i Meg a Pont

Ma, mikor épp a tűzhely előtt állva főztem a kedvenc levesemet, orrmat a vízgőz, mint a várakozás unalma csapta meg, légnemű halmazállapotában. Nem tudtam hesegetni a felhőbe gyülekezett érzetet, majd megpillantottam az asztalon az ámuldozó tekintettel figyelő gyufásdobozt. Szépséges volt, nyugodt, de kalandra éhes. Mindössze 26 °C lehetett testhőmérséklete, de a tudattal, hogy akár lángok táncát lehetne vele előidézni, kíváncsiságom irányította kezem megragadta a kis skatuját. Senki se értette a helyzetet körülöttem, se az asztal, se a szék, se a macska, de még az apró zöldborsószemek is értetlenül lestek a fazékból. Egy finom, úri hölgyhez méltó mozdulattal kicsúsztattam a doboz fiókocskáját, majd a legszimpatikusabb gyufaszálat kivettem és megvizsgáltam. A nyárfából készült vékony pálcika tetején, mint sapka figyelt a piros anyag, egyfajta foszfor vegyület, ez adja a különlegességét, ettől gyufa a gyufa és nem holmi bot. Egy sercenéssel szakította félbe az idilli képet a kis gyufa szál. Ekkor piros sipkája lángralobbant, s a gyufa gyermeke, a tűz megkezdte élete táncát. A szemem tükréből láthatta magát ő és élhette élete legszebb, utolsó pillanatait, velem. Mert mikor megnőtt az újszülött láng, a kis gyufaszál hamuszemcsékre bomolva vesztette el utolsó perceit . De nem egyetlen utódja volt a tűz, mert lelke darabja a levesbe szállt, ezzel megízesítve a levest és megmelengetve szívemet.