Napszél és holdárnyék

Egy (könny)cseppnyi tenger

Ha édesanyánk szeméből legördül egy könnycsepp,

bármit megtennénk, hogy legyen neki könnyebb,

zöldre festenénk fölötte az eget, a füvet meg kékre,

bárányfelhőket is rajzolnánk az égi legelőre,

és a tengerkék mezőre hajót, ami elindulna érte.

Igaz, neki elég, hogy fia, lánya időnként hazatérjen,

ismerjük jól, ilyenkor is sír, csak örömében,

mi pedig e könnycseppeket nem cserélnénk el a világ

minden kincséért sem: forrás fakad belőlük,

hogy folyóvá duzzadva egyszer a tengerhez érjen.

Bár pillantása ma már gyakran téved a múlt ködébe,

a rossz emlékeket egy időre söpörjük félre,

mosolyogjanak ránk a jók, a tegnapok tükrébe nézve,

amikor még ártatlan gyermekként vett ölébe,

és szelíd hangon a fülünkbe súgta: megjöttél végre... 

 A sötétség (dia)dala
 

Ismét legyőzte a sötét a fényt,
♫ ma éjjel nem kel fel a Hold, ♫
♫        nem fürdik meg ezüst         ♫
♫           sugarában a remény,           ♫
♫              nem ragyog csillag              ♫
♫               a hegyek felett,               ♫
♫              a baljós árnyak              ♫
♫            barbár ünnepét            ♫
♫         csak a közeledő         ♫
♫      vihar zavarja meg.     ♫
♫     A cikázó villámok,     ♫
♫    mint a vakuvillanások   ♫
♫ egy égi tárlat megnyitóján, ♫
bevilágítják az éj falán lógó képeket,
olyanok éppen, mint a gigantikus freskók,
amilyeneket több ezer éve festettek az égre
az Olümposz csúcsán unatkozó görög istenek.
Ha becsukom a szemem, odarepít a képzelet,
és máris a szent hegy szikláin lépkedek,
de én nem rogyok térdre, mint azok,
akik előtt feltűntek az égi jelek,
várok, amíg Aphrodité kacsint
és a hatalmas Zeusz is int,
hogy az istenek trónusán,
tizenharmadikként
foglaljak helyet,
és ha Apollón
játszani kezd,
gondosan lejegyzek
minden egyes hangjegyet,
hogy akkor is eljátszhassam
csodás dalát, ha majd felébredek.

♫   ♫   ♫
  
  Kinyitom a szemem,
♫ odakint még mindig esik, ♫
♫               monoton              ♫
♫                 ütemet                ♫
♫                 dobol                 ♫
♫               az eső               ♫
♫          az ereszen,         ♫
♫     bámulom, ahogy     ♫
♫     a kövér esőcseppek     ♫
♫ szétfröccsennek az üvegen. ♫
A felhők mögött feldereng a hajnal,
de a bűvös dallam még a fülembe cseng,
lejátszanám, de nem szabad, hogy halljam,
mert a  halandókat köti az isteni rend,
így a levegőben mozognak az ujjaim
a zongorám billentyűi helyett,
és két néma leütés között
felkacag a csend.

(N)esztelen árnyként


Nem emlékszem
mikor lett a hiányod lét-elem,
mióta élem (n)esztelen árnyként életem,
a világ még mosolyogni lát, de beismerem,
már nagyon megvisel, hogy nem vagy velem,
valahogy túl hosszú lett minden nappalom,
és minden éjjelem feneketlen verem,
lelkem kapuján napnyugtakor
kopogtat a félelem.

Angelus Domini

Az Úr angyala
  

Tudom, hogy már elég régen

beszélgettünk utoljára,

de őrizlek az imáimba zárva,

veled ébred a napom,

ha reggel kinézek az ablakon

a napkeltére várva,

és csak késő este búcsúzom,

amikor a Hold fátyla 

lehull a didergő téli tájra.

Korábban még úgy néztem

A díszes fenyőfákra,

mintha alattuk angyal járna,

de már nem vágyom 

az égvilágon semmi másra,

se fára, se gyertyákra,

csak hófehér angyalszárnyra:

egy védtelen lélek

itt lent, az őrangyalát várja.

Angyala leszek, és megvédem,

betakarom szárnyaimmal,

ha lelkében fáznak a fények,

legyezem velük arcát,

ha a lázrózsák lángszirmai

sápadt arcára égnek,

és amíg alszik, őrzöm álmát,

mert az álmaiban talán

 még élnek az elfelejtett évek.

Ágya mellé ülök, és mesélek

eget, tengert, napot,

és egy hajót: eltűnik éppen

a kéklő messzeségben...

 Mesélek hitről és szeretetről,

Amitől meggyógyulhat

A beteg test és beteg lélek,

 És mesélek Rólad Uram,

Hogy elhiggye: a csodák élnek!

 

* * *

Bárcsak cserélhetnék veled, én túlélek mindent, ha belehalok is… 

Vágyaim horizontján


Vágyaim horizontján egyensúlyozok mióta felnőttem,
régóta bíztatom magam, hogy éppen megváltozom,
szerelemnek hazudtam nőimet és talán még el is hittem,
hogy sorskönyvem előre megírt oldalait lapozgatom,
sajnos mindig hiányzott pár centi, egy apró mozdulat,
egyikük sem volt a nagy Ő, pedig vártam rá nagyon.
Mindig túl hosszú volt a tegnap, a ma pedig túl rövid,
és nem érkezett meg a sokszor megálmodott holnapom,
most kristálypohárból iszom megnyugvás-cseppeket,
hogy elhiggyem, még nem jött el a legszebb pillanatom.

Menekülés felperzselt tájakon át, mára csak ez maradt,
a teremtő akarat törvényei szerint feltámadó ösztönök,
az óvatlan pillanatban elhullajtott boldogságkönnyek,
szürke nappalok, színes álmok, zene, költészet, szavak,
de még elhiszem, hogy a nőkben lakik az örök élet,
és hogy minden megváltozhat egyetlen másodperc alatt.
Egy napon kiköltözöm majd kissé megunt magamból,
és bebocsátást kérek hozzád, mint lélek-hajléktalan,
ha befogadsz, cseppfolyóssá lett jelenem álomba olvad,
és benned talán lehetek majd sosem volt önmagam!