Horváth Zoltánné
Gazdátlan hangversenyzongorák
Gazdátlan hangversenyzongorák
Gesztenye-színű, gazdátlan hangversenyzongorák. Igen, tirátok gondoltam, kik oly régóta álltok
Kőkastély rideg falai között örök-némán,
Érzem, mégis hozzátok kell, hogy szóljak. Mert éreztem egy észrevétlen árnyékban
Bíborvörössé vált anyaistenek szemeit, miközben csillagok vezetnek utamon,
Vétkem siránkozva remél bosszút, mely szinte már az egekig ér,
Mert ábrándok és hamis tengerén ébredtem én,
S ott is reméltek tegnapok, és ott élednek holnapok, ahol szinte szétvethetett a vágy,
S így játsszátok el nekem a néha-néha felcsendülő megtört életem dalát,
Mégis unos-untalan, ahogyan minden lényem erejével ott akarom érezni, mikor beragyogjátok
A remény diadalmenetét, melyben ott érződik a keserűség,
Mert a nyugtalanság kikívánkozik belőlem.
Gazdátlan hangversenyzongorák csak, hogy végre megtaláltalak titeket
Tudjátok, milyen régóta vágyom rá, hogy megkomponáljam billentyűiteken a remény himnuszát, Melyben ott érzem, ahogy hallék minden lelkem dallamát, miközben a dicshimnusz forrásából együtt játszom úgy vélem már nem gondoltál.
Így már nem hiszem, hogy ti vagytok az utolsó gazdátlan hangversenyzongorák
Mert ott daloltátok el szívem G-dúr szimfóniáját, ahol minden gondolatom megidéz minden gyönyörű szép posztumuszát