, a kutyut feltettem a kanapéra, elköszöntem tőle is és bebújtam Lea mellé. Még egy kicsit beszélgettünk, mert zajos belépésemre felébredt. Arra a döntésre jutottunk, hogy a kutyát Bogyónak fogjuk nevezni. Így elkereszteltük az ölebet, aki erről mit nem sejtve kint feküdt a kanapén. Bár lehet, hogy hallgatózott és tudott az egészről.

[Nyitózene: Locksley - Love You Too]

Ugyanazon a héten, egy nappal később, kedden kivirult az idő. Elkezdett újra sütni a nap, s én így lettem egyre boldogabb. Lea mellett egyébként sem volt nehéz annak lennem. Vicces, hogy még nem sokkal ezelőtt meg tudtam volna a csajt ölni... Az már elmúlt, beleszerettem akkora.
Szürke napjaimat éltem, míg ez a lány nem jelent meg az életemben. Most valahogy a város is barátságosabbnak tűnik. Ha az ember boldog, akkor úgy látja, hogy körülötte az egész világ ünnepel. Na, ez így volt velem is.
De igazából ünneplésre nem volt okom. Volt is meg nem is. Érdekes szakasza volt ez az életemnek akkortájt.
Ezen a kedden sokáig aludtunk, mint máskor is. Nekem nem volt munkám, Leának pedig még nem volt. A redőny résein beszűrődött a napfény a hálószobába, s én akkor fel is ébredtem. Lea még aludt, én kimásztam a konyhába, hogy készítsek valamit, amit meg is ehetünk.
Kiugrottam tehát a hálószobából, tánclépésekre hasonlító szökkenésekkel közelítettem meg az egyik szekrényt, ahonnan kenyerekkel a kezemben folytattam csodás táncolásomat a kenyérpirítóig, amibe belehelyeztem a kenyereket. Aztán leültem, vártam. Majd mikor kipattantak belőle a kenyerek, abban a pillantban nyílt a szoba ajtaja, s Lea belépett. Mosolyogva ébredt, mint szinte mindig. Csodáltam mindig is azokat, akik reggel mosollyal az arcukon tudtak felkelni. Igaz, azon a kedden nekem is sikerült valahogy, de alapvetőleg nem szerettem a reggeleket. Biztos ezt a napszakot is Lea szerettette meg velem. Egy fehér pólót viselt, aminek közepén Garfield fetrengett, a haja két copfba volt kötve, valamint volt rajta egy fehér bugyi is, amin semmi minta nem volt. Mosolyogva nézett csodásan fénylő kék szemeivel az én rusnya pofámra. Odalépett hozzám, s ekkor jött a már napi rutinná vált reggeli csók. Aztán leült velem szembe, az asztal túloldalára. Minden együtt töltött pillanatnak megvolt a varázsa.
Annyit tudok, hogy vártam egy angyalra, s Ő földre szállt, mindig ott volt velem.
-Jó reggelt szépség! Hát nem csodás napunk van? Kivirult az idő, s tündökölsz vele Te is!
-Köszönöm a dícséretet! Te semmit sem változtál, de ahhoz, hogy szeresselek, nem is kell. Hisz így is Te vagy a legfontosabb.
-Fontosabb reggel az evés. Készítettem pirítóst. Megfelel Neked?
-Ó, persze, nem vagyok válogatós.
-Reggeli után azt tervezem, hogy munka után nézek valahol, az újságban vagy az interneten. Te mit fogsz csinálni?
-Nekem sincs munkám. Jó az ötleted! Akkor már kereshetnénk nekem is.
-Még nem is beszéltünk erről, mi a foglalkozásod? Vagy dolgoztál már?
-A számomra elég rossz tavalyi év után dolgoztam egy kicsit. Újságíró vagyok. Írtam egy divatlapban egy-két cikket. Örültem, hogy bekerültem, de akkoriban nem voltam a topon, így hát kiléptem.
-Tök jó! Újságíró a barátnőm!-skandáltam. És nem szeretnéd folytatni?
Elősször nevetgélt a kiselőadásomon, majd így folytatta:
-Szeretném folytatni, jó lenne. De még lehet kell egy kis idő. Viszont úgy érzem, melletted révbe érhetek.
Felálltam, s megcsókoltam a homlokát.
Nekiálltunk aztán munkát keresgetni. Én aktívkodtam, Lea még félénkebben tekintgetett munka után, de nem is nagyon akadt neki. Nekem viszont igen. De elgondolkodtam, hogy tényleg akarok-e még pszichológus lenni, vagy mást akarok csinálni. Nem sok értelme lett volna új szakmába vágni, suliba járni, mert aztán majd a korom miatt nem kellenék sehová, vagy nem lenne sok időm pénzkeresésre. Bár ez szakmától függ. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy maradok pszichológus, s az egyik kórházba gondoltam is, hogy majd beugrok. Reméltem, hogy kellek majd oda.
Azt a keddi délutánt filmnézéssel töltöttük, s még sokat beszélgettünk. Vidámak voltunk, nevettünk, s egyre jobban megismertük egymást. Az együttlétünk talán legboldogabb, legvidámabb napja lehetett ez az eddig leírhatokhoz képest. Minden nap csodálatos volt vagy így, vagy úgy, ha szomorkodtunk, ha nevettünk, mert szerelmesen együtt lehettünk.

-Figyelj,lemegyek egyik ismerősömhöz a boltba.Nem gond?
-Dehogyis.Mit főzzek?Vagy főzzek-e egyáltalán?-nevetett.
Odaléptem hozzá,megpusziltam a fejét.
-Édes csókjaid táplálnak,főznöd sem muszáj.
És kiléptem az ajtón.Battyogtam lefelé a lépcsőn.Borult idő volt,de az eső nem esett.Kiléptem a lépcsőházból,s elindultam gyalog a kis üzletbe.Hamar oda is értem,s ahogy ajtót nyitottam,újra csilingelt az a bigyó,ott fent,tudjátok...
-Lám-lám,kit látnak szemeim!Szia,örülök,hogy jöttél.
-Helló Teri néni,gondoltam meglátogatlak,hisz nem ma volt már mikor itt jártam.
-Igen,jól tetted.Tarthatatlan is volt már ez,hogy nem jöttél felém öt napig,mikor máskor minden nap levakarhatlan voltál.
-Történt egy,s más,ami meggátolt,abban,hogy jöjjek.Igaz,lábaim voltak akkor is,de nem tudtam rád időt szakítani.
-Na mesélj,mert felcsigáztál!
Leültem egy bárszákre,mivel volt egy olyanja Teri néninek az ajtó mellett,s ő átlósan állt velem szemben a pult mögött,arra könyökölve,s várta a mondókámat.
-Na,és vedd ki azt a szart a füledből,ha velem beszélsz! /Ez volt az mp3 lejátszóm/
-Bocsi-gyorsan kikaptam fülemből.-Na mivel kezdjem,a jó vagy a rossz hírrel?
-Essünk túl a rosszon.
-Oké.Meghalt Tibi bá'.Ez lett volna a rossz hír...
-Ő volt az az idős tatabányai cimborád?
-Igen,Ő...volt.
-Ó,nagyon sajnálom-kikerekedtek a szemei.
-Ez van,ilyen az élet.
-Igen,egyszer minden elmúlik,vagy éppen eltűnik az életből.
-Nem szeretem az elmúlást...
-Fel a fejjel.Tudom,nem könnyű,de kitartás!Rám számíthatsz.
-Tudom.És köszönöm.
-És mi a jó hír?
-A jó hír az, hogy visszatért Lea.
-Húha.Most akkor megkaptad azt is amire nagyon vágytál, és azt is, amit semmiképp nem akartál.
-Így van.Sajnos.Vagyis félig sajnos.Áhh.
-Ne szomorkodj.Bár könnyű ezt mondanom.Ha bármiben is segítségedre lehetek,rám bármikor számíthatsz.
-Oké-mondtam elmosolyodva, de mégis szomorúan.
Aztán megöleltük egymást,majd visszaindultam szerelmemhez.Azon elmélkedtem,hogy igen szemét az élet.De csak részlegesen.Mivel elvette egy igaz barátomat,s adta helyette azt a lányt,akiről álmodtam,akire vágytam,mindennél jobban.Próbálnom kellett pozitívan hozzáállnom a dolgokhoz,s valamelyest talán sikerült is.Azt hiszem,hogy csak Lea miatt.Ha nélküle kellett volna lennem akkor,elég elviselhetetlen lett volna az élet.Eddig túl érdekes dolgok nem történtek az életemben,főleg olyan veszteségek és érzéskavalkádok köré vont történések,mint akkor.Hirtelen sűrűsödtek az események.Azzal nem is lett volna baj,hogy sűrűsödnek,de egy pár részt biztosan elhagytam volna belőle,ha dönthettem volna róla.
Ballagtam a lakás felé, s közben már mindenen járt az eszem.
[zene.]
Jón, s rosszon. Vártam a jövőt, mert tudtam, hogy akkor biztosak voltak a dolgok, de a jövő bizonytalan mindig. Hisz csak a múlt, s a jelen a biztos. De még talán azok sem teljesen...
Lépdeltem fel a lépcsőházban, míg el nem értem a 28-as ajtóig. Erősen fogtam a korlátot, s lépéseim bizonytalanok voltak. Féltem a múlt miatt, s féltem a jövőtől. Féltem, hogy nem maradhat minden olyan jó, amilyen akkor volt. De bizakodtam. A remény erős volt bennem.