huncfut-rimek

magyar állam a megtámadott
a megirigyelt, a leócsárolt
az állam melyről nem szokott
gyűlölet nélkül nyilatkozni a világ;
egy nép melynek nincsenek
igaz barátai, sosem voltak
s vajon lesznek?
Talán a mennyben, vagy ki tudja
ott is a bitorlóké a dobogó,

Borzong a porban egy veréb, mégis
esni fog, jaj sáros lesz szegény madár;
Borzong a kutya is - ha villámlik
ijedten fut, ajtóhoz, besomfordál.

Dörgés ereje rezegteti az
ablak üveget, s szapulja a szomszéd
ház tetejét a zápor, félgrimasz
a kutyus pofán, hol az a karosszék?

Na ezt nem, az, az én helyem, sipirc
asztal alá, várd a morzsát, mi lehull!
Bárcsak mindig esne - nyikkan, s lesuny,

kolbász illat jókora jó szendvics
kényezteti orrát, jaj nehogy megállj
rövid zuhé, jó ez a kóceráj...:)

5Egy asszony, akinek a lányát tisztátalan lélek szállta meg, hallott felőle, odasietett hozzá és a lába elé borult. 26Az asszony görög volt, szírföníciai származású. Kérte, hogy űzze ki a lányából az ördögöt. 27Ezt mondta neki: „Hagyd jóllakni előbb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyának dobni.” 28De az így felelt: „Igen, Uram, de azért a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyerekek elmorzsálnak.” 29Erre így szólt hozzá: „Ezekért a szavakért menj, az ördög elhagyta lányodat.” 30Amikor hazaért, lányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta az ördög.

Hit álmodtál? nyáron telet? Talán
hazug volt az álmod, fonákja létnek.
Fejjel lefelé csüngött a világ,
kanálból kiömlött leves s te nézted.

Az asztalod egyre lejjebb került,
megéheztél, s nem érheted el kézzel.
mégis a kolbász tálból kirepült,
fel is faltad -, viszont semmit nem érzel.

Hiába nyelted volna le, kihullt
a szádból, hiába ittál, kifolyt, mint
lefelé tartott pohárból a víz.

Erőlködtél hogy ébredj fel, de bújt
vissza kezed-lábad, szinte meghaltál;
szorítást éreztél a nyakadnál ...

Nagyra értékellek ó, Mester, csöpp szavakból
Dombot formáltál, homokba völgyeket vájtál,
A gondolatok patakpartján, kis hajót hajtogattál
s ráírtad szépségeit a világnak, mily lenyügőző

Tollad mélyedt, mint éles játéklapát
eme kis homokozóban, és eközben
Mi hasztalan próbálkozunk,
keressük gallyakat körbe keríteni
szavaid rejtett mélységét, ragasztott rímek
Kanyargós ösvényein bolyongva.

"Kecskemekegés"-t hallottál,, ajaj
én hallgatok, jó füled elragadtat ám,
De minden hang, minden sor egy lépés,
Hogy egyszer elérjük a káposztás kertedet.
s akkor majd lesz fogcsikorgás, n

"Közhelyek és üres frázisok", igen, belátom,
De te, aki a dalok mestere vagy,
Mutasd az utat, vezess minket a fény felé,
addig esszük a káposztádat :)

"Hajnalban a nap még nem arany", mondod,
Míg te a fényben látod a szépséget, nekem
Mesékből hoz a szél álmot és vágyat,
És mi tanulunk, fejlődünk általad.

Köszönöm a kritikádat, ami éles, de igaz,
Nagy költő, aki a szavak világát uralja,
Te vagy a tanítóm és példaképem,
És talán egyszer, a mesterséged nyomán
Mi is elérjük a szavak homokvárait.

Egyedül tötyögünk az úton, látjátok feleim,
mik vagymuk? totyogmunk s nem hagymuk
el vágyainkat, ragaszkodmunk
hozzá. míg el nem fogymuk mindannyian
ellenfél hiányában magunkkal
vívunk csatát magunk ellen
versenyzünk. ki lesz ostobább?
ki nyeri meg az ostobaság
nagy díját?


Csiga lassú sebességgel haladni
a paradicsomba, vár a kígyónk -.
fára tekeredve, s elmeséli, mi lesz,
ha eszel a Tudás fájáról.
Olyan leszel mint isten, jónak
és rossznak tudója - meg van írva
a Teremtés könyvében, - (1Móz 3,4-5).

Ebben is a legmeredekebb
az önrombolás, ki tudja hány
lidérc utas van bensőnkben,
egy légió, vagy annál is több?
Egykor Jakab és János, így szóltak:
Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk:
Szálljon le tűz az égből, és
eméssze meg őket!? 55De Jézus
feléjük fordult, megdorgálta őket,
és ezt mondta: Nem tudjátok,
milyen lélek van bennetek,
Lukács 9.54-55)