legkedvesebb másoktól
rózsák bomlanak
Sz.Szécsényi Barbara
5fényben arcotokrózsák bomlanak
itt tövis tüske
borostyánfalak
szélütötte vágy fut
rózsaillatokra
s alant a múlandóság pokla
fel-fellobog
Feketén, mint a varjak
Sz.Szécsényi Barbara
Feketén, mint a varjak
Szép vagy ott is: az átfutott mezőn túl.
Fogyó lépted más terekre vitt.
A csonka éjben nélküledre fogytunk,
s az álmok csak árnyad kergetik.
Cigarettafüst a lég: otthonos, meleg.
Karikákon átbukik a csönd.
A félbeszakadt mondat tüdeinkbe rogy,
mint patakba szédülő farönk.
És hallgatunk, majd továbbdúdolunk.
„Ha lenne még…” s a dalnak vége nincsen.
Te így maradsz nekünk örökké fehér -
de feketét terít ránk az Isten.
kötéltánc
Sz. Szécsényi Barbara
kötéltánc
a némaságon átszelelt szavak
mind ablakomba ültek
(szelíd galambjaim...)
s most úgy vigyáz a pillanat
és nem mozdulnak fürge gondjaim sem
- épp csak lélegezgetek
tompafényű csillagokra látok
a világosságot is óvatosra' intem
ne segítsen - látok:
e semmi-kis lemez (a párkány)
tartja síkján
az egyensúlyozó világot
Megadott szavakból
Sz.Szécsényi Barbara
Megadott szavakból
szabad szél szárnyalása kelti
lomha téli álmomegy könnyed délutánon
már tavasz-csók derül
és hályogszürke emlék
hanyatlik a kőre
mozdulatlan ölbe
vágyam szenderül
lehullt szirmokon át
elindulok én is -
amíg fut az út,
míg kísérnek a fák
Amott pipacsok -
itt ólomszürkékre látsz.
Atomjaimra tép
a csattogó kerék zaja
odaát csönd lakik -
majd átevez.
Öreg fának zsenge ága
voltam, s ma
görcs vagyok
a világ derekán.
Percek tétováznak bennem
és ökörnyál-gubancok
béklyózzák léptem.
A magány hív magához:
- ideértem.
Az irkán betűim csorognak:
rajzolok hidat, felhőt.
Téged, ki forrásvizem vagy
s magam melléd -
szomjazó didergőt.
Nézz rám szelíden
ne sújtson szavad,
mint kalapácsütés
- csak üss magadba -
ahogy szöget a falba szokták;
erősen tarts kezedben
szögezz magadhoz
oda - Hozzád.
ébredés
Borzák Károly
a fenyő tűlevelén a harmatcseppet ahogy megvilágítja a felkelő nap halvány sugara, épp elmereng az életén...hajnal felé ott termett...maga sem tudja hogyan...csak érezte hogy él...hallotta a neszeket az éjszaka végének különös zajait.....érezte a lágy déli szellő szerető ölelését...és gubbasztott a neonzöld, friss tűlevélen...felfogta az életet...azonosult vele...maga volt az élet....hajnali bogarak ittak belőle picit...s ő szívesen adta magát...egy pók nagy ívben kikerülte...de ő nem haragudott a pókra...biztos rosszul ébredt...hallgatta a korai rigók serény füttyeit...elszórakozott ezen a csodás új reggeli kavalkádon...de széép is a lét! :) semmi különösebb gondolat és terv nélkül...csak úgy önmagában...szeretett élni... s ettől az érzéstől kicsit ellágyúlt....s a felkelő nap első sugarai gyémánt cseppé tették hasonlatossá...ragyogott! :) és a hajnali nap sugaraival lassan belevegyült a balzsamos tavaszi levegőbe.....:)