3 blogja

Február ködfehérjében már a tavaszt várom.
Reménysugár áttetsző mosolyán gyapotbársony.
Isten tenyere még elsimít egy hópihe -selymet
és a kikelet virágillata majd hoz újra kegyelmet.

Egy haldokló világban létezem.
Ahol az irigység néma fegyver.
Hangtompítón lőnek a szívekbe.
Halvány már a piros, mi sercen.
Kaput állnak a furcsa idegenek.
Falakat emelnek messze,messze.
Sírnék most, de már nem lehet.
Valaki durván szól és elvezet.
Ritka gén állomány mutálódik.
Az ész is folyton harcban áll.
Keresi folyton az igazát,de a
fogaskerék folyton körbejár.
Áruló arat babérokat, talán
még Júdás csókja is más.
Hinni szeretném, hogy van tovább...
Szemellenzős, elvakult világ.
Lassan olyan leszek ,mint Don Quijote
Szélmalomharcot vívok én.
S ha szólít a pokol majd megyek,
bár a mennybe vágyom én.
Bosszút forral folyton az ember
mert feledte Istent és önlényét.

Kiállt a sötét.Már nekem is fáj !
Legyen már végre világosság !

Tépett hajcsomók, elhullott fogak.
Kín testeken égő marcangolás.
Már önmagát okolja a ész-tudat,
mert sokszor kötött rossz alkukat.
Fáj ez a világ fáj nekem nagyon !
Ott sírok ahol csak lehet...
Ó sors ! Életem ! Világom !
Gyűjtsd össze elgurult könnyemet ,
és szűz sírhantomat majd locsold meg vele.
2017.02.10.

Egyszer gazdag leszek és veszek egy nagy házat.
Öt szoba egy nappali és a terasz millió virággal.

Kertembe majd rózsát ültetek,vérvörös sugarakkal.
A lemenő Nap csókjait, ott gyűjtöm majd kosaramban.

Lesz majd kerti székem,asztalom és szép terítékem.
Egy öreg tölgyfa az udvaron, madár csicsergéssel.

És lesz szép kerítésem, fehér szobrok az udvaron.
Talán egy kis halastó, tavirózsát álomba ringató.

De nem lesz kapum, így záram és lakatom sem.
Kulcstalan életem majd nyitva áll, hogy betérhess.

Egyszer gazdag leszek, vagyonos, sok pénzem,
hogy adjak az éhezőknek és a kolduló szegénynek.

Egyszer gazdag leszek, de most még nem vagyok.
Egy bérházi lakás ablakából nézek egy égi csillagot.

De az ajtóm itt is nyitva, az erkélyemen van virág.
Az asztalon kenyér, bor és a szívem haza vár...
2017.02.12.

Már hajnalodik...
Furcsa álomból ébredek.
Az álom még mesélne,messze repítene,
szárnyakat adna,de álmodni már nem merek.

Már hajnalodik...
Ablakom és az ajtóm is zárva
mégis a reggel hidegen ölel.Ébredek
és zajokat kongat lelkemben a képzelet.

Horgolt ködfoszlányok
nehéz fémíze karcolja a villamos
párás ablakát .Utazom,de a lelkemben
egy más otthon egy más világ képe zakatol.

Vajon gondolsz-e rám ?
Amikor egy gyönge szellő az
arcodhoz ér, vajon ugyanaz az érzés
amely előbb a tenyeremhez ért ?

Vajon gondolsz-e rám ?
Amikor november deres ágairól
lassan lehullik minden levél és beköszönt
fehér csipkében a fagyos jégvirág-szirmú tél.

és ha elkopnak a nappalok
fényét vesztett rongyos tegnapok ?
Amikor elszürkül minden és elfárad a lét
akkor vajon lesz-e még,lesz-e még remény ?

Amikor már elfogynak
a szavak és nem marad más mit adhatok.
Csupán a csókom és az ölelésem...
de vajon lesz-e még benned vágy , hogy akarod.