Napszél és holdárnyék

voodoo•  2015. december 12. 13:28

Jéghideg Éden

 

Mesekék és naparany


(neo)reneszánsz himnusz négy levegővétellel

   

 

(ősz)

 

Ó, napFÉNY, te csodás ragyogás, kit az ÉG tüze éltet, 

rád egy végtelen ÚT, rám csak az út pora vár,

mégse' keringek, mint egy tétova porszem a szélben,

már régóta tudom, honnan jöttem, hova tartok,

és véges létem se jelent komolyabb akadályt igazán,

csak száguldok utánad, mint napkóros időutazó,

mint SZÍNdbád, aki átlépi a TÉR kapuját...

...s hirtelen én is látom, amit már "száz ezer éve

száz ezer ős szemlélget velem"... és ha csak így,

csak percekre is, OTTHON lehetek legalább...

s bár álmomra a mennyei láng dicsfénye vigyáz, néha,

egy komor éj közepén szinte nyomaszt a sötét,

és a nyomodba szegődök a műholdak kameráin át...

 


(tél)

 

Nézem a Földet, az ŰR mély CSENDje kering ereimben,

körbefutunk, egyik ország jön a másik után...

néha fehér felhőket látok a tengerek égkékje helyett:

hullámok hátára feszülnek, mint puha vattakabát,

mintha kihalt, hólepte vidéken futna alattam a szán...

“így utazott Szindbád, a hajós, egy télen, a kárpáti

 fennsíkon"... huszonegy kilométerrel magasabban,

és száztíz évvel később ugyanígy utazom Budapestre,

 mert bármerre is élek, "két gyönyörű szeretőm" hazavár...

bár nem tombol a nyár, mint Kuba partjainál,

egy rövid út is elég a Dunán... látom, hogy a (rak)part

 szürke kövén ül a Költő: (bal)sorsába merülve

hallja a felszínt, s hívja a mély, már száz ezer éve kiált.

 


 (tavasz)

 

 Néha megállok a Holdon visszafelé, mielőtt véget ér

űrutazásom... most lustán lóbálom a lábam 

egy kicsit itt még... nem sietek haza, mert dideregve

húzza magára a ködtakaróját körben az alpesi táj...

...zúzmara lepte faágakon éneklő madarakkal

várok az első, bágyadt napsugarakra a ház teraszán,

mintha csak álom lenne a kép, ez a hajnali fagyba

dermedt téli világ... angyalok álma talán...

ébred a szél, lassan szétnyílik a köd puha fátyla,

és felkéklik egy apró rés a falán, de a cseppnyi azúr

már a hibátlan nyári időket idézi, igaz, csak

jéghideg Éden még dérlepte vidékem e fényben,

lágyan ringat a csend, míg a homály tovaszáll...

 

 

(nyár)

  

Mindig örömmel idézem fel Leonardo da Vinci korát,

néha a zongorabillentyűk leütése varázsolja elő

és vígan kalapál ez a fél évezreden átlüktető,

könnyed ütem, lebegő, távoli szívdobogás,

néha szavakkal festek napfényes, reneszánsz tájat,

néha elé festem magam és a N(agy)Ő mosolyát is,

és Gioconda fölé mesekék eget és naparany koronát...

néha a Mester is alkot még, ez a reggel is őrzi kéznyomát,

azt hiszem, épp mosolyog, valahol fent, messze, az égen,

bőrömön érzem a Fényt, hallom a vízcsobogást,

és  nem csábít Róma, se Párizs, elég ez a tóparti ház is,

nem számít, hány hét van a télből, s mennyi a nyárig...

Ó napfény, te mesés, arany égragyogás, veled élni csodás!

voodoo•  2015. október 27. 23:58

A homály inge mögött...



Idő(m)érték



“A nap még füstölög a hamvadó hegyek fölött.

A homály inge mögött dereng a rét.” 

 

 

Kaptunk színeket és hagytuk, hogy mind kifakuljon,

szürke szivárvány boltíve mögött ül a fény,

kettétört hegedűn, elpattant zongorahúron

tartjuk a ritmust és játsszuk az ősi zenét,

bármikor elmennénk egy időutazásra, hiába:

eltűnt rég ami volt, és ami van nem elég...

Még a Teremtő sem tud változtatni a múlton,

és a jelenhez sem szívesen adja nevét,

régen a Föld kedvenc játszótere volt a Tejúton,

bár idelent sose volt annyira könnyed a lét,

úgy alakult, hogy nélküle zajlik az ördögi játszma,

melyben az emberi faj fennmaradása a tét.


Haldoklik jelenünk, a jövőnk se reményteli éppen,

sajnos a régi világ végleg a múltba veszett,

elhamvadt a remény, füstfelhők úsznak az égen,

por, korom és hamu száll távoli romja felett,

pernyeesőként hullnak a tegnapi álmok a mára,

vártuk a reggelt, ám éjre csak éj jöhetett...

Képernyőkre vetített napfény vár a sötétben,

festett díszlet a táj, mégis utána eredsz,

nem bánod, hogy csak káprázat az itteni éden,

mert ez a látszat idill egyre tökéletesebb:

istent játszik a mátrix e szép új művi világban,

nyomd le az ENTER-t és máris a mennybe mehetsz...

voodoo•  2015. július 1. 19:53

Szétgurult könnycseppek

 

A Fény Gyermekei

  

 

  Réges-régen, a Tér és Idő kezdetén,

élt egy nép a Galaxis szegletén,

két Nap is ragyogott felettük, ezért

holdjuk, mint sápadt fénykaréj,

meglapult szerényen az ég peremén,

de a színe mindig megmutatta,

milyen napszak volt ott, s akkor éppen,

vöröslő nappal, vagy bíborlila éj,

ismerve a földi viszonyokat, e bolygó

maga volt az égi főnyeremény.


Isten is úgy tartotta számon e helyet,

mint a lakott világok legszebbikét,

ha az égre nézett, nem törte a fejét,

mit teremthetne még, csak élvezte

a mennybéli képet, ami feltárult elé.

Szerette a gyümölcsök édes ízét,

a szivárvány tollú madarak énekét,

szerette, hogy örömében sír a nép,

hogy minden elejtett könnycseppből

igazgyöngy lett, mielőtt földet ért.


Isten már tudta, hogy a fény és sötét,

a jó és a rossz, állandó harcban áll,

de ez mozgatja a Mindenség kerekét,

ettől fejlődik minden ismert világ,

ezért elcsodálkozott, amikor meglátta

a Fény Gyermekeinek otthonát,

írott törvények nélkül is rend honolt,

betartottak minden ősi szabályt,

nem tudták mi a háború és a gyűlölet,

a bánatra szavuk sem volt talán.


Ez a bolygó megcáfolt minden teóriát,

az Úr egész nap figyelt és tanult,

de sosem érezte még ilyen jól magát,

kedvelte a művészetet, a filozófiát,

amikor elolvasta a legszebb verseket,

megértette, mitől szép egy virág,

megtanulta, hogy a halandók számára

az élet legnagyobb kérdése a halál,

s rájött, hogy a szeretet békét teremt,

amely a háborgó lélekben hazatalál.



* * *


Epilógus... /vers a versben... avagy...

az Angyalok korának profán krónikája.../



Nyugodtan éltek az édeni világban,

ezer napsütötte, boldog éven át,

és mert e nép nagyon tudott szeretni,

ha visszatért, Istenre is béke várt.


Ám a Tejúton innen és túl, néha-néha,

előfordult némi összevisszaság,

így történt, hogy démoni erők akarták

elfoglalni az Úr fénylő trónusát.


Ő szárnyakat adott a bolygólakóknak,

és mosolygó angyalai élére állt,

hogy a szeretet mindenható erejével

legyőzzék a Sötétség zord urát.




* * *



Régi töredéket fejeztem be, Széles Kinga (Kicsikinga) miatt: 

ő a szeme világáért küzd, a Fényért, a Sötétség Ura ellen... 

Remélem, ezzel a verssel és szeretetemmel segíthetem harcát.

voodoo•  2015. május 24. 11:55

Égig érő létra...


Ninive kapui előtt

 


az írás nem mindig hoz gyönyört, néha fáj,

és legszívesebben elfutnál jó messze,

a tehetség kötelez, írnod kell, hiába vágysz

szabad vizekre vagy lakatlan szigetre...

...azt mondod, hogy már szívesen írnál újra,

csak ne heverne ihleted egy gödör alján,

félig eltemetve... a hibátlan napsütésben is

egy régi éj sötétje gyötör még egyre...

sodródsz a hullámokkal, mint a cet, tudod,

amelyik Jónást lenyelte... igaz, ő volt az,

aki az Úr szavát elfeledte: Ninivébe küldte,

de ő a sivatagba indult helyette...


talán felszállnál, mert a költő egy madár,

akit magukhoz hívnak a távoli csillagok,

persze nem ártana egy égig érő létra sem,

amikor az Élet éppen lent hagyott...

...talán a múzsád is egy óriási cet gyomrában

fekszik éppen, mint egy tetszhalott,

de egy próféta nem némulhat el, tömegek

várják ajkáról a lelkes szónoklatot,

egy költő sem hallgathat soká, írnia kell,

- igaz, néha kihagyhat néhány napot -

de ha még tovább vár, lelke mesés tájait

 felperzselik a leíratlan verssorok...


* * *


Jusziko: A lélek sötét éjszakája II című verse miatt...

és, hogy leeresszem az égig érő létrát az ihlet-gödörbe...

voodoo•  2015. május 3. 15:19

...én sem tudom

Álmos terhek alatt


"Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim."

Szállnék velük, de nem lehet,
erőtlenek a szárnyaim,
napos énem már csak nevet
a holdas éjek vágyain.
 
Nappal vagyok csak önmagam,
az éj sötétlő, mély verem,
a bús, “álmos terhek alatt”
esténként félelem terem.

"És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?"



 * * *

 
Nagy Orsolya Eliza (Noxon): Írva vagyon 
című verse miatt... (ami + van írva nagyon...)
olyat tettem, amit korábban még soha.... 
József Attila csodálatos sorai között...
'vagyok önmagam'...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom