hozsu blogja

Gyertek lányok, hoztam narancsot. Egyetek egy kis vitamint. Boldogan repültek be a lányok az udvarról. Hideg van odakinn, január. A hócipőben nem túl sokáig öröm taposni a havat. Egy-kettő beleüt a hideg a kicsi lábujjakba.

Levették a kabátot, kesztyűt, és mielőtt leültek volna a hokedli elé, ami néha asztalként funkcionált, melegítették apró, kivörösödött kezeiket a sparhelt fölött.

Aztán nekiláttak a fél-fél narancs elfogyasztásának.

Katika, a kisebbik lányka, magában mormogott, hogy –mikor ehetünk már végre egész narancsot? Mindig csak felet kapunk, és azt is olyan nagyon ritkán.

Válasz nem volt rá, mert csak belül morfondírozott ezen. Sokszor azon törte a fejét, hogy másoknak bezzeg mindenük van! Bundás csizma, szép és meleg kabát, bojtos sapka, vastag mackó nadrág, több is.

Az iskolában is sokan parádéznak a szép hátitáskákkal. Itthon pedig anyukája folyton dolgozik.

Ette a narancsot, lassan, gerezdenként kiszívta a levét, és hagyta, hogy az íze átjárja a szája minden zegzugát. Közben nézte nővérét, aki már be is falta az egészet, és már ott ült anyuka mellett, és beszélgettek az egyik szomszéd lányról, akinek most hétvégén volt az esküvője.

Katika csak nézte őket, és elöntötte egy érzés, ami gyakran rátör. Úgy érezte, hogy őt nem szeretik. Vele nem beszélget senki. Elhagyatottnak érezte ilyenkor magát.

Lassan eljött az este, és nem tudta magát túltenni azon a gondolaton, hogy őt nem szeretik itthon, és észre se vennék, ha ő nem volna. Zakatolt kis fejében a gondolat, és gurultak a könnyei a párnára. Hirtelen jött a „megoldás”! Megvárom a reggelt, addig nem alszom el, még ha leragad is a szemem. Várt, és csak forrt a fejében a nagy ötlet.

Hajnalban halkan, hogy ne ébresszen fel senkit, kibotorkált, felvette magára a ruháit, amit este otthagyott a sparhelt melletti „vacokban”. Kabát, sapka, sál, hócipő, kesztyű...

Még a levegőt is visszatartotta szinte, hogy ne csapjon zajt. Aztán kinyitotta az ajtót. A küszöbről még visszanézett egy pillanatra, aztán már indult is a kapu felé. Éjjel megint esett a hó. Betakarta az előző napi nyomokat.

Az utcán még nem járt senki. Ment-ment a kiserdő felé, ahol már többször járt édesapjával is, nővérével is. Igaz, nem télen.

Álmosan, fázósan haladt a falun kívüli erdős rész felé. Nagyon félt az alig derengő sötétben, de minden áron menni akart. El, minél messzebb onnan, ahol nem szeretik őt.

Mire kivilágosodott már ott járt az erdő szélén. A hócipője tele lett friss hóval. Néha lesöpörte a száráról, de akkor meg a kesztyűje ázott át, és még jobban fázott a keze. Beledugta a zsebébe a kezét, de már az sem nagyon segített.

Nem tudta hová megy, csak ment, de egyre bizonytalanabbul. Annyira csípte a hideg az arcát, hogy folyt a könnye. Nem nézett már se jobbra, se balra, csak tette egyik lábát a másik után.

Így mendegélt a fák között, mikor megütötte a fülét egy hang. Szervusz kislány! Hová mész?

Megijedt nagyon, hogy ki lehet rajta kívül még az erdőben. Nagyon félős kislány volt Katika. Eddig a küszöbön kívülre se ment ki sötétben egyedül. Most meg végigjött a házak mellett, egészen ide az erdőbe. Nagy-nagy elhatározás kellett ehhez.

Pár pillanat múlva megint hallja: „Szervusz kislány! Hová mész?„ Nagyon kedvesen szólt a hang. Erre már megállt Katika, és körbe nézett, hogy ki szól. Nem látott senki embert, csak egy hóember állt néhány méterre tőle. Nézte a szép hóembert, akinek egy piros fazék volt a fején, és egy sárgarépa volt az orra. A szeme fekete szén, és a gombjai is. A kezében pedig egy ágas-bogas faágat tartott.

Közelebb lépett hozzá, hogy jobban szemügyre vegye. Örült a társaságnak, mert már nagyon elcsigázott lett a hidegtől, és a megtett hosszú úttól.

Ekkor ismét megszólalt a hang. Szervusz kislány! Mi a neved? Hová mész? Katika ezen annyira csodálkozott, hogy egyből rávágta a választ. Megyek világgá, mert otthon nem szeretnek. Te hogyhogy beszélsz, Hóember?

Már hogyne beszélnék hozzád, mikor láttam, hogy úgy neki vagy keseredve itt egymagadban. Meg aztán meg is örültem neked, mert azóta nem láttam senkit, mióta összegyúrtak engem az iskolás fiúk. Elkészültem, aztán itt hagytak egyedül.

Jaj, hóember! Te is magányos vagy? --kérdezte érdeklődéssel, mert hirtelen sorstársat vélt felfedezni a hóemberben.

Mi az, hogy én is magányos vagyok-e? Kérdeztelek kislány, már többször, hogy hová mész? Mit keresel itt az erdőben egyedül?

Na jó, elmondom, ha érdekel. – Válaszolta a kislány.

Aztán belefogott a történetbe. Elmondta, hogy nem szeretik otthon, mert vele nem beszélget senki. Meg a fél narancsokat, meg a bundás csizmát, hátitáskát, mindent, mindent rázúdított a hóember fejére. Annyira belemerült, s kiszínezte a panaszáradatot, hogy már a hóember közbeszólt.

Állj! Te kislány! Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat? Nem beszélek butaságokat! –

kontrázott Katika. Engem igenis nem szeretnek, és nem is hiányzom majd nekik! Ezt már szinte toporzékolva, könnyek között ordította vékony kis hangján.

A hóember csóválta volna a fejét, ha tudta volna. Ejnye már te lány! Nem jól gondolkozol!

Maradj kicsit csendben, és hallgass ide. Majd én elmondom neked, hogy mi az igazság.

Panaszkodsz, hogy állandóan dolgozik anyukád? Nem vagy te már annyira kicsi, hogy ne értsd meg azt, hogy a felnőtteknek, szülőknek dolgozniuk kell, ha azt akarják, hogy tudjanak neked enni adni, ruhát, cipőt venni. Pénzbe kerül a szép iskolatáska is, de még az a fél narancs is, ami jut neked és a nővérednek. Láttad te azt valaha, hogy anyukád, vagy apukád eszi a narancsot, és nektek azért jut csak fél? Nem. – mondta halkan, komolyan. Anyukáék sosem esznek narancsot.

Na látod! Aztán panaszolod, hogy a nővéreddel beszélget anyukád, és veled nem. Tudod te azt, hogy néha reggelenként, míg te alszol még, a nővéred fölkel, és segít anyukátoknak a munkában, hogy levegyen egy kis terhet róla? Sokszor, mikor látod, hogy ők beszélgetnek, a munkáról, a gondokról beszélgetnek csendben, hogy te ne halljad, mert kicsi vagy még, és nem akarnak ezzel terhelni. De én nem vagyok kicsi! – vágta közbe Katika.

Jó-jó! Nem vagy kicsi. – mosolygott a hóember. Tényleg nem vagy kicsi. Éppen ezért lehetnél egy kicsit megértő. Nem kell mindig, mindent mérlegre tenni. Téged igen is szeretnek a szüleid, és a nővéred! Csak úgy szeretnek, ahogyan egy nyolc éves kislányt kell szeretni. Na és persze úgy, ahogyan képesek erre. A legjobb belátásuk szerint megtesznek mindent, ebben biztos lehetsz.

Ha néha te mennél oda anyukádhoz, és megpuszilnád, vagy puffogás helyett elővennél egy mesekönyvet, és olvasnál.

Belegondoltál, hogy mit éreznek otthon, hogy eltűntél? – Nem gondoltam eddig bele, mert haragudtam.

Haragudtál...Hmm. Kire is haragudtál, és miért is?

Jaj, hóember! Olyan nehéz gyereknek lenni! A felnőtteknek jó! Mindig azt csinálhatják, amit akarnak.

Tudod kislány, nagyon hamar eljön a felnőtt kor, és egyáltalán nem biztos, hogy majd akkor is így fogod gondolni.

Inkább iparkodjál kihasználni az időt, amíg kislány lehetsz, és vigyáznak rád a szüleid is.

De most mit csináljak? Honnan tudjam, hogy hiányzom-e otthonról? Ha visszamegyek, talán nem is örülnek neki.

Hát nem értettél semmit abból, amit eddig próbáltam neked elmondani? – kérdezte a hóember.

De értettem én, csak már nagyon fázom! Éhes vagyok, szomjas vagyok, álmos vagyok!

Mennék én már haza inkább. – csüggedőleg lebiggyesztette az ajkát. Messze van az a világ. Jobb nekem otthon. Csak merre is kellene mennem?

Jól van kislány! Látom megértettél. – szólt megelégedéssel a hóember.

Meg hát! Csak tudod, olyan jó lenne, ha elkísérnél engem haza. Te olyan jó barátom vagy!

Szeretném, ha otthon is barátok maradnánk.

Ennek semmi akadálya nincsen Katika. Én most innen nem tudlak hazakísérni, de otthon, amikor hó van, bármikor összegyúrhatsz engem, és akkor mindig veled leszek.

Ha jön a meleg elolvadok, de havas teleken, az idők végezetéig újra, és újra barátod leszek.

Mire ezt megbeszélték, és örök barátságot kötöttek, ismerős hangok közeledtek.

Katikám, kislányom, merre vagy? Hallatszott a közelből anyuka, apuka, és a nővérke hangja.

Mindhárman eljöttek a kis lábnyomokat követve az erdőbe. Nagy volt a sírás-rívás reggel, mikor Katikának hűlt helyét találták.

Mikor meglátták egymást, akkora boldogság tört fel bennük, hogy azt se tudták hogy öleljék egymást.

Nem akart már soha többet világgá menni Katika. Örült, hogy körül veszi a családja.

Attól a naptól fogva, mikor elment világgá, minden havas télen összegyúrja a hóembert, és néha felidézik azt a napot, mikor összebarátkoztak ott, a kiserdő fái között, azon a hideg reggelen.

Ma már nyolc kéz tapicskolja, gömbölyíti a havat. Kacagnak vidáman mind a négyen. Egy fiatal asszony a férjével, és két gyermekük.

HoZsu írása 2016. január

Horgos Zsuzsanna:

Karácsonyi gondolatok....

Egy középkorú férfi fekszik a felüljáró alatt, összehordott karton papírok tetején. Vele szemben az utcai hőmérő mínusz kettő fokot mutat. Szállingózik a hó... Én ülök az autóban, és közben keserű érzés fog el. Mindjárt itt a Karácsony, sül a kalács, fő az ünnepi vacsora...Megterítjük az asztalt, feldíszített fánk alatt színes papírokba csomagolt ajándékok várják, hogy örüljünk nekik. Szép ruhát öltünk....lengét, hiszen huszonnégy fok meleg van...

Megöleljük szeretteinket, szól egy karácsonyi ének.

De nem csak erre a megfagyásnak kitett emberre gondolok, hanem a sok többire is, akik saját, vagy önhibájukon kívül csúsztak le, és még lejjebb.

Gondolok a sok otthonban felejtett idős nénire, bácsira, akik egykor a családért tették fel az életüket. Most talán egy röpke órára „beugranak” hozzá, vagy talán nem is...

Gondolok a sok betegre a kórházakban, akiket még az ünnepre sem tudnak haza engedni, vagy talán nincs is hová...

Szívem zakatol a sok nevelőintézetben élő gyermekért, akiket nem vár édesanya, édesapa, nagyszülő...talán nem is tudják milyen, vagy mi is a család...

Gondolok a sok magára maradt, megözvegyült magánytól megkeseredett emberre, akiknek nincsen kinek készíteni ajándékot, nincs kinek sütni, főzni és nincs, aki ragyogó szemmel becsengessen hozzájuk, hogy „Boldog Karácsonyt”, hogy tetszik lenni?...

Ha tehetném, megterítenék egy hatalmas asztalt, befűtött, hatalmas szobában és minden elhagyott, magányos gyermeket, időst és felnőttet leültetnék köré, hogy ne dideregjen kívül-belül!

Tudom milyen...ezért érzek velük, és csak remélni tudom, jobbra fordul a sorsuk, és felderül felettük az ég!

….és nem csak Karácsonykor!

Pál 1. levele a Korintusbeliekhez 13. - A szeretet dícsérete 

1. Ha embereknek vagy angyaloknak hangján szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz, vagy a pengő czimbalom. 

2. És, ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. 

3. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, 
szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. 

4. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 

5. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

6. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; 

7. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. 

8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. 

9. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: 

10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. 

11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem ,elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. 

12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; 
most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. 

13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

Ólmos álmot hoz,

kínoz.

Átjárja testem,

dermeszt.

Vágyom a napfényt,

reményt.

Hervasztja szirmom,

szidom.

Hagyj még élni tél,

jöttél.

Kicsit alszom most,

tudom.

Tavaszt álmodom,

ez jó...

2012. Október

vízen, ejtőernyő, tűzharc, árkok, megmérettetés, erdő, bátran, vigyázva, keményen, elmerül. 

Bátran áll az erdő szélén a katona. 
Ejtőernyő hozta ide a vadonba. 
Árkok állják útját, de keményen ugrál, 
Vigyázva, örvénylő vízen, gödrökön át. 
Tűzharc edzett szépszál, öreg, magyar vitéz, 
Elmerül? Soha!Ez a megmérettetés!

Rettenetesen kedvetlen keltem ezen reggelen.

Este engem nedves szelek lehelete kergetett.

Beletekert fejembe, kezembe, de meg nem emelt.

Ejnye! Nem kell nekem eme kellemetlen rettenet.

Fejem felett fekete fellegek serege terjed.

Szemben velem levelek repkednek. Ej, nem szeretem.

Menten felsettenek, sebesen csengetek, bemegyek.

Kerevetemen elheveredek, elszenderedek.

Eszperente nyelven mekegek neked, nevethetsz...mek.