Hevesi Éva (Szeged) blogja

A legjobb szülésem következik!

Első szülésem: nos... talán máskor.

Kezdjük a másodikkal!

   Festtettünk. Ahogy a rokon befejezte a munkát, én térdre ereszkedtem a szobában, néhány festékcseppet még lesúroltam a parkettáról, és valószínűleg úgy nézhettem ki a nagy pocimmal, mint egy csüngő hasú vietnámi disznó. Este volt. Megállapítottam, hogy a lakás tiszta, gyerek fogadására alkalmas. Minden csillog-villog, se előtte, se utána ez többé nem fordult elő. Budán is csak egyszer volt kutyavásár!
Másnap gyönyörű, csendes, őszi napsütéssel örvendeztetett meg Szeptember asszonyság. Életem (megjegyzem: ex) párjával sétálni indultam, és azon kuncogtam, hogy minden lépésemnél a hasam hol jobbra, hol balra leng ki, mint ahogy egy jobbféle, népviseletként hordott, sokrétegű szoknya ring, csak nekem elől ringott a pocakom.
   Amikor hazaértünk, valami folyni kezdett a lábamon. Mivel reméltem, hogy a bepisilős korszakom csak 90 éves korom körül kezdődik újra, arra a következtetésre jutottam, hogy ez a magzatvíz. A csomag napok óta készen, a klinika tőlünk 200 méter, lassú, megfontolt lépésekkel elindultunk hát abba az intézménybe, ahol reményeink szerint gond nélkül megszületik gyermekünk.
   A portán az első dolgom az volt, hogy a világító táblán megnézzem, kinek a neve mellett jelez a gomb, melyik orvos van bent. Az én választott orvosomnál biz' nem világított! Nekem azonnal bevillant különleges képességű barátnőm mondata, amikor megkérdeztem, úgy 8 hónappal azelőtt, hogy X doki jó lesz-e, válasszam-e őt a szüléshez, akkor azt mondta: igen, de nem lesz ott a szülésnél. Én épp két nappal hamarabb megkérdeztem az orvosomat, hogy biztos itthon lesz-e , nem utazik-e el, éjjel is felkel-e hozzám, ha kell, mert a barátnőm azt jósolta, hogy nem lesz itt. Megnyugtatott, itt lesz! Így amikor nem láttam a fényt a neve mellett, azonnal eszembe jutott az intelem, és igen cifra szavak csúszhattak ki idegességemben a számon, mert a portás bácsi azonnal felugrott és kirohant, hogy mit szeretnék, mi a baj. Kérdem az orvosom... Meghalt a nagyapja, a Dunántúlra ment, temetésre. A fene egye meg! De máskor! - kellett volna. Most már mindegy. Ki az ügyeletes? Ő lesz, és kész.
Mellesleg semmi bajom. Nem fáj semmi. Sétálgatok. Szólnak, hogy menjek, mert beöntést kapok. Mit? Erről nekem senki sem szólt! Mi az, hogy beöntés? Fürdőszoba, szék, lábakat föl, gumicső a popóba, víz vagy 2 liter be, futólépés a vécébe, 5 napi szarmennyiség ki. Mások tisztítókúrának hívják, fizetnek érte, én meg majd el nem süllyedtem, plusz totál kiszolgáltatott voltam és védtelen. Szóval, kösz, ha nem muszáj, inkább nem. Bár nem fájt, - inkább megalázó volt.
   Sétálgatok. Minimális kis fájások. Ezt igazán ki lehet bírni. A páromat elküldöm fényadásra. Mindenki szurkoljon, küldjetek fényt! (Fényadás: Természetgyógyászati irányzat. Biegelbauer Pál)
Aztán kezdenek erősödni a fájások, hoppá, ennek fele se tréfa! Még a folyosón sziszegek, amikor behívnak, hogy kellene egy kis kakaó, gyorsítani kéne a vajúdást, mert 5 óra alatt alig tágultam, így hát kapok infúziót, oxitocint (Ó, Istenem! Te nem mérsz a nőkre akkora fájdalmat szülésnél, nem kívánsz meg annyi kínt, mint a férfi orvosok az oxitocinnal!) Szülőágy. Jó magas, én meg épp csak akkora vagyok, hogy a rendőr nem kér tőlem magasító ülést vezetés közben. Alig bírok felmászni rá. Lábak szét, vadidegen orvos vizsgál, turkál, nagyon jó, más se hiányzott. Zavarban vagyok. Plusz fáj a hasam. Mellettem egy nő nyöszörög, csak a hangját hallom, függönnyel választanak el minket. Hasamra tesznek egy szíjat, jó szorosan. Rossz érzés. Nézi a gyerek szívhangját, és méri a fájások erősségét. Látom a görbét. Nyolcvanasra megy fel. Szinusz. Lemegy. Most nem fáj semmi. Beszélgetek a szülésznővel. Kedves, aranyos, tapasztalt negyvenes. Megnyugtató a jelenléte. Rövidülnek a jó perceim, hosszabbodnak a fájásaim. Már 100%. Aztán kiakad a gép, nem tudja a felső ívet mutatni. Úgy 120-130 lehet. Életemben még nem fájt így semmim! Ezt nem lehet kibírni! Úristen! Ez nem lehet igaz, ebbe beledöglök!
Mellettem is egyre hangosabb a másik nő. Megsúgják, halott gyereket fog szülni. Ekkor megjelenik egy orvostanhallgató csoport. Talán tízen, fiúk, lányok. Már nincs erőm védekezni, azt mondani, nem akarom, hogy lássanak. Már mindegy, csak legyek túl rajta! Egyszerre jönnek a fájásaink a mellettem lévővel. Kórusban jajgatunk. Már nem érdekel semmi. Szólnak az orvosnak, hogy most már jöjjön. Jön. Na, egy óra, és meglesz a baba! Anyád egy óra! Max tíz percig bírom, én túl akarok lenni rajta! Jó, jó, most ne nyomjon, látom a fejét! Most gátmetszést csinálunk. Belém vágnak egy ollóval, hogy könnyebben kiférjen majd a gyerek. Már fel se tűnik a kínok közt. Hol a csempe? Lekaparom a körmeimmel! És ekkor jön a megváltó tolófájás. Teljesen más érzés, mint a többi volt. Mintha minden  belső izmom lökné ki az én kis bébim. Üvöltök kínomban. Tisztán hallja a férjem 2 csukott ajtón keresztül is a folyosón... Visszaért már, öltönyt vett föl, hogy ünneplőben köszöntse majd a gyerekünket. Látom a fiatalok arcán a döbbenetet, a részvétet. Mellettem már vége a szülésnek. Némaság. Szörnyű! Lezárom az érzéseimet felé, most az én életem a fontos, a mi életünk. Én is eltemettem már egyet...
Két tolófájásom volt. A másodikra szinte kirepült belőlem a lányom, alig tudta az orvos és a szülésznő elkapni. Remeg kezem-lábam.
   Egészséges? De már hallom, hogy sír. Kislány? Igen. Ráteszik a hasamra. Kicsit véres, kicsit kék-zöld, de az enyém. Mint a kicsit sápadt, kicsit savanyú, de a mienk. Nem érzek semmit. Csak a megkönnyebbülést. Mi legyen a neve? Éva! Mint én. Legalább a nevemet mindig szerettem. Azt átadom neki.
Elviszik, megmosdatják, megfigyelik, fél óráig a légzését is, reflexvizsgálatot csinálnak, én meg újabb fájást érzek. Mi az, nincs vége? Elkerekedik a szemem. Ja! Ezek utófájások. Most jön ki a méhlepény, meg a méh majd összehúzódik ezektől a fájásoktól. Még akár fél napig is lehet. Na ne!
Jön vissza a doki, egyébként rendesen végezte a dolgát, nyugtatott, normálisan szólt hozzám, és most összevarr. Sziszegek, mint egy kígyó. Fáj.
    Kész vagyok. Lemászok az ágyról. Fogják a karom, én meg óvatosan a szobámba csoszogok. A folyosón bekukkant a ragyogó arcú férjem, megpuszil,  mondja, hogy kivitték megmutatni a lányunkat neki, és nagyon boldog. Én inkább csak egy ágyra vágyom. Tovább lépegetek, kapok egy félhomályos ágyat, és követelni kezdem a gyerekemet. Nem bízom senkire! Végre hozzák.  Most tiszta, most szép. Nyitva a szeme. Fáradtak vagyunk, pihenünk. Úgy 5 perc múlva rám néz. Úgy néz rám, olyan komolyan, figyelőn, hogy tudom, most jegyezte meg az arcom. Bevésődés. Én meg a babaszagát érzem meg. Megérinti a szívemet a perc. Mostantól vagyok anya. Ettől a szempillantástól. Megérte. Kész vagyok szülni, bármikor! Most már jó az élet, értelme van, feladatom van. Célom. 

Tegnap érettségizett.

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ülök a padon.

Rám süt a Nap.

Csúszva-mászva,

hintázva és

gurgulázva

játszik a jövő.

Béke a téren;

és kongó harang.

Ma nem siet senki,

csak a gyerek szalad.

   Anyám átkai

 Anyám átkai fejemen.

 Súlyukat hordom.

 Mást nem tehetek.

 Kinek szavától

az emberek

rettegve félnek,

attól kaptam én

átkot, s éltet. 

Védő lelkek

A holtakat megnézem. 

Lelküket kérem. 

Adjanak igét, ragyogást, 

ős-mozdulatokat: 

élni tovább! 

Utamat én választottam; 

járom. 

Tudom: ős-szemek vigyázzák léptem, 

és az átkok 

lecsorognak fejemről.