Időutazás az őskorba

    Isabel mindezek után bejárta velem Párizs minden egyes apró utcáját, megmutatta a New York-i Szabadság-szobor kisebb változatát, aztán elkisért a Louvreba, Franciaország legnagyobb múzeumába ahol 19. század előtti alkotások láthatóak és az Arc de Triomphe után pedig felmentünk az Eiffel torony legtetejébe. Végül a Champs-Élyséesen végig andalógva, dús lombozatú fái alatt szerelmet vallottunk egymásnak s ennek hatására még beültünk a Moulin Rougeba egy kis zenés-romantikus előadásra, utána pedig fagylaltoztunk egyet a Berthillonnál, végül aztán megittunk két forró és szinültig tejszinhabos cappuccinot a Café de Flore teraszán, közben egymásról ábrándozván.

- Nagyon tetszik itt nekem, Isabelle.

- Ennek örülök.

- Meg véled is nagyon kellemes az együttlét.

- Oh, mit hallanak füleim már nem Jennifer a kedvesed.

- Jennifer...oh már majdnem elfejtkezdtem róla. Még szerencse, hogy nem házasodtunk össze. Ugye. Azért szólhattál volna hamarább is. Na mindegy. Igazából szemmel láthatólag mindketten nagyon egymásba gabalyodtunk.

- Hát igen, Igaz ami igaz. Én sem szeretnék elszakadni az én páromtól végleg. 

- Én megprobálok mégegyszer segiteni. De azért mégegyszer megköszönöm, hogy veled tölthettem ezt a feledhetetlen napot. 

- Szivesen és köszönöm én is.

A jelenben viszont egy különös beszélgetés zajlott a már emlitett N.A.S.A kutató és parancsnoksági épületben.

A beszélgetés végig arról folyt, hogy hogyan tudnák visszautazásomat meggátolni. Ime hát.

- Javaslom a katonaság és a titkos ügynökeink bevetését.

- Értettem. felelte Roland Douglas a katonaság parancsnoka és egyben ezredese.

- Akkor intézkedjenek már is. Mozgositsa az összes emberét és emberünket. Minden áron meg kell akadályozni, hogy ez a minden hájjal megkent tudós csapat visszajuthasson közénk ebbe az időbe.

- Igenis.

Hát ezek szerint úgy néz ki, hogy marha nagy bajba vagyunk, de lássuk inkább abba hol s merre maradtunk. Én végleg elhatároztam, hogy segitek Isabellenek és az ő kedvesének. Ráérek azután foglalkozni azzal, hogy jutok vissza a saját időmbe.

   Másnap aztán nem csak kipihenten, hanem derűsen is ébredtem. Azt hiszem, hogy ismételten szerelmes lettem. Nem tudom vajon Isabelle is igy érez e irántam vagy ezt az egészet csak az én elmémben fabrikáltam, de egy biztos én már nagyon vártam, hogy a mai nap folyamán újból lássam.

   Lassacskán felkúszott a kék égre az aranysárga nap is, bevilágitván egy csodásnak igérkezö párizsi reggelt. Pár perc sem telt bele s a korterem ajtajának a küszöbén megjelent Isabelle. Öröm volt nézni bájos arcát és örömtelibbnél örömtelibb nézését. Kék szemében viszont könnycseppek nyomai látszottak. Probált rám úgy mosolyogni, hogy ne lássam, de nem lehetett nem észre vennem. Ezért meg is kérdeztem, arcát simogatván közben.

- Miért sirtál, Isabelle Megint vitatkoztál és összevesztél a férjeddel.

- Ha csak vitatkoztam volna. Tudod, tegnap amikor műszak váltás után hazaértem, köszönésemre nem felelt senki sem. Átkutattam utána az egész lakást, végül a közös hálószobánkban találtam rá egy karoszéken állva s éppen kötelet készült tenni a nyakába. Szerencsére én egy nagyot kiáltottam és gyorsan oda rohantam s az ágyra felmászván kiakasztottam a kötelet a nyakából. Igy hála nekem s féltő még mindig őtet szerető szivemnek, megmenekült. Aztán tovább sirtam és veszekedtünk hajnalig, majd elrohant hazulról. Fogalmam sincs róla, hogy hova mehetett. Nem vitt magával csak egy kést amivel még az éjszaka folyamán kisérelt volna meg még egy öngyilkosságot. Félek, hogy valami őrültséget fog csinálni. Úgy aggodom érte. Neki nincs senkije csak én vagyok a számára. Egyben a múzsája is én vagyok s eddig jól megvoltunk egymással, de amiotától már nincs ihlete irni, mindenért engem hibáztat, hogy már nem szeretem meg ilyesmik. Kérlek segits.

- Máskor is elöfordult már, hogy véget akart vetni az életének.

- Nem eddig sohasem, azt hiszem ez már a mélypont nála.

- Hát nehéz eset, meglátom mit tehetek.

- Az. Mindenesetre köszönöm ezt neked.

E szavakat kimondván olyannyira közel hajoltunk egymáshoz, hogy észre sem vettük amint elcsattant egy apró de annál inkább emlékezetes csókocska. Kis mámoros szünet után már nem is volt vitás, hogy teljesen egymásba vagyunk gabalyodva. Isabelle már eleve is káprázatosan gyönyörűséges volt s bizonyára már rég nem érezhetett hasonlót, ahogyan az iméntekben hallhattuk. Megigértem, hogy segiteni fogok nekik.

Na ezek után azért ez érdekes segitség lesz, de azért én mindent megfogok tenni, hogy újból egymásra leljenek.

 Másnap kora reggel már elhagyhattam a korházat. Igy első dolgom az volt, hogy felkeresem Isabellet a lakásán akár otthol van a férje akár nincsen. A lakcim amit egyik beszélgetésünk közben adott nekem, hát itt lapul a zsebemben, mely szerint Párizs egyik külső kerületében a Montmartren lakik a 18-as szám alatt. Elötte felhivtam telefonon egy utcai telefonról, melyet szintén meg adott a lakcimével együtt. Egy fél órára rá már ott is voltam a házuk elött s Isabelle lent várt reám. 

- Szia, Mr. Nobody.

- Szia, neked is Isabelle.

- Pont jókor jössz a férjecském is itthon van. 

- Milyen állapotban van.

- Hát az állapota nem túl jó. Magára zárta az ajtót s bámulja a négy falát a saját dolgozószobájának. Reggel óta nem is evett csak egy szelet, száraz piritott kenyeret és mellé egy jéghideg kávét, mellyel még a gyógyszereit sem volt hajlandó bevenni. Azt hiszem ha hamarosan nem javul az állapota, akkor elmegyógyintézetbe fogják zárni s azt én sem birnám már ki. Idegileg én is beleroppannék. Mint mondtam mindketten szeretjük egymást s ezért kérlek, hogy hátha te tudsz segiteni ezen az áldatlan állapoton és akkor megmenekülne a házasságunk is.

  Ezzel felvezetett a lakásukba. Szólt a férjének, aki két percre rá meg is jelent. Amint egymást megpillantottuk szóhoz sem jutottunk, még a levegőt is csak alig-alig nyeltük. Tiz perc elteltével aztán a férj végül megtörte a csendet.

- Ha nem látom el sem hiszem.

- És akkor még nem látott mindent. - feleltem a tudósok arckifejezésével.

- Igazad volt Isabelle. Tényleg hasonlit rám.

- Na ugye.

- De ez még semmin se fog változtatni a közeljövőben.

- Oh, ne mond ezt kérlek. Kérlek ne kezdjed. Legalább vendégünk előtt ne.

- Te mindig csak parancsolsz. Egy kedves szavad sincsen már hozzám. Talán már nem is szeretsz.

- Én nagyon is szeretlek, de te magad vagy az aki nem törödik már velem s nem szól hozzám soha sem. Értsd meg segitségre van szükséged. Mellesleg tudom s érzem, hogy te is pontosan úgy szeretsz engem, mint én tégedet.

- A f.....nak van segitségre szüksége. Nem pedig nekem. 

Ezzel a kijelentésével a férj fogta magát s ismételten bezárkozott a dolgozószobájába. Isabelle meg sirni kezdett újbol, de ezúttal már volt, hogy kire támaszkodjon. Aztán rám emelte bájos tekintetét s a következöket sugta a füleimbe.

- Gyere s menjünk sétálni.

- Ha ezt szeretnéd.

- Igen ezt, ki akarom szellőztetni a fejemet.

- Drágám. - szólt be férjéhez, de erre nem érkezett semmi féle válasz. Ezzel hát mi is becsuktuk magunk után az ajtót.

   Úgy döntőttünk végül, hogy minden felszerelésünket a már megtalált barlangban raktározzuk el. Mire végeztünk a nap is már teljesen fenn volt az égbolton, úgy nézett ki ragyogó időnk lesz. Ezért hát úgy döntőttünk, hogy jó barátokhoz mérten (mivel barátok is voltunk, nem csak holmi egyszerü fába szorult tudósok) együtt maradunk s úgy probáljuk folytatni expediciós túránkat a számunkra is még eléggé ismeretlennek tünő vidéken.

   Neki is feszültünk hát, ki-ki a saját maga párja oldalán. Én és kedves Jenniferem is szorosan egymás mellett meneteltünk. Amennyire csak lehetett. Az viszont tény, hogy talpaink alatt igy is marha gyorsan fogytak a kilométerek. Szusszanásnyi időnk sem volt. Menni kellett hegyre föl és völgybe le. Már körülbelül úgy 35 kilométert tettünk meg, de hirtelen sötéten villámokat szoro s hangosan dörgedezö fellegek boritották be elég gyorsan végleg a napot. Úgy látszik még sem tart ki a jó idő. Pár perc sem telt még bele s már havazni is elkezdett az amúgy is már bő félméteres hóba. Aztán egyszerre csak úgy egyszériben a semmiből olyannyira végeláthatatlannak tünő köd ereszkedett ránk, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk. Igy történhetett meg, hogy teljesen elszakadtam szeretett Jenniferemtől és a többi szintén kedves társamtól. Fokozatosan eltávolodtam tölük az alászálló sürű köd miatt. Igy folytattam hát tovább az utamat. Teljesen zárt magányomban megtettem még vagy 44 kilométert, de nem láttam magam körül semmit se. Jenniferre és a többiekre gondoltam. Reméltem, hogy legalább ők együtt tudtak maradni és vigyáznak magukra és egymásra. Aztán valamiféle furcsa fényjelenséget kezdtem felfedezni, majd bizsergést és bénultságot éreztem és minden idő- és térérzékémet elvesztvén mintha lebegtem volna. Eszméletemet viszont nem vesztettem el, viszont pár perc elteltével egy teljesen más helyen és időben találtam magam. Minden kétséget kizáróan ez egy időviharnak is nevezett anomália volt, mely magával ragadott és most egy teljesen más helyen és időben vagyok. 

   Egy korházi ágyon találtam magam és egy kedves női hangot hallottam. Azt hittem, hogy az én kis kedves Jenniferem az. Ezért meg is szólitottam.

- Jennifer, te vagy az.

- Feküdjön vissza kérem. Ne izgassa ismételten fel magát. Bizonyára lázalma volt újból. Kérem nyugodjon meg, különben kénytelen leszek benyugtatózni és a professzort hívni.

- Ok rendben. Már értem. De kinyithatom a szemeimet, hogy megpillanthassam magát. A hangja nagyon emlékeztet valakire. Kiváncsi vagyok másban is hasonlit-e hozzá. Tudja milyen jó dolog, hogy ért angolul. Egyébként hol vagyok.

- Párizsban van egy korház magáramaradottaknak az osztályán. Teljesen önkivületlen állapotban találtunk magára az Eiffel torony keletre eső részén. Azonnal behoztuk és azóta itt van a karjaimban. Egyébként viccet félre téve, kire hasonlithatók én. Amúgy meg természetesen kinyithatja a szemeit, mivel már én is teljesen kiváncsi vagyok magára.

- Ok rendben és köszönöm a kedves tájékoztatást. Maga egy tündéri tünemény. Egyébként a feleségemre hasonlit, akit Jennifernek hivnak.

- Akkor most én jövök. Maga is hasonlit valakire. Mégpedig a férjemre.

- Érdekes. S tudja mit mondok magának valamit, de meg kell igérnie, hogy nem nevet ki.

- Rendben nem fogom kinevetni.

- Hallott már maga az időviharról

- Igen persze, de nem nagyon hiszek benne.

- Ezt megértem. Egész mostanáig én sem hittem. Már pedig én egy ilyen konkrét időviharba kerültem valahol az észak-amerikai sziklás hegységben ami után elszakadtam a többi tudós barátaimtól, beleértve a feleségemet is.

- Arra mi is rájöttünk, hogy maga tudós. Minden iratját magánál találtuk.

- Oh ez igazán nagyszerü. De most maga is mesélje el, hogy miért hasonlitok a férjére. Bár már kezdem kapizsgálni. Ez az egész bizonyára egy párhuzamos univerzum. Szóval inkább a férjéről beszéljen.

- Az én férjemmel aki egyszemélyben iró és költő is valaha szerettük egymást. Tudja. De egy pár hónapja már ihlet hiján folyton csak iszik és már nem képes beszélgetni velem nyugodtan s szépen. Pedig képzelheti én még mindig szeretem, mert nagyon csodásan tud irni és részegsége előtt minden irását szinte csak nekem cimezte. De most depressziós lett nagyon szegénykém s folyton csak kiabál. Ugyan megütni szerencsére még nem ütőtt meg soha. Tudom, hogy ő is továbbra is szeret. Ezért is szeretnék segiteni rajta. Érti.

- Értem bizony. S tudja mit számithat rám.

- Rendben. Én beszélni fogok vele és mindent elmondok magáról és erről a mai napról. Talán maga tud rajtunk segiteni. És tudja mit most már igazán tegezödhetnénk. Nem gondolja. Akarom mondani. Mr...

- Mr. Nobody. De hogy is nem. Már éppen akartam én is szólni e téren. S neked mi a bájos neved.

- Isabelle.

- Oh, hát még a neved is mily gyönyörű.

- Akkor rendben. Majd még találkozunk. Viszlát és szép álmokat. Pihend ki magad.

- Te is pihend ki magad. Viszlát.

Ez a nő, álmaim nője. Hogy hasonlit reája.

  Lassan két órája már, hogy elváltunk a többiektől és már majdnem a felét bejártuk a környéknek. Találtunk egy lakatlan barlangot ahová berendezkedhetnénk és az időgépet is el rejthetnénk meghatározatlan ideig.

  Mindenesetre most visszatérünk a többiekhez, hogy meg tömjük bendönket. Amire vissza tértünk a többiek már egy ügyes kis terülj-terülj asztalkámat rittyentettek a tiszteletünkre. Megfalatoztunk és lepihentünk mindannyian a közös sátrunkba, ki-ki a saját maga párja közelében.

A következö beszélgetés zajlott le:

Murdock:- Akkor mi lesz a következö lépés?

Jennifer:- Majd meglátjuk! Igaz, kedvesem!

Én:- Igy igaz!

Thomas:- Hát akkor kérdés ügyileg rendbe is lennénk.

Katy:- Igen, nekem sincsen kérdésem. Hát neked Mary?!

Mary:- Nem, nekem sincsen több kérdésem. Akkor most már azt mondom, hogy aludjunk. Holnap már nehéz napunk lesz. Jó éjszakát, mindenkinek!

- Jó éjszakát, neked is Mary - feleltük közösen.

   Az éjszaka csendes volt és nyugodt, fenn az égbolton ragyogtak a százszorszép csillagok és azt leszámitva, hogy nagyon hideg volt, semmi más nem zavarta a csöndes álmainkat. Mellesleg szerencsére a hidegből sem éreztünk sokat, mivel mindenki melegitette a saját maga párját.

   Az éjszaka hamar el is telt és szép csendben felvirradt az aranysárga nap. Mi is szép lassan felkeltünk és kikászálódtunk a sátorból, hogy folytathassuk a táj feltérképezését.

Eközben a jelenben 2000.szeptember.11. Salt Lake Citytől délkeletre lévő N.A.S.A kutató és parancsnoksági épület központi részében.

    Ez az egyesület az egyetlen teljes körü támogatónk. Ezen a helyen akár több ezren is dolgoznak együtt, de a legfontosabb emberek azok akik a legfelsőbb helyeken mozognak és bejárásuk van akár az elnőki Fehér Házba is.

      Név és foglalkozás szerint a személyek a következök:

Edith Ziherájsz az elnők

George Fisher az alelnők

Urzula Krupenheim a vezérigazgató

Ursula Valentine az aligazgató

Kinga Tatai az ügyvezető igazgató

Erwin Sziklás az ügyvezető igazgató helyettes

Roland Douglas a katonaság parancsnoka és egyben ezredese is.

És az ügynökök:

Stephen Vicsek

Andrew Kaszai

Norbert Common

Nicholas Toth

Mr. Tailor

Anna Mary Csárdás

Naomi Luke

Ursula Toth

Linda Szilvási 

   Most, hogy már ismerjük történetünk eme részét is, viszatérhetünk a múltba. Hol is maradt abba?! 

Nagy csattanás, hangos zugás és az időgép megérkezett az őskőkorba.

       A hely ahol landoltunk, abban az időben még pusztaság volt ameddig a szem ellát. Semmi sem utalt arra, hogy itt ezen a helyen valamikor a jövőben, egy Salt Lake City nevű virágzó városka fog álni. 

                                  Nem volt más hátra, fel kellett térképezni-tárni az egész előttünk álló nagy kiterjedésü területet. 

Ebbe a világba még Mamutok, Kardfogú tigrisek, Bölények, Őstulkok, Tömpeorrú medvék és rengeteg farkas* élt.

              Szóval veszély van mindenütt, de erre mi fel vagyunk készülve.

Gépünk szerencsésen landolt külső és belső sérülések nélkül, csak az orra repedt fel kissé de azt könnyen helyre lehet pofozni.

              Jennifer, én és Murdock elindultunk lassan felderiteni a környéket, a többiek addig kipakolnak és berendezkednek.