legkedvesebb másoktól

Dávid Ági

 

Álmodni akarok 

Álmodni akarok,
Kellemes napokat, nyugodt perceket.
Könnyedén vibráló emlékképeket,

Fátyollal körülvett édes életet.

Álmodni akarok.

Álmodni akarok,
Munkát, melyből mindig megélek,
Érzést, melytől nem félek,
Barátot, kinél fontos, mit érzek,
Életet, olyat, hogy tehessem, amit jónak vélek,
Álmodni akarok.

Álmodni akarok,
Örömkönny járja át a lelkemet,

Nem több csupán ennyi a kérésem.

Ne legyen értelmetlen az életem,

Maradandót, ha tudok, alkothassak,

Ha felidéznek, rám gondolhassanak

Vágyam mindig teljesülni véljem

Álmom, így érjen véget.

Álmodni akarok.

 

2010-03-20

Schifter Attila

 

 

A bohóc könnye

Nézd a bohóc könnyét: 

a sósat és édeset, 

mely arcot simogat, 

de lelket égetett 

A tréfák lejártak, 

jót lehet nevetni, 

ám a függöny mögé 

nem fog senki sem belesni 

Nem kérdezik tőle: 

az álarca megett 

mit is csinál vajon; 

sír - e avagy nevet...? 

( 1998.)

 

Mudra Csaba

 

keress álmot...2011-04-13 20:49

körbe járom saját fekhelyem
álmaim 
szerteszét hevernek 
közéjük fekve
melyik lesz majd
párnám
takaróm
melyik lesz majd az 
amelyikbe arcom temetem
meleget majd ad e
vagy könnyekkel
mint hajnali harmattal arcomon
így ébreszt fel
ébredj szerelmem...

 

 

Mudra Csaba

 

 

Miért nem vagy itt velem...2011-04-17 19:23

 http://www.youtube.com/watch?v=cnAmDZ4wBZc&feature=related

 

Egyedül telnek a napok, gőzölgő poharam, kedvenc helyem, az ablaknál. Csak az idő van ellenem, el nem engedi testemet, fogva tart, itt talál  az este, ha lemegy a nap, figyelem a fák tetején feltűnő Hold lassú, mégis gyorsan haladó játékát. Mintha engem figyelne, itt vagyok e még, köszönök, poharam felé emelem, így köszöntöm az éjjeli órák küszöbét. Hajnal, ha el sem altat, felkelő nap itt talál, itt ugyanígy talál, hol kávéval, teával hörpintem magamba első karcsú vékony fénysugarát. De egy nap gondoltam magam, apró dobozom, magamhoz vettem, benne szerelmem hamvai, szívemhez szorított titkaim, fájt mikor elment itt hagyott, éveket szánva magányban, rám nem gondolt. Ezért ülök ablakom előtt mert várom, talán visszatér még ő, bár tudom, soha nem lesz ilyen kegyelem, nem jön az úton már soha velem szemben, csak várok és várok.

- Elképzelem, kiskapunál áll, virágaiban gyönyörködik csendben, kezével haján igazit, és mint mindig, mikor szépet látott, kezével karcsú derekán csillogó szemekkel végig simít.

- De nem teszi meg, nem lesz több ilyen varázs, el kellett mennie, csak emlékét őrzöm, így él bennem tovább.

Megyek indulok, mint mindig, átrobogok a városon, főutcák néma zaján, oda megyek ahol az emlékek könnyezve várnak rám, hajnal karolja utam minden méterét, kies város, mezőn túl, annyira édes patakod, ha látnád, még mindig éreznéd, bárcsak velem éreznéd. De most fáj a küszöbön túli világod, míg haladok, imát érted mormolok, megérkezem, úgy mint akkor, ide álok, parkoló szívem az út mellett. Bár itt lennél velem, fognád két kezem, szememben fürkésznéd a tegnapot, ajkad szavaival rajzolnád a tegnapot.

- De nem vagy itt velem, de hozlak most is, érzem itt vagy már körülöttem.

Lábam már nehezen küzdi a piciny dombot, de már látom, ott fent, az a fa vár rám, termeted messziről felém ragyog, kezed inteni látom, vagy csak reggeli fátyol, talán egy tündér, mit akkor is láttam én.

- Emlékszel még?

- Most érzem fiatallá válok. Elragadnak a pillanatok. könnyek közt, más világot látok.

Érzem fogod a kezem, rohanunk, zongora a világ, a világon játszok neked, dallamok közt avarból esőt csinálsz, mosolyod elvarázsol.

- Emlékszel, annyi szép volt itt, de már csak engem, egyedül talál, Bárcsak itt lennél velem.

Szaladnak a napok, sínek közt annyi emlékek futnak a múlás kerekein, elvisznek a folyóhoz, ahol kezeddel kavartad a vizet, zavartuk repülő kavicsokkal nyugodt felszínét, néztük egymás szemét, kerestük a közös világ peremét, forró vágytól izzadó közepét.

Piciny csónakom, hűen vár, egyedül lépek testébe, egyedül teszem meg utam, de érzem, léted itt van, ölel, mint akkor, könnyeket csal most a nyugodt víztükör, fájdalmat a hűvös levegő. Megállok a sodrás közepén. Most csend van, nyílni vélem a szívemet, tárulni látom a kék eget, hamvaid hoztam magammal. De csak egy részét, maréknyit magadból, amit elvinni nem tudtál, elveszni nem engedtem, most elszórom ott ahol elsőnek szerettél, így egy délelőtt, mit mikor végleg elmetél, délelőtt, szerelem és bánat, most utadra engedem hamvaid, és veled megy veled lesz belőlem is egy darab, szerelem, és a bánat…

Schifter Attila

Álmaim piaca

2011-04-14 22:31
Valamikor álmodtam szépet és jót én is; 
családot, tisztességet: talán túlontúl sokat... 
Nem adta eddig még az Isten megérnem, 
de tudom jól, hogy már megsegített másokat. 

Szerettem én a ”piacon a köszöntéseket” 
bár, senki vagyok - csak egy balek barát, 
aki ostoba jóindulattól naivan vezérelve 
néha sajátként hordozta mások gondját - baját… 

Lusta koldus vagyok - minden értelemben: 
életem kertjében egyre burjánzik a gaz, 
lelkem mocsarában nem terem meg a remény: 
e lápvilágban örökké elsüllyedt minden vigasz 

Egyre kevesebben, fásultabban üdvözölnek, 
kikkel álmatagon együtt ily’ korán kelünk, 
de ismerem az Istent, ezért, hogy elhiszem: 
a fáradt reggeleken egyszer még aranyat lelünk... 

Akkor lesz ám csak újra ”tejben vajban”! 
Végre rendbe hozhatom a felfordult életem: 
’s a friss álmaimban a vidám zöldséges kofák 
megint előre köszönnek majd énnekem… 

( 2011. április 09., 10:00,