Napszél és holdárnyék

Nicolas levele a kék madárhoz

- Frídom, blúbörd, Nicolas, Cage -

Kedves Kék madár,

tudom, haragszol, hogy bezártalak,

de akkor, tél végén, azt hittem,

hogy nem maradt más választásom,

hogy megtartsam boldogságom,

egy borús napon, a párom elhagyott,

nem tűrte túl jól a bezártságot.

Te is megszöktél, én visszavártalak,

de reggel, a frissen hullott hóban,

sosem volt új lábnyom a párkányon,

én meg folytattam magányom...

Itt hagytatok, és elég rosszul viselem

a nyakamba szakadt szabadságot,

kanapén alszom, hogy ne legyen közöm

 a szerelmünk emlékét őrző ágyhoz,

és amikor odalépek üres kalitkádhoz,

mindig azt remélem, hogy hátha

a rácsok között egy kék tollat látok, 

persze soha semmit se találok,

csak a kalitka fölötti polcon vigyorgó,

 nippé kövült boldogtalanságot.

Bárhol jár, keresd meg Őt, és ha kell

repülj érte ezerszer körbe-körbe,

utol kell érned, mielőtt a rohanó idő

valami szépet is végleg kitörölne.

Ha megtalálod, mondd el neki majd,  

hogy inkább a szívemre hallgatok,

mint a birtokolni vágyó ösztönömre,

és azt is, hogy felőröl a magány,

nélküle bús madár vagyok, aki fölött

mintha egy sötét árny körözne...

Kizártak életemből, kint vagyok bent, 

-kint az Élet, bent a Senki földje-

óriási kalitka a világ, és hiába süt be

a nap a szabadság rácsain át,

azt kívánom, bárcsak mennydörögne,

akkor tudnám, közel jár a vihar,

a felhők oldalára szivárványt kötözne,

a színes ívek alatt várnék rátok, 

hogy mi hárman ... együtt legyünk még

egy kicsit... örökre...

Ui.

Tavasz van, majdnem nyár, de este 

még mindig csak filmeket nézek,

ugye emlékszel még a kedvencemre,

a Madárkára, Nicolas Cage-el? ...

már minden filmkockáját ismerem,

és azt is értem,  miért mentél el,

miért szálltál el egy éjjel...a széllel.

           Kalitkán innen ...                              .... faágon túl

Kortyolom a tavaszt, mint a fáradt utazó         A Hold puha fátyla borul az alvó tájra,
a jéghideg vizet forrásra találva,                    egy kék madár a napkeltét várja,
vágytam az élénk színeire, illatára,                 talán még elé is menne, ha nem lenne
szivárványt fest a sötét felhők falára,              kalitkája zárva, igaz, a gazdája
aki látja, talán még a zivatart se bánja,           a kaput is jól bezárta, nehogy reggel
alatta mintha egy angyal muzsikálna.             csak szerelme hűlt helyét találja.

Kíváncsi lettem a szivárvány dallamára,          Másnapra kiderül, hogy minden hiába,
elindulok felé, és nemsokára rájövök,             üres a kalitka és üres gazdája ágya,
hogy a csodás dal egy kismadár trillája,          a madár köddé vált, és elhagyta párja,
éppen rácsodálkozik a nagyvilágra,                 ilyen a boldogság: előkerül, amikor
a szabadság ízétől  megrészegülve                 az ember már nem is nagyon várja,
rebben törékeny szárnya                               és megszökik ha kalitkába zárja.

Énekel, és nem is gondol az éjszakára,           Ha madarad elszökött, és erre járna,
de amikor leszáll az est, elhallgat,                  festek egy kis azúrkéket a tollára,
ijedten bámul minden fura éji árnyra,             álmodj, és ébredj a szivárvány dalára,
és mintha máris máshová vágyna:                 visszatér a madár és életed párja,:
otthonba, fészekbe, melegbe, puhába             de többé ne feledd: a boldogságodért
oda, ahol nincs a kalitkának zárja.                  túl nagy ár mások szabadsága...

Napimádó holdkóros

Még kisért a múltam, rozsdás pengék élén

 táncolnak az elfelejtett álmok,

de tavaszi mosoly váltja fel téli magányom,

és a tükör elé is álarc nélkül állok.

szivárványt festek újra, pedig tegnap még

szürkének láttam az egész világot.

Írok, és ujjaim végén kinyílnak a szavak,

mint elhagyott kertben a vadvirágok,

lenyűgöznek, de ennél is többre vágyom, 

a holdfényben a napkeltére várok,

indulnék is felé, de félek, szertefoszlanak

az ezüstszínű, törékeny látomások.

 Mézédesnek tűnő ajkakon méregcseppek,

halálos csókjukért mégis megveszek,

 lágy hangok hívnak, csábos karok intenek, 

 tudom, végleg elveszek, ha engedek,

vágyam csábít, de ellenállok a kísértésnek,

ma önmagamnál is erősebb leszek.

 A csók mérgez, a hívó karok megfojtanak,

fogalmam sincs, hogy mitévő legyek,

számomra talán az utazás a nagy kaland,

az út a cél, amit már régóta keresek,

egy jelre várok még, a Nap felírja az égre,

 ha meglátom végre, azonnal elmegyek...

mert...

...meg kell tudnom ki voltam, vagyok, ki leszek,

létezik-e olyan világ, ahol megértenek,

 van-e ott Nap, van-e Hold, és van-e ott álom,

 amiben nem hívnak, nem küldenek,

csak féltenek…

Himeriosznak, hálás szívvel...

Dzsin(n)tonik

(Acherontia atropos)    

Már régi vágyam egy reinkarnációs tréning,

hogy megtudjam, ki voltam és ki leszek,

elég drága, de háát... végül is egyszer élünk,

és bevallom, nagyon izgat a Végzetem.

Sokak szerint az Úr eleve mindent eltervezett,

életünk a Sors Könyvében megírt fejezet,

kódolt esemény minden egyes másodpercünk,

és még véletlenül sincsenek véletlenek,

igaz, vannak jelek, melyek szerint földi létem

mégiscsak a véletlennek köszönhetem,

ez egy paradoxon, egy isteni keresztrejtvény,

amit emberi ésszel megfejteni nem lehet.

Az oktatóm elmondja majd, mi voltam eddig,

halálfejes lepke, sas vagy zebrapinty,

én pedig nézek rá közben, mint az indiai jógi,

aki már ötven éve egy oszlopon lakik,

és rádöbben, hogy amíg a cölöpön üldögélt,

jártak a Holdon, és mennek a Marsra is.

Persze lehet, hogy a kérdéseimre előbb felel

néhány pohár bor, vagy jobb fajta gin,

kinyitom az üveget, fura köd száll fel belőle,

egyből beugrik róla a lámpa és Aladdin,

igaz, ő arab volt, ez a zafírkék szellem pedig,

azt hiszem, egy nagyra nőtt indiai dzsinn.

Mielőtt kimondhatnám, hogy hozzon el téged,

érzem, hogy kezed a vállamra teszed,

meztelenül fekszel az ágyamon, mint régen,

és hajdani fényében ragyog a szemed,

remegve várom, hogy ölelj, hogy hozzád érjek,

és azt kívánom, ez az éj sose múljon el.

Hajnali 11 körül, a fűnyíró éles hangja ébreszt,

megfájdult a fejem, nehezen viselem,

a gin elfogyott, a derék dzsinn is rég lelépett,

és sajnos te sem vagy már itt velem;

odakint már hét ágra süt a nap, kiszellőztetek,

a terasz korlátján pillangópár pihen...

... bámulom őket, mintha rám kacsintanának

 a vidám halálfejek ...

* * *

A történeti hűség kedvéért: a reinkarnációs tanfolyam "Past Lives & Regression Therapy Training" néven jegyzett spirituális és pszichoterápiai tréning egy meseszép olasz tó partján (Lombardiában), többek között hipnoterápiás, pszichodráma, belső gyermek, transzperszonális és spirituális energia áramlási technikák alkalmazásával. Ha valakire csak egy kicsit is jobban hat a hipnózis, mint rám, (nekem ez józanul sokkal tovább tart az átlagnál :) ), akkor öt nap alatt egész komoly szintre juthat. Nekem, a teljes korregresszióhoz, ami egyébként a klasszikus Freud-féle pszichoanalízis "gyorsított" változata, a jelek szerint sokkal kevesebb idő is elég volt... a jól bevált Gin&Tonic (G&T) bevetésével, amely egyéként az indiai brit gyarmatokról származik, ahol az eredetileg (a kinin miatt különösen keserű) tonikot ginnel keverték, hogy ihatóbb legyen. És az lett... :))

Festett vászon az ég

Fejünk fölé feszített vászon az ég,
mögötte milliárdnyi lélek bolyong,
kezükben egy-egy parányi mécses,
talán először csillagoknak nézed,
pedig csak az égi mécsesek lángja,
ami az óriási vászon mögött lobog.

A Hold is csak egy jól sikerült kép,
festett illúzió a fénylő napkorong,
a mécses lángja hideg, mint a jég,
a légüres térben megfagy a fény,
de idelent mégis a napkeltét várja
sok napimádó, holdkóros bolond.