Időutazás az őskorba

   Vissza is tértünk a házukhoz s még pont időben érkezvén sikerült megakadályozni a férje újabb öngyilkosságot. Ezúttal fejét a vasaló deszka lapjára téve s egyik kezében a vasalóval készült agyon süttetni magát. Szerencsére semmi sem történt. Ezek után azt kértem Isabelletől, hogy hagyjon magunkra s zárja ránk a férje dolgozószobájának az ajtaját, hogy tudjunk nyugodtan beszélni.

- Tudod kedves...ebbe a nagy zűrzavarba még a nevedet sem tudom.

- André, de szólits csak Mr. Idegbetegnek. A feleségem szerint az vagyok.

- Azt én nagyon is kétlem. A feleséged nagyon szeret tégedet. Ő maga mondta nekem, hogy nem akar elvesziteni, de a te ostobaságaidnak hála most itt tartotok. Tudod ami elött haza jöttünk az imént volt alkalmam megismerni őt tetőtől a talpáig, a szó szoros értelmében beleláttam a szivébe. Kis hiján, de képzeld bele is szerettem s pár ártalmatlan csókocska el is csattant közöttünk. De tudod nekem is van egy Jenniferem akiről most balszerencsémnek köszönhetően azt sem tudom, hogy biztonságban van-e. Soha se csalnám meg őtet, bár tudod oly könnyen megtehetném, hiszen úgy hasonlit a feleségemre, mint én te reád. Szóval ezt szerettem volna véled közölni, kedves André.

- Szóval azt mondod, hogy tényleg még mindig szeret.

- Még, hogy szeret. Egyenesen s tiszta szivéből imád.Epekedik érted még mindig.

- Azt hiszem most már tudom, hogy mi a dolgom.

Ezzel ki ment az ajtón s én utána. Ott állt Isabelle is.

- Meg tudsz nekem bocsátani, hogy annyi keserüséget okoztam neked.

- Mindent hallottam bentről, mivel hallgatóztam. Kérlek nyúgodj meg drágám. Sose akarlak én elvesziteni tégedet. Szeretlek. Megveszek érted. Boruljunk egymásba kérlek. Nem mellesleg már rég meg van minden bocsátva végleg.

Ezzel a kijelentéssel aztán egyszeriből egymás nyakába borultak és eszeveszettül csókoloztak, mint két kis hóbortos, játékos oroszlán. Jómagam is lassan, tisztelettudóan szólásra készültem.

- Akkor, hogy most már minden rendben én nem is zavarkodnék tovább. Legyetek boldogok és vigyázzatok magatokra.

- Mit képzelsz, hová készülsz. - szólott Isabelle.

- Hát csak egyszerüen vissza a múltba. Persze feltéve, ha lesztek szivesek elengedni.

- Persze, hogy elengedünk, de csak miután neked is segitettünk.

- Ok rendben. Ezennel beleegyezem.