Honor mortis

Hová tűnt az igaz magyar lélek?

Mivé lettél, Szent István nemzete?

Pogány révületben meg sem érzed,

Hogy borzongat az elmúlás szele.

Hisz' elfogyott már az út alattad,

Letűnt végleg sok dicső századév,

Mikor atyáid hitét feladtad,

S gyónásodra hiába vár az ég.

Nagy kincs a szabadság, elfeledted?

Temérdek könny, tenger vér az ára.

A vészharang elzúgott feletted,

De szunnyadsz tovább, csodára várva.

Árva léted nyúzza lassú végzet,

Törzsedből hajtás többé nem ered;

Erődet szívta megannyi féreg,

S szétrágta hajdan erős gyökered.

Itt az örök Mohács és Trianon;

Nem jő új virágkor, se sorscsapás,

Mi éltessen vagy életre rázzon;

Nem lesz egyéb, csak lomha rothadás.

Vitéz nagyjaidat megtagadtad:

Hős hadurakat, a sok daliát,

Kik érted hiába éltek, haltak,

Mert tál lencséért adod e hazát.

Körülötted mohó rablónépek,

Kik tiporják az ősi földedet;

Szíved átjárja idegen méreg,

Míg a halál szemgödre rád mered.

Összes álmod elrabolva messze,

Kapaszkodsz hát az apadó mába,

Ahogy mások dalát bárgyún zengve

Merülsz el az örök éjszakába.

(Egy népszavazás után)

Kinek mondjam el, hogy mennyire fáj:

Egymillió magyar él e hazán.

Ennyi, kit bánt a lelkiismeret

A több millió ostoba helyett.

Hitetlenek gaztettének súlya

Ólomként igazak lelkét nyomja,

Mint a szörnyű bizonyságok sora,

Hogy nem lesz itt feltámadás soha.

Második Trianon, mi ránk szakadt;

Szíveknek helyén nyamvadt húscafat,

Mellyé lepusztították már azok

A sátánfattya nemzetgyilkosok.

Kiknek csupán az ajkuk a magyar,

De lelkük idegen, s nyelvük agyar;

Mert megvetnek Istent, hazát, s mindent,

Mi hű léleknek szentséget jelent.

Íme, az árkot közénk megásták

Hitvány bugrisok, aljas pojácák.

Valóra vált a turáni átok:

Ma testvér a testvérnek zsarátnok.

Magyar lökte el magyarnak kezét,

Lánca helyett a szívét zúzta szét,

S jó ebként a gazda kezét nyalva

Lett belőle a népek legalja.

Midőn sok kis nép emeli fejét:

Akkor csak a magyar nyelvű szemét

Az, ki önfaját porba tapodva

Hajtja nyakát buzgón szolgasorba.

Lelkem sírva lázad, oly nagyon fáj:

Hogy nincs már nemzet e csonka hazán.

Könnyes szemeim az égre vetem:

Vigyél el innen, kérlek, Istenem! 

2005. január 

(A gúnyhatáron túli magyarok kettős állampolgárságáról 2004. december 5-én megtartott és elbukott népszavazás után olvastam valami szórólapon egy rövid verset, amit nem őriztem meg. Abból az emlékezetemben megmaradt gondolatok alapján írtam e keserű sorokat.)

Lelkeinknek mélyén örök tél van,

A sorsunk minket lassan behavaz;

Egy nép alszik itt rég álomtalan,

S már nem köszön ránk többé új tavasz.

 

Hitvány sarjak gondtalan vigadnak

Hős elődök sírlakai felett;

Jövőt nem vetnek, jelent aratnak;

Ím’, a dicső múlt végleg elveszett.

 

Ősök dacos hitét megtagadtuk,

Mely élteté őket sok vészen át;

Atyáink porát kárhozni hagyjuk:

Most szolgaföldben álmodnak csodát.

 

Miért vagyunk még, hová is tartunk?

Vajh' késztet ez még itt tán valakit?

A rozsda szétmarta véres kardunk:

E csonka honban nemzet nem lakik.

 

Elmúlt egy rossz kor, így jött egy másik,

De csak várunk, nem mozdulunk megint;

Árva létünk lassan ködbe vásik,

S amott a halálnak csontkeze int.

 

Démoni zsarnok szívta ki velőnk,

Ki most már negédes szóval ringat;

Így lesz ősi földünk a temetőnk,

Mert felfaltuk az utódainkat.

 

Homlokunkon ég a szörnyű vétek,

Az ártatlan vér az égbe kiált:

Hétmillió kicsiny magyar lélek

Vádol, s kér ránk száz és száz halált!

 

De mi mégis bizakodunk balgán,

Kapkodva minden ígéret felé,

Mit elibénk dobnak, s várjuk, hogy tán

A jó sors egyszer létünk meglelé.

 

Jöttment lábak tapodják a múltunk,

Idegen lelkek jövőnk orozzák;

Teszik könnyen, hisz’ már térdre hulltunk,

S gyáva nép biz’ nem érdemel hazát.

 

Hisszük bárgyún, hogy majd élni hagynak,

Ha nem küzdünk, és nem szólunk nekik:

Kik minket önnön képükre szabnak,

Amidőn ősi jussunk elveszik.

 

A kavargó világ rohan velünk

Tova nyugtalan esztendőkön át,

Míg várjuk tétlen, hogy hová esünk,

Mert nem értjük már az idők szavát.

 

Ha ébred néha bennünk honfivér:

Arcunk tartva sietnénk a fénybe;

De indulatunk hamar véget ér,

S így jutunk el csak a temetésre.

 

Ott, ősfajtánk sírjában megállva

Nézzük, hogy a vég felénk andalog,

És a szürke égből alászállva

Sírnak felettünk őrző angyalok.