huncfut-rimek

Botorkál a napfény, fényesműlábja
kerüli a tócsát, békavigyor
kutykuruty lefetty, esni kéne mára!
tű hegyén, vékony szélben haris szól.

Hol a tű, mely lemezt nyekerget, pick up-on,
de vidám volt táncolni bakkelit hangra!
Hol a Tesla magnó, melynek szalagját imádom
micsoda élményt nyujtott, sose lelek hasonlóra...

Még mindig nem tudom - miért volt annyira
szép abban az időben a bál és miért
annyira hamis a mai? Nem tudom, tiszta
cipővel sétálok ki ezekből.... már nem szép.

Reggel korán ki se nézek, de a Nap
benéz ám, hasamra süt, s megpillantom
fejem árnyát a falon, Szia véntag,
derűsebb lennél, ha kikelnél, mondom
napsugaras mosollyal, s korholón.

Paplanból bontsd ki, akaraterőd ó
küld felém a rigók füttyét, töltsd ki
érlelő remények poharát, koccintó
élőlények közé terelt e früstöki
rítus, adj utat a fény felé,köszi.

Minden kis virág mocorog fölalatt
ragyogni fog , s vele az egész világ.
Minden ásó rozsdát megunva hanyat
döl, vedd kézbe jó gazda, legkivált
ha már úgyis görbe a girhes hátad,
majd kiegyenesíti koporsó deszkája :)

Néha süt a nap karakterfénnyel -
pihemollekulák, üvegkék lepkék;
csendes lét, tüzként fényesedett el,
létkristály - ingyenes égi ajándék.

Nagy madár volt egykor, nagy tüzet vitt
magát feláldozva isten csodája
csupasz jegenyék hegyéről égig
szeretetet rajzolt hült homlokunkra.

Tenyérbe nőtt tollakkal simogató
ezüstfény olomtompa nehezék
arcomról hideg csókját olvasztó
ködös tekintet földre szédített.

Kérges föld dérütötte kor illata
tükrök torlaszát betörő harag,
közönyös rétegeken át kifúrja
zsebét nyamvadt sárgolyó hasának.

Vala volt szűz vidék - erőszak ágya -
némaság  mélyére lesüppedőn
keresne tündérmesében lovagra.
ó, derűs vágy kulcsa, légy megmentöm.

Nem szereted az embert, szinte élni
se hagyod, nyomorral sújtod, sumák
huszonegyedik század; oly kreténi
veszett kapzsiságod, a nép megutált.

Tőrőlmetszett szeretet mint árucikk -
a templomok kersztjén csak arra vár,
levétessen, arra vár mind halálig.
s az idő beleposhadt, nincs igazság.

Jöjjenek a robotok, szipólyozd ki
belőlük a hajtóerőt, taposd
meg méltóságukat, s kezed lemosd.

S, jaj, megvetően ajkát lebiggyeszti
a virtuális intelligencia,
Hogyan lett illyenné az ember fia?

Honvágyak kunyhójában, Tanmás bátya
szilvaszemes oltára előtt, a
gyertya elfogyott. Főzelékes tálja
is kiürült, s úgy menne valahova.

Ugye tudjátok, hova? (Nehgy meghallja
a rabszolgatartó, én se mndom ki.)
Glóriát csodál szentjein s hangja
elhalkul, imát fog abba hagyni.

Ki kopog? a gazzda ifjabbik fia,
szeretetet koldul tőle, és szét néz,
csörgősipkát talál, s már tetre kész.

Tamás bátya énekelj már ujongva,
zsoltárt és bozotlakó nótákat.
Bánatod néhány percig elszálhat.