Időutazás az őskorba

     Hogy mindezek után mi történik még, azt mindenki gondolja utána. Egy viszont biztos. Szeretetben és békességben leszünk továbbra is egymás iránt, s tán még kapunk is valami dijat vagy esetleg valami féle kitüntetést valamelyik tudományos akadémiától kerek e világon.

     De tényleg ez már a vége, ennyi hát s fuss el véle.

    Miután megérkeztünk a jelenünkbe egy apró titokzatosnak tünő jelből azonnal rájöttünk, hogy elárultak minket, mindvégig figyeltek minket teljes körü támogatoink egy apró kis poloskán keresztül, amely nemcsak képet de még hangot is kölcsönöz a cselekménynek. Ugyan nem jelentettük fel sohasem őket, de minden kapcsolatot azonnal megszakitottunk velük.

    Ezt érdemlik, ha igy viselkedtek. Különben most már amúgy is csak egymásnak szeretnénk élni, vagyis ki-ki a maga párjával. S természetesen mint barátok is egészen az idők végezetéig. 

      Lassacskán már kettö-három napja, hogy itten dekkolok Párizsban a jövőben, úgy körülbelül húsz év különbséggel. Most már igazán mennék hazafele, nem mintha eddig nem akartam volna. Ezer s ezer féle képpen probálkoztunk, de sehogyan sem akart összejönni. Végül rájöttünk, hogy csak egyszerüen az Eiffel torony keletre eső részére kell, hogy visszamenjek a következő időviharkor, ami pontban egy félóra múlva kezdödik. Hát rögtön taxiba is ültünk, de viszont az út felénél dugóba is kerültünk. Már tényleg kezdtünk megijedni, hogy nem fog sikerülni visszajutnom a saját időmbe. Ekkor az-az ötletem támadt, hogy inkább fussunk ahogyan csak tudunk. Igy is tettünk. S hamar az adott helyre is érkeztünk, éppen, hogy kezdett szikrákat szórni a vastag felhő réteg. Hát készen álltam belenézni a közepébe, miután fájdalmas búcsút vettünk egymástól. Aztán ugyanaz történt abban a sorrendben, mint amikor ide kerültem. Mikor pedig felébredtem a rengeteg ott volt körülöttem. Jenniferemet és a többieket azonnal indultam megkeresni. Kér óra leforgása alatt meg is találtam őket. Szerencsére semmi bajuk sem volt. Miután elmeséltem nekik a velem történteket, meglepödve vettem tudomásul, hogy itt errefelé semmilyen féle idővihar nem volt. Igy hát mindent nyugodtan megtudtak figyelni. 

     Én is átnéztem mi mindent találtak, azután pedig üzembe helyeztük az időgépet és visszautaztunk vele az igazán saját időnkbe.

    Isabel mindezek után bejárta velem Párizs minden egyes apró utcáját, megmutatta a New York-i Szabadság-szobor kisebb változatát, aztán elkisért a Louvreba, Franciaország legnagyobb múzeumába ahol 19. század előtti alkotások láthatóak és az Arc de Triomphe után pedig felmentünk az Eiffel torony legtetejébe. Végül a Champs-Élyséesen végig andalógva, dús lombozatú fái alatt szerelmet vallottunk egymásnak s ennek hatására még beültünk a Moulin Rougeba egy kis zenés-romantikus előadásra, utána pedig fagylaltoztunk egyet a Berthillonnál, végül aztán megittunk két forró és szinültig tejszinhabos cappuccinot a Café de Flore teraszán, közben egymásról ábrándozván.

- Nagyon tetszik itt nekem, Isabelle.

- Ennek örülök.

- Meg véled is nagyon kellemes az együttlét.

- Oh, mit hallanak füleim már nem Jennifer a kedvesed.

- Jennifer...oh már majdnem elfejtkezdtem róla. Még szerencse, hogy nem házasodtunk össze. Ugye. Azért szólhattál volna hamarább is. Na mindegy. Igazából szemmel láthatólag mindketten nagyon egymásba gabalyodtunk.

- Hát igen, Igaz ami igaz. Én sem szeretnék elszakadni az én páromtól végleg. 

- Én megprobálok mégegyszer segiteni. De azért mégegyszer megköszönöm, hogy veled tölthettem ezt a feledhetetlen napot. 

- Szivesen és köszönöm én is.

A jelenben viszont egy különös beszélgetés zajlott a már emlitett N.A.S.A kutató és parancsnoksági épületben.

A beszélgetés végig arról folyt, hogy hogyan tudnák visszautazásomat meggátolni. Ime hát.

- Javaslom a katonaság és a titkos ügynökeink bevetését.

- Értettem. felelte Roland Douglas a katonaság parancsnoka és egyben ezredese.

- Akkor intézkedjenek már is. Mozgositsa az összes emberét és emberünket. Minden áron meg kell akadályozni, hogy ez a minden hájjal megkent tudós csapat visszajuthasson közénk ebbe az időbe.

- Igenis.

Hát ezek szerint úgy néz ki, hogy marha nagy bajba vagyunk, de lássuk inkább abba hol s merre maradtunk. Én végleg elhatároztam, hogy segitek Isabellenek és az ő kedvesének. Ráérek azután foglalkozni azzal, hogy jutok vissza a saját időmbe.

   Másnap aztán nem csak kipihenten, hanem derűsen is ébredtem. Azt hiszem, hogy ismételten szerelmes lettem. Nem tudom vajon Isabelle is igy érez e irántam vagy ezt az egészet csak az én elmémben fabrikáltam, de egy biztos én már nagyon vártam, hogy a mai nap folyamán újból lássam.

   Lassacskán felkúszott a kék égre az aranysárga nap is, bevilágitván egy csodásnak igérkezö párizsi reggelt. Pár perc sem telt bele s a korterem ajtajának a küszöbén megjelent Isabelle. Öröm volt nézni bájos arcát és örömtelibbnél örömtelibb nézését. Kék szemében viszont könnycseppek nyomai látszottak. Probált rám úgy mosolyogni, hogy ne lássam, de nem lehetett nem észre vennem. Ezért meg is kérdeztem, arcát simogatván közben.

- Miért sirtál, Isabelle Megint vitatkoztál és összevesztél a férjeddel.

- Ha csak vitatkoztam volna. Tudod, tegnap amikor műszak váltás után hazaértem, köszönésemre nem felelt senki sem. Átkutattam utána az egész lakást, végül a közös hálószobánkban találtam rá egy karoszéken állva s éppen kötelet készült tenni a nyakába. Szerencsére én egy nagyot kiáltottam és gyorsan oda rohantam s az ágyra felmászván kiakasztottam a kötelet a nyakából. Igy hála nekem s féltő még mindig őtet szerető szivemnek, megmenekült. Aztán tovább sirtam és veszekedtünk hajnalig, majd elrohant hazulról. Fogalmam sincs róla, hogy hova mehetett. Nem vitt magával csak egy kést amivel még az éjszaka folyamán kisérelt volna meg még egy öngyilkosságot. Félek, hogy valami őrültséget fog csinálni. Úgy aggodom érte. Neki nincs senkije csak én vagyok a számára. Egyben a múzsája is én vagyok s eddig jól megvoltunk egymással, de amiotától már nincs ihlete irni, mindenért engem hibáztat, hogy már nem szeretem meg ilyesmik. Kérlek segits.

- Máskor is elöfordult már, hogy véget akart vetni az életének.

- Nem eddig sohasem, azt hiszem ez már a mélypont nála.

- Hát nehéz eset, meglátom mit tehetek.

- Az. Mindenesetre köszönöm ezt neked.

E szavakat kimondván olyannyira közel hajoltunk egymáshoz, hogy észre sem vettük amint elcsattant egy apró de annál inkább emlékezetes csókocska. Kis mámoros szünet után már nem is volt vitás, hogy teljesen egymásba vagyunk gabalyodva. Isabelle már eleve is káprázatosan gyönyörűséges volt s bizonyára már rég nem érezhetett hasonlót, ahogyan az iméntekben hallhattuk. Megigértem, hogy segiteni fogok nekik.

Na ezek után azért ez érdekes segitség lesz, de azért én mindent megfogok tenni, hogy újból egymásra leljenek.

 Másnap kora reggel már elhagyhattam a korházat. Igy első dolgom az volt, hogy felkeresem Isabellet a lakásán akár otthol van a férje akár nincsen. A lakcim amit egyik beszélgetésünk közben adott nekem, hát itt lapul a zsebemben, mely szerint Párizs egyik külső kerületében a Montmartren lakik a 18-as szám alatt. Elötte felhivtam telefonon egy utcai telefonról, melyet szintén meg adott a lakcimével együtt. Egy fél órára rá már ott is voltam a házuk elött s Isabelle lent várt reám. 

- Szia, Mr. Nobody.

- Szia, neked is Isabelle.

- Pont jókor jössz a férjecském is itthon van. 

- Milyen állapotban van.

- Hát az állapota nem túl jó. Magára zárta az ajtót s bámulja a négy falát a saját dolgozószobájának. Reggel óta nem is evett csak egy szelet, száraz piritott kenyeret és mellé egy jéghideg kávét, mellyel még a gyógyszereit sem volt hajlandó bevenni. Azt hiszem ha hamarosan nem javul az állapota, akkor elmegyógyintézetbe fogják zárni s azt én sem birnám már ki. Idegileg én is beleroppannék. Mint mondtam mindketten szeretjük egymást s ezért kérlek, hogy hátha te tudsz segiteni ezen az áldatlan állapoton és akkor megmenekülne a házasságunk is.

  Ezzel felvezetett a lakásukba. Szólt a férjének, aki két percre rá meg is jelent. Amint egymást megpillantottuk szóhoz sem jutottunk, még a levegőt is csak alig-alig nyeltük. Tiz perc elteltével aztán a férj végül megtörte a csendet.

- Ha nem látom el sem hiszem.

- És akkor még nem látott mindent. - feleltem a tudósok arckifejezésével.

- Igazad volt Isabelle. Tényleg hasonlit rám.

- Na ugye.

- De ez még semmin se fog változtatni a közeljövőben.

- Oh, ne mond ezt kérlek. Kérlek ne kezdjed. Legalább vendégünk előtt ne.

- Te mindig csak parancsolsz. Egy kedves szavad sincsen már hozzám. Talán már nem is szeretsz.

- Én nagyon is szeretlek, de te magad vagy az aki nem törödik már velem s nem szól hozzám soha sem. Értsd meg segitségre van szükséged. Mellesleg tudom s érzem, hogy te is pontosan úgy szeretsz engem, mint én tégedet.

- A f.....nak van segitségre szüksége. Nem pedig nekem. 

Ezzel a kijelentésével a férj fogta magát s ismételten bezárkozott a dolgozószobájába. Isabelle meg sirni kezdett újbol, de ezúttal már volt, hogy kire támaszkodjon. Aztán rám emelte bájos tekintetét s a következöket sugta a füleimbe.

- Gyere s menjünk sétálni.

- Ha ezt szeretnéd.

- Igen ezt, ki akarom szellőztetni a fejemet.

- Drágám. - szólt be férjéhez, de erre nem érkezett semmi féle válasz. Ezzel hát mi is becsuktuk magunk után az ajtót.