Búcsúéjszaka

Lévai Attila

Halkan rám kopog,

s mint vándorbotot,

így adja át az utolsó esélyt.

Búcsúéjszaka,

a szenvedély szava,

mit csak bölcseknek bölcs szíve ért.

Hát ismét előtted.

A könnyekben könnyek.

Elsuttogott illanó szavak.

Négy kéz összeér,

két gondolatfüzér,

sóhajnyi a szó, ahogy felszakad:

-Én szerettelek.-

Mindenem remeg.

Most múltunkba tűnök hirtelen.

Éledő vad vihar,

nyújtózón kér a kar.

S a felismerés kínja - elérhetem.

Lángol a pulzusom,

én voltam, tudom,

utánam markolt a gyenge kéz.

Kínjaim között

sziklának ütközök.

Felébreszt egy enyhe szívverés.

Még értem dobban,

ezért fáj jobban,

eltörpül mellette minden érdemem.

Megbocsájtó szem,

alig hiszem,

nem is értem, miért még velem..

Mi lesz velünk,

ha újra tévedünk,

ha megint méltatlanul kapok bizalmat?

Mást érdemelsz:

ha megértő szívre lelsz,

mi nem gyarlón bitorol hatalmat.

Érzed? Taszítalak.

Bűnös színfalak.

Hagyd el! Teljes szívem súg. Így akarom!

Légy végre boldog,

én majd álmodok

egy szebb jövőt neked, ami nem csupa rom.