legkedvesebb másoktól

Jagos István Róbert

 Öröm

Áshat a bánat lelkedben
egy feneketlen kutat,
Ám az mit sem ér ha a szeretet
örömmel tölti meg azt.
Mint gyermek ki anyjához bújva
súgja a fülbe:szeretlek.
Ahogy egy bonbont bontunk ki
egymásra nevetve.
Felhőkre nézve felszabadultan,
bánatoktól megszabadultan
átölelve az eget.
Boldog könnyel megtelt szemek
pilláin, a megtört fény nevet...
Az öröm szeretet - A szeretet öröm.
Lelked felett ezentúl én örködöm.

2008.06.20.

Gábor

Csak egy baráttal

A titkokat csak egy baráttal lehet megosztani, mert ő nem akar semmit, sem megváltoztatni, sem elítélni, egyszerűen csak van, talán az a legjobb ha messze is van, akkor a szavak még az arcát sem torzítják el ha hülyeséget beszél az ember, persze megjelennek az apró jelek, de nem látod, csak érzed ahogy nevet, nem rajtad, de a helyzeten, és boldog hogy vannak dolgok amik nem változnak meg, csak úgy vannak mint a vadvirágok a kertben, nem tudod honnan keveredtek oda, de kikandikálnak a fűből, kéretlen színekkel nevetnek,

-Na mit szólsz, milyen pompás a tavasz...
Azt hiszem nyitok egy könyvesboltot, olyan régies mindenféle kacattal telit, legalább lesz időm beszélgetni végre...és írni is...

Persze ez ostobaság, most hogy megbékéltem vele hogy mindent el kell adnom, ami ide kötne , ide ahová csak a születésem vonzott, azért hogy mint a madarak keressek és építsek egy új fészket..
Nézem a kertet, az eső felkelti a színeket, minden tiszta a rigók itt rajcsúroznak generációk óta, remélem ez marad is, ez a kis kusza kert a város közepén megőriz valami kis természetest is, mint eddig, kevés rá az esély, az emberek többsége a szabályosságra vágyik, metrikus rendszer, vonalzók, derékszögek meg ilyesmi, ahogy a sárgarigó fészkére pillantok az ajtóm előtt, na ez hiányozni fog, nézem ahogy szorgosan hordja a kaját, építget... olyan konok mint én, lehet hogy sejti, hamarosan új arcok jelennek meg a kertben, felborul a régi rend, de fittyet hány rá, van szárnya, ha akar megtalál, csak szereznem kell egy új helyet, ahová ő is követhet. Idő sok sok idő, lehet hogy mesél majd a régi szép időkről, amikor Bella a kertben szaladgált, megóvta ugyan a macskáktól, de nem szerette a pimasz zajongást, lármát amit a madársereg keltett életre, ilyenkor durcásan felmenekültek valamelyik fára, csemegéztek a bogarakból, vagy épp a cseresznyémet csenték el, szerencsére túltermelési válság a fáimra is igaz, nem tudtam mind megenni vagy elajándékozni, de pompás érzés volt, mint a Kánaán, munka után kicsukva a várost és friss cseresznyét eszegetni a fáról, apró kis pillanatok... nagyon aprók mégis jó hogy van ilyenem is, sok sok apró szép pillanatom... Most készakarva, nem is akarok embereket feleleveníteni, mi már mások vagyunk, elvárások követelések kényszer... a kert türelmes, csak idő kell és begyógyítja a sebeit, valami marad, nyom ha jobban figyelsz, lehet hogy emlék, de körbefonja élettel, és virul tovább, igen csak békén kell hagyni, néha ha segítséget kér meg kell hallani a szavát, de nem követel...
Lemegy a nap, a sárga szirmokat bezárja a sötét, marad a fű zöldje, pihenni térnek a színek is, majd holnap... igen holnap találkoznak a Nappal, mint mindig....

Gábor

 Egy levél, amit nem küldhetek el...

Gratulálok, olyan világot mutatnak be a képeid, amit a többség soha sem vesz észre... 
-Aranymetszés !!!
Ezt a szót is félve mondom ki, de Te érted hiszen a képeid, a formák és a színek is ezt a harmóniát éneklik nekem... és annak aki kinyitja magát..
De nekem mégsem az a művész vagy akit a többség csodál és elismeréssel hallgat …
Nekem egy emlék is vagy, ahogy a képeid figyelem, érzem újra a hajad illatát, érzem ahogy az ecset az érzéseid a vászonra feszíti... lágy érintések, színek .. magadat színekké formálod, derűs és borús napokat , érzéseket aggatsz a vászonra...
Persze, mint a szavak, a képek is mást jelentenek mindenkinek, magunkon keresztül érezzük a dolgokat, van aki mások dalait énekli, van aki a sajátját akarja elénekelni, vagy csak dúdolja magában...
Jó, hogy magamban vihetem a lépteid, és ha mára ismeretlen is lettem, mégis … érzem a vásznakra pazarolt időt, ahogy néha elmélázott a tekinteted, valami távoli erő elragadott egy pillanatra... 
Felfeszíteni a mindent egy pillanatra, amin a szemlélődő könnyedén tovasiklik.. egy harmónia mégis megállítja egy pillanatra, talán a szín, talán a forma ragadja meg...
Nekem más, valami olyan dolog amit soha sem tudtam sem kifejezni, sem elmondani...
Mindenben ott lapul, észrevétlen egy tánc esélye.. 
Örülök hogy másokkal is megosztod magad, és ezt az érzést... 
Képek a falon, a terem a hangulat kiragad mindenkit egy pillanatra és feltárja a valóság másik arcát... 
Nem fontos, milyen hosszú is ez a pillanat, hiszen akarva , akaratlan magunkkal hordozzuk a képeket … lehet hogy apró kis fiókokba rejtjük … de hordozzuk...
Igen ...mint a hetedik ajtó... én mivel infokubikus lettem, nem használok mára csakis virtuális kulcsokat, azokat is én kreálom.. számokból, képekből...
Te, egy kilencedik ajtót nyitottál ki, ahol a lent és fent végtelenje és rendje lakik..
-Jó látni és hallani, ha mondják.. 
-Jé, nem is gondoltam volna, a végtelen a parányokban is végtelen...
Most nézem a cigaretta füstjét... látom ahogy világok kavarognak a légben, igen egy galaxis született és játszik velem, lágyan elhajolnak a füst kígyókarjai, átölelnek , hullámokkal mesélik a megfoghatatlan teret...
Nekem öröm, hogy tudom ...valahol a hetedik ajtó...igen az rejt engem.. :-)

-Bájos... és amit kevesen értenek... „áldásos” … 

Köszönöm :-)

 Gábor(Nyikita)

Egy éjre

Talán megtörik az átok
Lelkem végleg ketté hasad
Levethetem koldus ruhám
Lassan áthasad bőrömön a fény
Mit belém zártál
Te átkozott
Elkárhozott
Szerelem
Magban megpihent világ
Rejtett virág
Bakancsok, hazug szavak
Vágyak sodornak
Ma is
Talán, lesz végre
Egy maroknyi föld
Cseppnyi forrás 
Nekem
Megmutatnám
Csupán egy éjre is
Mi szunnyad itt
Rejtve
Aszfaltra vetve...

Mudra Csaba

Boldogság küszöb 

Beszéljek arról ami határokat szab és ledönt, elmélkedjek arról ami ölelve felkarol, ha a bánat neked, minden reggel a szemedbe ébredéskor köszön...

Beszéljünk hát mi is az, amikor bízom benned, kötelék mi nem látható, de itt van, körülöttem csendben, néha felkavar, néha elszorítja szívem, kését mártja belém, szívja vérem. Néha nem ezt teszi, néha csak vár, mint csapból cseppenként lelkemen folyva lemossa szorongásom minden bánatát...

Néha ha ölel, már nem akarom elengedni, pedig a holnapra gondolva, meg kell tenni, mintha szakadék szélén a letaszított keze, mi sziklát tépve kapaszkodik....

Úgy érzem zuhanok én is, a semmibe, mikor karjaidra gondolva,szememben alakod távolodik, rohannék-szállnék utánad, vággyá nő bennem a hiány hirtelen szökőárja....

Beszéljünk arról hogy ki ő..ki közeleg, ki elveszi eszem, ki erőt ad, ki minden gyűlölet egyben a szerelem kezében a boldogság ő.....
Gondoljunk egyszerre egy-egy szerelemre, bármelyikre lehet gondolni, mert mind igaz volt                                                                     
nem voltak hazugok a szavak, csak most látod akkor mennyit ért, boldogság küszöb.                

Amit átlépni nem szabad, itt állok a küszöbön, elfed a boldogság-színpadot teremtett  a sors hogy újra főszerep lehessek talán életem utolsó felvonásában, játszunk úgy hogy szép legyen. 
Ha ez az utolsó felvonás..