zsokakedvencei

Garai Gábor

Kilépni ömnmagunkból

,,Nincs alkú - én hadd legyek boldog!"
József Attila

1

Pláton receptje szerint:
előbb egy test szerelme, utóbb
minden testek szerelme következik;
aztán a szép testtől az ékes
jellemig ível az út,
s attól is feljebb tör, tovább, míg
eljut a bölcsességig, a szép tudományig,
majd végül a tündöklő tudást is túlhaladva
a magábanvaló szépséget megragadja.
Hol volt, hol nem volt,
s ugyan mit ért az a bölcsesség, az a szépség?
Megóvhatott-e bár egy férget is a földön?
Leomlott-e szerelmétől a börtön?
S ha sem a szépség, sem a tiszta tudomány,
minket a puszta részvét megváltott-e talán?
Vagy a vak félelem, mely már csak lenni unszol,
segített-e kilépni önmagunkból,
míg magányunk prédája, a védtelen ösztön,
belénk fülledt, hogy a lélek reszkessen és üvöltsön?!

2

Más törvény kell! A görög bölcs hágcsója meredek,
magas és méltóságos nagy semmibe vezet,
mely mint fekete füst-gomoly lázálmainkban hömpölyög
az érthetetlen ég alatt, a védhetetlen föld fölött.

Kilépni önmagunkból, több lenni, mint egyetlen
gyertyaláng-lázadás a halál éje ellen;
kilépni önmagunkból, nem csak vígaszt keresve,
de egyensúlyt, amelyből fölnő a lét szerelme;
kilépni önmagunkból - ez a nagy vetkezés,
amit áhít a testünk, s amit óhajt az ész.

3

Boldog az, kit szerelme egy másik élettel oly forrón összezárt,
hogy bőrén érzi a párja gyönyörét, nyomorát;
boldogabb, kit a munka mindent feledtető
árama emel fel; néki fogad szót az idő.
De a legboldogabb az, ki megízlelte, mit ér
a léleknek, ha fölkél másokért, kik kenyér,
jog vagy jó értelem híján tengődnek itt,
s vérével elkeverve szívük reményeit,
és minden forradalmak közös honába lépve
mint áram a fémbe, hatol be minden földi népbe.
Kilépve önmagából ő a legboldogabb:
magányt többé nem ismer, félelme ellohad...

Magányt többé nem ismer?
Szive félve sosem ver?
Szenvedélyben sem ég?

Csak az kell, ki teljes ember!
Legboldogabbnak is, példának is csak az kell,
ki a csúcsokra kűzdve s tépelődőn halad fel!
Szerelem? Munka? Vagy: összefűző közösség?
Nincs alku!
Mind a három!
Tágas földi öröklét
épül, s nem mint a Bábel tornya vagy Pláton elve,
nem lépcsőzetesen: a mindenség szerelme
tetőzi egy szintbe;
lakói, naponta rakjuk újból,
hármas oszlopsorokkal, kilépve önmagunkból,
egymásba olvadón és örök reményt ragyogva.

Segíts, irgalmas élet, hadd váltsuk már valóra.


...

Harsányi Kálmán

A buborék


A buborékból megmarad
Ha szét is pattan:
A víz s a szappan.
Az anyag elpusztíthatatlan.

De eltünik a színes gömb-alak,
S mit tükrözött: a fény, a nap.

Ám Szín és Fény, Gömb és Nap van tovább is,
Ha a buborék volt-nincs szóra vált is!
Az idea, a gondolat
Örök s örökre megmarad,
Csak az egyén nem, mely kifejezi,
Gondolja, érzi, tükrözi,
S különvilág-ént hitet el velünk.

A Lélek egy és oszthatatlan,
S belőle kölcsön járhat csak nekünk
Egy pillanatnyi fény.
Az anyag s eszme elpusztíthatatlan
É bennünk minden, minden halhatatlan,
Csak az nem, amit annak esd szívünk:
A buborék: az Én.

Varjú Zoltán

Akiken átlépett a határ


Akiken átlépett a múlt, 
akiken átlépett a határ.
Akiket megkerült a sors, 
akiket a múltja körbe zár.

Akiken átlépett az idő,
akiken átlépett a határ.
Akiket megcsalt a képzelet,
akiket elárult a világ.

Akiken átlépett a jelen,
akiken átlépett a határ.
Akiket tanított az élet,
és az élet lett a tanár.

Akiken átlépett az idő,
akiken átlépett a határ.
Akiket elhagyott a tegnap,
de a holnap rátalál.

Akiken átlépett a múlt,
akiken átlépett a határ.
Akikért vérzik a szívem,
akiket a szív visszavár.

Akiken átlépett a jelen,
akiken átlépett a határ.
Akikkel közös lesz a jövő,
mert a jövő ránk talál.