huncfut-rimek

Jövök startjövőm felé, semmi nem fáj,
küllem-szépségedről írnék ismét;
Indul nyomban sután verses langy-dagály,
s a játék komolyodik szinte tép
szívet-lelket, csuklik a hang, beszorul.
Szabad kimondani, leírni mi szent?
Világgá kürtölni, hogyha szeretlek?!

Mekegve kérkedni meghitt tényeken,
- nem hiszem, hogy ennyire egyszerű
szépérzést hígítani nagymellűen -
nekem ez , annyira nem sportszerű.
Kezem lehanyatlik, tollam megáll itt
maradjon a mi titkunk, mindhalálig.

Szabadság, te rég feledett tündér!
Házak füstös tetőiröl hova tüntél?
Hogyan szépülhet így a tiszta szerelem?
Hogyha fejünkfölé a rácsot képzelem?!
Mily messze már a boldogság madara -
Kirepült, ködé lett. Szívünket elhagyta.


Térj vissza kékmadár, hozd vissza a csókokat;
Adj még az embernek meghittebb napokat.
Add az asszonyoknak a család szentkörét.
Minékünk pedig a becsülettel járó  megélhetést...

Olyan messze már a múlt
mégis az öröm alányúlt
minden emlék elmúlik
s valahogy visszafordít

Nézz hátra kacagva, ha tudsz
rötyög a szíved, hazudsz -,
hogy nem fáj semmi -, benn pirulsz
sosem leszek önkritikus.

Aztán vak mosolyok között
nem keresed a zsebkendőd.
Olyan messze már a szó
bár volna egy visszajátszó.

Ne vidd túlzásba
naponta ne csókolj sokat
csóktarisznyádba ne rakj
félve szerzett álmokat

Szeretethiányban
ha vergődik a szíved
el ne szigeteld vágyban
kigombolt érzésedet

másnapos morzsalékok -
jószagúkenyérhéj kupacok
fiókba besózott szerelmeslevél
hátulról előre olvasott részletek,
s mióta szeretlekek, képzeld:
hátsórészekre szedtelek
elégetett versek végterméke
hamvadástégelye égtelenkedve,
harmadfélék véletlen életke
Szakadt hajszállal megbogozott
szerelem, így egybemadzagolt
fárasztással megcsömörlött csókvadász
szoknya alatt kárpitozott a váz.

aki veled alvó hosszú használatra
negyedrésze vendégségbe lézengettet
az egybeforrás hegeit megkarcolva
élménybordáit elkótyavetyélted.