Ma egy alagút voltam. Alagútja a visszatekintésemnek. Visszanéztem oda, a kékbe, a korai érzéseim érkezésének gyönyörűszép szemeibe. Szeretem Bécs utcáit, szeretem gyermekkori örömeinket, azt a félig magányos, és szomorkás fiatalembert akit még a televízióban láttam valamikor. S nézek bele a kék szemekbe. Amik talán nem is voltak soha kékek, csak a múlt tehette ezt velük. Tengeribeteggé tett. Szinte elérem mindazt, ami vagyok. Szinte teljes egészében állok múlt és jelen összekapcsolásában. Szinte nincs folytatás, csak e kettő közötti otthon falai terelgetnek oda-vissza. Gyermeki állapot ez, évgyűrűk beléméledése. Mint tóba dobott kavics hagyta nyomok: az emlékeim körkörösen növekednek, majd a végtelenbe kapitulálnak. Az a szépség ami akkor volt, az a mozzanat, az álomszerű valóság, az ártatlan és megmásíthatatlan történetem kiemelt jelenete. Az vagyok most. Csak az. Nem is vagyok itt. Most nem. Ma egy alagút voltam, és most bolyongok, magamban. Bennünk. Bennünk akiket a szeretetünk egymássá tesz. Ma semmi sem bonyolult, ma semmi sem fáj. Ma nem is ma van. Ma csak vagyok, vagyunk. Vagyunk akiknek egymást ismerjük. Hibáinkkal hibálanok. Boldog valóságok, meg nem szakadó áramlatok. Telefonvonal búgása. Szelíd, szinte csönddé olvadó búgás. Kábelek nélkül. Egymagunk híján mindenkik. Társak egymásban. Arcok, jelek, jelzések,csodák,kékek, kékek akár az évek. Fényévek felfelé. Fények, csókok, ölelések. Értékesebbek mint a gondolat legtetején moccanó mozdulatlanság. Szeretett egymásbanvalóságok.

2 hozzászólás

Előző

Következő

123

Pupillanegatívok

Nincs semmim számodra.

Elérhetetlenül közel

Erő

365

Noszlgikus extázis