Holdsugar blogja

https://youtu.be/NIhxqQF_4Xc - Jagos István Róbert - Huszonöt éve

Kedves Jagi, ezzel a videóval búcsúzom tőled...
mert így látlak magam előtt most is...
ahogy lazán, mosolygósan állsz a színpadon és megosztod velünk a versedet...
reméltem a 27-i közös irodalmi találkozót Jónás Tomival,
bíztam a csodában és hittem, hogy a hosszú hetek történési után így látlak viszont..
de tegnap hajnalban szertefoszlott a remény...
azóta keresem a szavakat... mert csak kérdések vannak és csend...
elhallgattak a versek, az idő végtelenjébe fagyott a jókedv és a mosoly,
ami betöltötte a teret a találkozókon....
nélküled már soha nem lesznek ugyanolyanok azok a találkozók sem..
pedig te biztosan azt szeretnéd...
Remélem megnyugvásra leltél... talán ezzel a tudattal könnyebb lesz elviselni az űrt,
amit magad után hagytál, mint költő, apa, társ, barát...
hiányozni fognak az újabb versid, de most már be kell érjük azzal, amiket eddig alkottál...

köszönés nélkül

egy nap mindannyian
köszönés nélkül
’örökre’ eltűnünk:
magával nyeli a föld
eredendő bűnünk

2011. szeptember 1.

(ma, szeptember 3-án 04:40-kor a legkedvesebb unokatestvérem is elment... :(  :'( amikor ezt a pár sort írtam, már éreztem, hogy túl kevés az óra...)

(Egyegészséges embernek 1000 vágya van, a betegnek viszont csak egy, hogy meggyógyuljon. Tudom, hogy az emberek 97%-a nem fogja ezt státuszként kitenni. De ha egy vagy a fennmaradt 3%-ból, tedd ki legalább egy órára azokért, akik rákban haltak meg és akik még harcolnak ellene...)

Mint fákon a fagyöngy

Mint fákon a fagyöngy,
Elpusztítja lassan, átszövi testedet,
Jön, nem néz semmit, elviszi életed.
A fagyöngy türelmes, először egy,
Majd kettő, végül már száz...
Addig, addig, míg elemészti a fát.
S te nézel, hová lett a nagy fa,
Hová lett sok száz ember?
Mint a fagyöngy, a rák is pusztít,
Óh, mennyi lelket ontott már ki.
Néha hirtelen, oly váratlanul,
Észre sem veszed, s a lét halálba borul.
Elillan az élet vidám fátyla,
Elborul minden sötét gyászba.
S mindez csendben, mély fájdalmak között
Szomorú némaságban, kedves falak mögött.
Egy utolsó erőfeszítés, s megint pusztított,
Új embereket a sírba taszított.
Mikor ér véget-e szenvedés,
Mikor nem lesz veszélyeztetve se ő, se én?
Oly szörnyű tehetetlenül nézni,
Várni, hogy feláll és elindul mégis.
Szól hozzánk, és újra nekünk mesél,
Eltűnik életéből minden szenvedés.
Eltűnik! Óh de milyen áron?
Meghal, nincs többé és már nem látom!

Nagy Edina Holdsugár
(1992. március 3., Nagypapám halála után írtam 17 évesen - tüdőrákban halt meg... :( )