ikakovics blogja

ikakovics•  2022. november 26. 16:16

Koponyám rejtett titkai

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

 

 

Koponyám rejtett titkai

 

 

 

Kovács Iván

 

 

 

 

 

 

  

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek . . .

 

Karinthy Frigyes

 

Az embernek utazási célja soha nem egy hely, hanem a gondolkodásnak egy új módja.

 

Henry Miller

 

Csak az az ember számít valóban felnőttnek, aki már felismerte és belenyugodott saját haláltudatába.

Lawrence Durrell

 

 

 

 

 

 

 

 

Prológus

 

 Szemtől szemben

 

Most, hogy öregszem,

és a dér jelei

kezdenek mutatkozni

ritkuló hajamban,

 

végre szemtől szemben

kerülök önmagammal.

Képeket helyezek egymásba

azokból az időviselt én-ekből,

 

és számtalan magam-okból,

melyek által erőt nyerek,

és összes egyéniségeimmel

bátran fontolgatom

 

a halál végzetes kapuját

melynek küszöbén állok,

és azt remélem hogy lényem

igazi természetével összeolvadok.

 

 

 

 

 

 

KORAI GYERMEKKOROM

Ebben a fejezetben sok kellemetlenséget fogok említeni, mert nagyon kényes témába vágok bele. Az hogy mint hetvenen felüli öregemberként most mindent leírhatok szerintem csoda, mert életem kezdetétől egy veszélyes világba születtem bele. Csecsemő koromban a pesti nagyanyám gondoskodott rólam, ki anyámnak anyja volt, mert szüleim mindketten Pesten dolgoztak. Erről az asszonyról csak rossz emlékeim vannak. A róla leírt szavaimat részben kibővitettem azzal, amit már idősebb koromban apámtól hallottam, de amint visszagondolok rá, csak egy lapát pofájú, humortalan és közömbös öregasszonyra emlékszem. Ő volt az oka annak, hogy még csak pár hónapos csecsemő voltam, mikor Győrságra kerültem apám anyja felügyelete alá, mert pesti nagyanyám annyira elhanyagolt, hogy állandóan betegeskedtem. Az orvos, kinek kezelése alá kerültem, apámat félrehívta, és azt mondta neki.

- Ha ez a gyerek tovább is ennyire el lesz hanyagolva, heteken belül meg fog halni.

Állítólag az öregasszonynak az volt a szokása hogy a szobában, melyben a bölcsőm volt elhelyezve, jól befűtötte a cserépkályhát, aztán sietett az Adventista ismerősei közé, hol többek közt szertartásosan a lábát mosták, mert ők nagyon is Krisztusnak példáját igyekeztek követni. A lábmosást csak azért említem, mert saját szememmel is láttam, mivel néha magával cipelt, de ezt már évekkel később történt, miután már visszakerültem Pestre, ahol újra közöm volt e szektás vénasszonyhoz.

De visszatérve a cserépkályhára és a túlfűtött szobára, nekem annyira melegem lett, hogy magamra hagyva hamar lerúgtam magamról a takarót. Aztán kihűlt a kályha és végűl is dideregve fetrengtem a hideg szobában, mire hívő nagyanyám végre hazajött.

Itt egy versemet szeretnék a soraimba fonni melyet már sokkal későbbi felnőtt koromban írtam, amely egy érett szemszögből próbálja kifejezni elképzelt csecsemőkoromat:

Csecsemőkor

A fehér plafon közömbös,

A bölcső meg rideg, merev.

Hangok ütköznek a csendben,

De a porcelán nem sérül meg.

 

A két kis szem vágyakozik,

És a kék szemekkel szembe néz,

A szemüveg fénye meg-megcsillan,

De nem mozdul a felnőtt kéz.

 

A gyerek sírás nem hallatszik

És a dajkálás elmarad,

A falióra tompán ketyeg,

Az idő szívtelenül halad.

Győrsági nagyanyám is hívő volt, de ő a szeretetet sokkal magasabbra becsülte mint a szertartásos lábmosást, és - Isten áldja meg a lelkét - ő volt a mentségem. Hamar kezdtem helyrejönni, és kilenc hónapos koromban elkezdtem beszélni. De nagyanyám ámulatára az első szavaimmal állandóan az ördögöt említettem. Erre nagyanyám nagyon felháborodott, és aggódva közölte apámmal és esküdött rá, hogy ő ezt a szót jelenlétemben soha nem említette. Apám logikája szerint a szó visszavezethető volt a pesti nagyanyámhoz, ki valószínűleg az ördöggel fenyegetett mikor még ő vigyázott rám.

Állítólag a csecsemőszerű gyagyogást kihagytam mikor beszélni kezdtem, és az elejétől kezdve értelmes mondatokban fejeztem ki magam. Ezt szokásos szerénységemtől eltekintve mondom, hogy nagyapám volt az első, aki megjegyezte, hogy csodagyerek vagyok. Most vén szamár létemre engedem meg magamnak, hogy dicsekedjek, mert hozzáfűzöm, apám is el csodálkozott, mivel öt éves koromban meglepő kérdéseket intéztem hozzá sokféle tárgyat illetően. Noteszt és ceruzát hordott magával, melyben feljegyezte kérdéseimet. Választ viszont csak kérdéseimnek felére tudott adni, mert a többire csak maga az Úristen tudott volna válaszolni. Elég annyit mondanom, hogy kíváncsi voltam, és jóformán mindent akartam tudni.

Anyámat eddig még nem említettem, de szégyenemre csak nagyon keveset tudok mondani róla, ami a korai éveimet illeti. Vannak fényképeim, hol mint csecsemőt anyám fürösztött, és én mosolyogva nézek a fényképezőgép irányába, de tudatosan ilyen jelenetekre én nem emlékezem. Mint sokkal később tapasztaltam, apámnak nem lehetett mindent elhinni, de szerinte anyám és pesti nagyanyám annyira esetlenül bántak velem hogy néha fürösztésem folyamán leejtettek. Ami részemre viszont nyilvánvaló, hogy a fényképen az a mosolygó csecsemő nem éppen úgy néz ki mint akit éppen leejtettek.

Anyámra úgy emlékszem mint valami idegenre, ki néha leutazott Ságra, és úgy akart bánni velem mintha ismerne, de én ezt nem akartam elfogadni, és makacsul kapaszkodtam nagyanyám szoknyájába. Néha cukorral, néha csokoládéval próbálta megnyerni a bizalmamat, de én még ilyen csábításoknak is ellenálltam. Sőt, emlékszem arra is, hogy amikor egy másik alkalommal anyám egy kis szürke mellényel akart megajándékozni, én még nagyanyám rémült láttára is dühösen a földhöz vágtam. A szívem szakad meg amint most írok róla, de annak idején csak egy anyát ismertem el, és az a nagyanyám volt.

Egy másik alkalommal anyám magával hozott egy furcsa és kopasz kis alakot, ki nagyon hasonlított egy emberi lényre, de rettentően tehetetlennek tűnt, mert mindenhova cipelni kellett. Anyám állandóan babrált vele, és csak akkor értettem meg, hogy miről van szó, mikor nagyanyám megmagyarázta, hogy ez a kis öcsém, és bizony, volt egy idő, a mikor én is ilyen pici voltam. E látogatása után anyám már nem utazott le Győrságra, hanem rövidesen én voltam az, aki nagyanyámmal Pestre utazott. Ott aznap este szüleimnél lefektetett, és mikor másnap felébredtem tudtam csak meg, hogy nagyanyám búcsúzás nélkül már elutazott.

*               *               *

Őszintén mondva, mint fiatal gyerek, imádtam apámat, mert mikor még nagyszüleimnél laktam, rendszeresen jött látogatni, és órákat töltött velem. Miután ötéves koromban visszakerültem a nagyszüleimtől szüleimhez, apám ismét szabadidejének nagy részét rám szentelte. Ennek részben az volt az oka hogy elkeseredés fokáig hiányoltam nagyanyámat és volt Győrsági otthonomat. Egy nagy főváros mint Budapest a szokott falusi életmódomtól jóval különbözött. A zajos, nyüzsgős életmódot csak kényszerűségből tudtam megszokni, és apám minden megtett annak érdekében, hogy visszanyerjem életörömömet. Eleinte annyira kritikus volt a helyzet, hogy szüleim majdnem elhatározták, visszavisznek nagyszüleimhez, minthogy boldogtalanságom továbbra is csak nézzék. Az első néhány napban, miután nagyanyám visszautazott Győrságra, annyira el voltam keseredve, hogy se inni, se enni nem voltam képes. Apám mindent megtett, hogy lelkiállapotomat próbálja javítani, de nem reagáltam se a mesekönyvekből felolvasott mesékre, se bármi ételre melyet elém tettek. Végül is aggódva azt mondta:

– Ivánka! Én már nem tudom mit csináljak. Nagyapád hogyan foglalkozott veled?

- Nagypapa néha rajzolt nekem.

- Akarod hogy én is rajzoljak neked?

Bólintottam, és apám szó nélkül felállt és hozott papírt és ceruzát. Újra leült, aztán kérdezte:

-Mit rajzoljak neked?

- Egy karácsonyfát. - mondtam halkan.

Apám nagyon óvatosan elkezdett rajzolni, és én kíváncsian figyeltem amint a karácsonyfa ábrázata kezdett kialakulni. Aztán annak ellenére, hogy apám csak közönséges ceruzával rajzolt, hirtelen lelkesen felkiáltottam:

- Jé! Ez a karácsonyfa zöld!

Apám nagyon meglepődött, aztán óvatosan azt kérdezte:

- Te ezt zöldnek látod?

- Igen! Ságon rengeteg zöld fa van. És sok egyéb szín, ha kilépünk a házból.

- Hát , akkor holnap elviszlek sétálni, és megmutatom, Budapesten is van zöld, és sokminden más is, amit érdemes megcsodálni.

Ez volt talán a fordulópontja annak, hogy újra elkezdtem enni, és mint apám megígérte, bevezette a rendszeres sétákat, melyek által Budapest szépségét és csodáit feltárta részemre. Ezért nagyon hálás vagyok neki, és soha nem fogom elfelejteni.

*               *               *

Budapest volt a hely, hol győrsági ártatlanságom és naiv megbízhatóságomból rohamosan lettem rákényszerítve kivetkőzni. Az tény, hogy sokminden szépet láttam a városban, de az is tény volt, hogy valami láthatatlan, de valódi szörnyeteg lappangott a háttérben. Gyakori sétáink folyamán apám a Hősök terére is magával vitt, hol megcsodáltam lovon ülő és díszes öltözetű őseim, de onnan közvetlen a Sztálin térre mentünk, hol apám habozás nélkül kioktatott a jelenlegi helyzet borzalmairól. A magyar nép nem volt szabad és rémuralom alatt éltünk. Ez az óriási alak, a kinek szobránál álltunk, ki ugyan már meghalt, egy főszereplője volt annak, hogy a világ nagy része rettegésben élt. Az utódja, ki Oroszországból uralkodott, hagyományát folytatja, mert az oroszok uralma még mindig a magyarok átkának számított. Ez a rövid történelmi lecke elég is volt arra, hogy tisztázza milyen világban is éltünk.

 

*               *               *

Óvodába jártam és minden reggel anyámmal kézenfogva hagytuk el a Mozsár utcai lakásunkat. Anyám nyaka körül lógó pánthoz volt szerelve a gyerekülőke, melyben kis öcsém, Kálmán volt elhelyezve és anyám melléhez támasztva, ülve előre nézett. Így siettünk hármasban a Jókai teret keresztezve a villamosállomásra, nehogy lekéssük a villamost. Mikor megérkeztünk a postahivatalba, hol anyám mint telefonközpont kezelő volt alkalmazva, Kálmánt leadta a bölcsődébe, engem meg három emelettel feljebb adott le az óvodába. Késő délután aztán a hajsza megismélődöt az ellenkező irányban.

Elismerem, hogy nem voltam példaképes óvodás. Még mikor falun laktam a nagyanyámnál, kevés alkalmam volt más gyerekekkel kapcsolatba lépnem. Nagyanyám szerint a falusi parasztgyerekek nem voltak részemre illő társaság, és ez volt az oka, hogy mikor Pesten magam korú gyerekek közé kerűltem, megfélemlítve éreztem magam. Zajosak és nyugtalanok voltak. Az óvodai reggeli után rohantak a nagy faláda felé, melyben a játékokat tárolták, és én mindig mint utolsó kerültem csak oda, mire a láda már üres volt, vagy már csak egy félfülű és félszemű játéknyúl maradt részemre. Volt annyi büszkeségem, hogy a nyulat a láda alján hagytam, aztán elvonultam egy sarokba, hol a földön ülve a honvágy Győrság és nagyanyám hiányában a szívemet facsarta. Sajnos, nagyanyám túlzott szeretete által egy betegesen érzékeny gyerek lett belőlem.

Különösen meg voltam döbbenve, mikor egyszer Béla bátyáméknál voltunk látogatóba, ki anyám öccse volt. Fia, Miki volt az unokatestvérem, ki körűbelül egyidős volt velem, és apjától már megtanult sakkozni, de nem ez volt a megdöbbentő, hanem amit egy asztalon heverő folyóiratban láttam, melybe belelapoztam miközben a felnőttek beszélgettek. Egy fénykép illusztrációt találtam benne egy űres kamráról vagy teremről, melynek ridegségétől és félhomályos megvilágításától kimondottan irtóztam. Meg is mutattam apámnak, aki röviden odapillantott, aztán azt mondta:

- Az egy gázkamra, melyben a háború alatt a zsidókat kivégezték!

Megszeppentem, de több kérdést nem intéztem apámhoz, hanem csak magamhoz. Micsoda világban élünk, melyben az emberek egymást tömegesen meggyilkolják? És majdnem ugyanannyi felháborodással azt is kérdeztem magamtól, hogy hogyan tudta apám e tényeket annyira tárgyilagosan és közömbösen tudatni velem? A felnőttek világa tele volt sötét titkokkal és borzalmakkal. Aztán én még sokáig annyira tudatlan voltam, hogy alig bírtam kivárni, hogy felnőjek. Ez a világ annyira borzasztó volt, hogy úgy éreztem, inkább meg se születtem volna . . .

*               *               *

Úgy vélem, hogy legtöbb olvasóm egyetértene velem, ha azt állítom, hogy az élet részben keserű és részben édes. Hogy kinek mennyire édes vagy mennyire keserű, azt minden egyén csak maga tudja, de maradjunk abban, hogy néha még a siralom völgyébe is besüt a nap, és ami meg Budapestet illeti, vannak nagyon szép emlékeim.

Most egyelőre még csak az örömről szeretnék nyilatkozni, mert az isteni gyönyör még nagyon messze tűnik, és ha akadnak olvasóim közt budapestiek, nem az a célom, hogy untassam őket, hanem csak arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy milyen csodálatos városban is élnek. Abban a két rövid évben, melyet Budapesten töltöttem, rengeteget láttam, a Vajdahunyad vártól a Szabadság szoborig, a Gellért-hegytől, és a Gellért fürdőtől a Hullámfürdőig a Margitszigeten. A Margitszigeten szüleimmel a Szabadtéri Színházban is voltunk, hol Verdi Aidáját adták elő, és ahol nagyon nyugtalankodtam, mert a színpad messze volt, és én nem sokat láttam belőle.  Csak akkor figyeltem oda, mikor a basszus jelent meg a színpadon és mély éneklős-beszédes hangon kezdett el énekelni. Erre kíváncsian, sőt igen hangosan kérdeztem, hogy miért is haragszik a bácsi, mire a körülöttünk ülő közönség szintén hangosan, spontán és nevetve reagált a kérdésemre.

Egyszer anyám bábszínházba is elvitt, mely talán inkább én kedvemért volt, de akkor is magával vitt, mikor a moziban megnézte Shakespeare Rómeó és Júliáját, mely egy orosz színes film volt. Akkor Shakespeareről persze még semmit sem tudtam, de ha visszagondolok arra a jelenetre, ahol Júlia összekulcsolt kezekkel és mozdulatlanul fekszik a ravatalán, még most is emlékezetembe van vésve.

Apám meg egyszer magával vitt az esti egyetemre, ahol ő harmadéves matematika szakos hallgató volt, és sorra bemutatott a közvetlen ismerőseinek. Még a tanárnőnek is be lettem mutatva, aki egy fiatal csinos hölgy volt. Mikor az óra elkezdődött, érdeklődő arccal füleltem, és a tanárnő, kinek tanítás közben élénken járt a szeme, néha rám is pillantott. Aztán már az óra vége felé közvetlen rám nézett és megkérdezte:

- Ivánka, te ezt érted?

Én pedig habozás nélkül azt válaszoltam:

- Persze, hogy értem! Hiszen odafigyeltem.

Nem is kell mondanom, hogy apám  évfolyamtársai  micsoda hangos kacagással fogadták szavaimat, és így mulatságos hangulatban fejeződött be az óra.

Úgy emlékszem, hogy ami a legboldogabbá tett e korai éveimben az volt, amikor meglátogattuk a budapesti állatkertet. Ujjongva szaladtam állattól állathoz,  ketrectől ketrecig. Annyira el voltam ragadtatva hogy még az óriási elefánttól sem féltem, és lelkesen integettem neki. Amint a hosszú ormányát lebegtette, úgy is tűnt, mintha viszonozná a köszöntésemet. Annyira könnyebbnek látszik az állatokat szeretni, mert sokkal őszintébbnek tűntek mint az emberek. Ha igazán szeretjük őket, ők szó nélkül viszontszeretnek.

*               *               *

Mire elemi iskolába kezdtem járni életem rohamosan elkezdett felgyorsulni, és a változások nem csak magam és szüleim életét folyásolta be, hanem az egész Magyar nemzetet. Hogy hetek vagy csak napok teltek el mire megszűnt az iskola, arra nem is emlékszem, csak annyit tudok mondani hogy hirtelen úgy éreztem magam mint akit házi fogságra ítéltek. Budapestnek hangulata megváltozott. Szüleim részt vettek a Parlament téri tüntetésben, és tőlük hallottam hogy az ÁVH a tetőröl bele lőtt a tömegbe. Lakásunkban melyben el voltam zárkózva is tudtam hogy nagyon kritikus a helyzet, és mikor a távoli fegyver lövéseket saját fülemmel is hallottam, tudtam hogy ez az oroszok elleni forradalom. Aztán mikor arról volt szó hogy a forradalmárok győztek, apám magával vitt és előszőr láttam hogy hogyan nézett ki a város a csata után.

Magyar zászlók melyekből ki volt vágva a kommunista címer ékesítették sok épület falait és bejáratait. Sztálin szobra darabokra és szétszórva hevert az utcán. Egy orosz  könyves bolt előtt egy nagy halomban égtek a könyvek, és a nép és a forradalmárok szabadon közlekedtek egymással az utcán.

A csúnya valóság és meglepetés csak akkor jött mikor egyik este az a rém hír terjedt hogy az oroszok le akarják bombázni Budapestet, és a bérházunk lakóival egyűtt a szenes pincébe menekültünk. Később tudtuk csak meg hogy a félelmetes zaj melyet minden hallottunk nem hadigépek okozták hanem oroz tankok. Ezzel már végünk is volt, és a tíz nap szabadság után végül is mi lettűnk a vesztesek.

Ez után a szüleim a nyugatról kezdtek el beszélni, és hamarosan már én is tudtam hogy el fogjuk hagyni az országot és nyugatra menekülünk. Egy hűvös és még sötét november hajnalban hagytuk el örökre a Mozsár utcai otthonunkat. Egy félig üres hátizsákon kívül, melyben tudom hogy apám Ady Endre verses kötete is be volt pakolva, semmi mást nem vittünk magunkkal. Apám kezét fogtam, és anyám kis öcsémet cipelte amint gyalog mentünk a nyugati vasút pálya felé. Csak akkor kezdett el rendesen hajnalodni mikor már a vonaton űltűnk, és az utolsó emlékem Budapestről az orosz katonák voltak kik a nyugati előtti téren kis tábor tűzek körűl ültek, ittak és nevettek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY MÁS VILÁG SEJTELME

 

A gyerek kiszaladt az udvarra. Pompás nyári reggel volt. A napsugarak átszűrődtek a diófa lombjain, azon a fán, amelynek ágaira a tyúkok felrepültek napnyugta után, a fa, amelyet sok-sok évvel ezelőtt dédapja ültetett és akiről csak hallott, mert évekkel a gyerek születése előtt már meghalt.

 

A diófa óriási volt, mert még a ház eresze alól is nézve csak hátrahajtott fejjel láthatta koronáját. Valójában a fa olyan hatalmas volt, hogy mindenkinek árnyékot nyújtott, mint például húsvét alkalmával, amikor jó volt az idő és mindannyian a kertben ebédeltek.

 

De a diófa csak egy része volt ennek a világnak ezen a pompás nyári reggelen, melyen a levegő mintha elevenen vibrálna és magában hordaná a növényzet és a föld illatát, melyet a gyerek lelkesen belélegzett és fékezhetetlen örömkiáltással taszította ki a tüdejéből.

 

A házból nézve az udvar egy dús sövény által volt elválasztva a diófától, és a sövény előtt pedig liláskék íriszek nőttek egy virágágyasban. Itt kuporgott a gyermek és az egyik virág kelyhébe nézett. Figyelmét minden apró részlet lekötötte a szirmok belsejében, mintha egy új és csodálatos világ rejtekezett volna benne. A gyerek szótlanul és ámulattal nézte.

 

Aztán hamar tovább haladt át a sövény résén és a diófán túl a bunkerig, amely tulajdonképpen egy homokozó volt, de neve arra szolgált, hogy katonát játszhasson. Nagyapja ásatta neki. Játékpuskájával és fantáziája segítségével gyakran háborúskodott itt. A puska volt az egyetlen játékszere, de ezt nem mint hiány tapasztalta. Részére az egész világ egy nagy játszótér volt.

 

Ám, itt sem állt meg, hanem a kert hátsó oldala felé igyekezett az állatok ólja felé. Az egyik ólban két kecske volt, egy másikban két disznót hizlaltak, míg a harmadik nem ól hanem egy kis csűr volt melyben egy nyúlketrecet helyeztek el.

 

Mindhárom helyiségnek megvolt a saját jellegzetes szaga, a legerősebb a disznóké. Ezek voltak azok az állatok is, melyeket legkevésbé volt szabad zavarni, és a megközelítés legcsekélyebb merényletére is el kezdtek visítozni. A kecskéket könnyebben tudta megközelíteni és egy marék fűvel az ól széléig tudta csalni őket, míg a nyulak voltak a legkönnyebben elérhetők, mert ujjaival meg tudta érinteni őket a faketrec dróthálóján keresztül anélkül, hogy megriadtak volna.

 

Miután felújította kapcsolatát az állatokkal, a gyermek vidáman elindult a ház oldala felé, amelyet az utcára vezető út szegélyezett. Itt a ház falának nem volt ablaka, csak egy fából készült lépcső vezetett a padlásra. Eszébe jutott, amikor ő nagymamájával ott fent járt. Egy nagyon barátságos és hangulatos hely volt a félhomály lágy fényében, amely a ház teljes hosszát vette igénybe. A nagymama a padlást a dió tárolására használta és unokáját csak egyszer vitte magával, amikor a dió az éléskamrában elfogyott.

 

Felmászott a zöld falépcsőkön és a legmagasabb lépcsőfokra leült. Innen átnézett a szomszédos telekre, amelyen nem ház volt, hanem kukoricával ültették be. Néhány nappal ezelőtt ott kíváncsiskodott a zöld kukoricaszárak között, melyek már kétszer oly magasra nőttek mint ő volt, ezért is úgy érezte, mintha erdőben járna. Aztán egyszer csak attól félt, hogy eltévedt, de pár pillanat után nagyon ügyesen az egyik barázdát követte, amely visszavezetett a poros utcára.

 

Amint ott ült, pillantása hirtelen befelé fordult és eszébe jutott az előző éjszaka álma. Álmában nem gyerek volt, hanem felnőtt. Ezt tudta annak ellenére, hogy nem látta önmagát. Álmában egy nagy teremben volt sok más emberrel együtt. Zene és nevetés hallatszott és az emberek száras talpú pohárral a kezükben, mely pezsgővel vagy borral volt töltve, kellemesen beszélgettek. Szembetűnő volt a gyerekek hiánya. Ő, mint a többiek, szintén egy pohárral a kezében egy gyönyörű, szőke nővel beszélgetett, aki mélyen kivágott vörös ruhában állt szemben vele.

 

Aztán, amikor felébredt, mert a nagyanyja egy nyikorgó szekrényt nyitott ki, felismerte saját kicsi termetét és szomorú volt, mert fogolyként érezte magát egy négyéves gyermek testében. Amikor a nagymamája észrevette, hogy felébredt, megkérdezte tőle, hogyan aludt, de ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésére, azt mondta, ő fel akar nőni és nagyanyja csak annyit mondott erre, hogy ne siessen, mert ez úgyis hamar meg fog történni.

 

Hirtelen elhatározta, hogy visszamegy a nagyanyjához a konyhába, mert szomjas volt. Óvatos léptekkel osont le a falépcsőn, de aztán szaladva ment vissza a konyha felé és még ki sem nyitotta a száját, amint nagyanyja egy pohár vízzel várt rá az ajtóban.

 

- Lassan igyad, mert béka nő a hasadba! – mondta nagyanya. Aztán hozzátette:

 

– Miért nem ülsz le a szobában és rajzolsz nekem egy hajót, amilyennek a Dunán láttad, amikor Győrben voltunk?

 

A szoba kellemesen hűvös volt. A nagyanyja elővett papírt és ceruzát, aztán leültette az unokáját egy asztalhoz és visszament a konyhába. Ő viszont egy ideig csak ült és ábrándozott.

 

Felnézett egy képre, ami a szemben levő falon lógott és csak másolata volt egy festménynek, mely Petőfi Sándort lóháton ábrázolta a csatatéren. Aztán tekintete visszatért a papírra, és határozottan kézbe vette a ceruzát, majd elkezdett rajzolni. Nagyon óvatosan dolgozott, de mikor kész volt, elégedetten nézte a koronás kígyót, melyet vízszintesen és kacskaringós testtel rajzolt a papírra.

 

Lelkesen ment rajzát megmutatni nagyanyának:

 

- Nagymama, nézd mit rajzoltam!

 

Nagyanyja eltűnődve nézegette a rajzot, aztán azt mondta:

 

- Ezt remekül csináltad! Ha hazajön nagyapád, megmutatjuk neki.

 

Később megebédeltek, ezután a nagyanya lefektette unokáját. A nap már meredeken sütött be a szobába, mire a gyerek felébredt. Nagyanyja egy csésze ka

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom