zsokakedvencei

Ladányi Mihály

Kesergő szerelem

Együtt és mégis oly külön,
mint faágtól az árnya -
Te távol hajlongsz gyönyörűn,
én zárkózottra válva
vetem tétova életem
sikátor vadonába.

Megcsalnálak s tán arcul is
ütnélek és betörnék,
leköpném a virágot és
rettegne már a környék,
hogy végre vad hiányod ne
vájja belém a körmét.

Talán ha méltatlan lennék
hozzád, ó szentek szentje,
ha részegen ökröndöznék
az utcaporba esve,
e boldogtalan boldogság
akkor tán odaveszne...

Mindennél nagyobb vétek az,
hogy szinte már nem élek,
táplálkozom és lélegzem,
de skizofrén a lélek:
testemtől távolodva él,
mindegyre csak feléd leng.

Ó, életem asszonyává-vált
Kőmíves Kelemenje,
de béfalaztál engem
ebbe a szerelembe,
de béfalaztál engem
ebbe a szerelembe!...  

IGNOTUS

Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.

Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.

Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.

Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.

Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.

A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad - 
Rossz óra volt, amelybe' lettél,
Amikor énnekem születtél.

Somlyó Zoltán

Nem hiszem el!...

Nem hiszem el, hogy ez az út: az útam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
Valahol valami nagy hibát csináltam
s a hiba átkát a sírig viszem el...
De hogy ez az út az én igaz útam: 
nem hiszem el! Én nem hiszem el!

Idegen szavakat hajtogat az ajkam,
nem az én szavaim! Egy sem az enyém!
Valami rossz álom uralkodik rajtam,
melyből felébrednem nincs semmi remény!
Valahol valamely szómat elharaptam;
mikor?... és melyiket?... elfeledtem!... El!...
De hogy én ezekre a szavakra születtem: 
nem hiszem el!... Én nem hiszem el!...

Nem hiszem el, hogy ez volt rám kimérve: 
örök-tehetlen állni egyhelyütt!
Ezer szent célok közt egyikhez sem érve
várni, hogy a lélek rabsága szíven üt.
Lehet, hogy mindenek így járnak a földön,
akiket a sorsuk erre kiszemelt...
De hogy a rosszak közt nem a legjobb voltam: 
nem hiszem! Nem hiszem! Sose hiszem el!

Gárdonyi Géza

Amint itt ülök

Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat: 
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavaszszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelíd arcodat,
s napfény nékem egy másik gondolat: 
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyg rám akkor is szemed,
"Kis Vilmám" - mondom akkor is neked
kezemben elfér akkor is kezed;
a multról olykor elbeszélgetünk,
egymáshoz símul fáradt, ősz fejünk.

Kovács Anikó

Őszi békesség...


Ma az ősz parancsa vigyázta minden léptem,
és te ott voltál velem, - úgy, ahogy reméltem.

Dünnyögtem csendben vagy csak gondolatban,
azt az egyetlen nevet, mit érverésem dobban.

Lassan gördültek szívemre becéző, lágy szavak,
lázas délután volt, - és vágytam, hogy lássalak.

...és a novemberi, vérző, bronzszín avar felett
békesség ült, mint sárgult fotó: körötte ónkeret.

A holnaphoz belőled, - magamba erőt merítettem,
végtelen a csend; boldog és szelíd, akár az Isten.

Olyan jó volt éreznem ebben a halk alkonyatban,
hogy vagy nekem, - titkos, álom és mondhatatlan...