Idézetek

Magyar Pszicho

 

„Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot?

Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.”

 

„Elveszítette benne önmagát. Hogyan tudná úgy kiölni magából, hogy túl tudja élni?”

 

„De már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.”

 

„Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk, és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem,
hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.”

 

„Ha szeretni nem lehet, alkotni kell.”

 

„A szeretet az emberiség legértékesebb szava. Mégis ehhez fűződik a legtöbb hazugság is. Ha nem érzed, ha nem igaz, ne mondd ki. Ne ölj.”

 

„A várakozásnál nincs lélekölőbb.”

 

„Olyan képesség, amivel erőt ad másoknak, és ezáltal megmenti saját magát is.”

 

„Karácsonykor elmegy ajándékot venni. Aztán visszafordul, már nincs kinek.”

 

„Meghalni könnyű. Újjászületni nehéz. […] És mindig újra kell születnünk. A bennünk élő láthatatlan, de nagyon is érezhető falakkal együtt és azok ellenére.”

 

„Hogy lehet így szakítani a múlttal? Vagy csak így lehet?”

Reváns

 

„Egy embernek nem lehet ennyi arca. És mégis.”

 

„A férfiak, akiket szerettem, mind elhagytak.

Akiket nem szerettem, én hagytam el.”

 

„Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki…”

 

„Hiányod több, mint testi vágy”

 

„…akkor semmi se számít már, minden percet utolsóként élek meg…”

 

„De vitt téged ez valaha is akárhova? Bemutatott valakinek? Vállalt téged? Otthon könnyű mondani, hogy szeret.”

 

„Nem elég nem hazudni, pontosnak kell lenni, legalább önmagunkkal szemben”

„Az a kényszerképzetem, hogy nem tudok nélküled lenni.”

 

„Hívhatsz, és megyek hozzád, vagy megyek a fenébe. Egy biztos: nem tudok hosszútávon így élni, szétszakítasz”

 

„Sikerül ilyenkor mindenféle aggódásba csúszni, miközben te egyszerűen sietsz, nem érsz rá, nem is tudsz rólam vagy akármi. Most nem érzem, hogy mi van veled, zúg a titkos antennám, nincs vétel.”

 

„Különös helyed van bennem.

Hiányzol de ebben már rutinos vagyok.”

 

„Megyek az utcán és bevillan. Vásárolok a boltban, és beleborzongok. Dolgozom, és kiesik a toll a kezemből. tudom, hogy szörnyű gondolat. Érintések víziója a testemen. A végén kéjelgő leszek. szeretném nem akarni.”

 

„… a lélekkel már nem kúrunk, hanem szeretünk.”

 

„Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.”

 

„Megtudom, milyen úgy szeretni valakit, hogy közben másra gondolok.”

 

„A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.”

 

„Ha egyszer van egy törés, többé nem érezzük a határokat.”