henni blogja

Még ajkamon érzem,édes csókod ízét,

bőrömön simogató két kezed.

Még érzem illatod a levegőben,

testem szinte megremeg.

Még hallom édes hangod,

ahogy suttogva becéz,

Még látom két szép szemed,

ahogy nekem mesél.

De jön az átkozott hajnal,

mely ébreszti az álmom,

Görcsösen markolom a takarom az ágyon.

Réműlten kereslek ,mi történhetett?

hová lett kit szeretek.

Szememben fájdalmas könnyek ülnek,

szívembe hasít a fájdalom.

Hiszen itt se voltál.

Csak Álom volt csupán,

Mit egy magányos szív,

Megálmodott.

Ha megvágod a kezed,egy percig fáj,

s már nem is érzed.

Ha elesel az úton,megijedsz,de tudod,

nem kell félned.

Csak a szív oly ostoba,ha megsebzik vérzezni fog,

s ha megijesztik egy életen át félni fog.

Fájdalommal születünk és fájdalomban élünk,

a boldogság csak ajándék,

mely ritkán osztályrészünk.

A bánat keserűség és félelem,

elkisér mindenkit egy életen.

A fájdalom,s a bánat ,észrevétlen járnak,

ha akarod ha nem,rád találnak.

Csak egy jéghideg lehellet ,mely a szívedig hatol,

árulja el ,hogy itt jártak valahol.

Ő a néma gyilkos,nem látod csak érzed,

s ha nem vagy elég erős,

bele hal a szíved.

Pici fiam arcát sűrű könnyek mosták,

sírva kérte hívta ,az ő apukáját.

Elhagyatva szomorúnak érezte magát,

fájt a szíve mert üres volt a ház.

Mikor hozzám bújt és sirdogált,

Könnyek szöktek a szemembe,

fájdalom és gyűlölet hasított a szívembe.

gyűlölöm és megvetem az ő apját,

mert keserűséget és fájdalmat szabadított ránk.

Bárcsak most is itt lennél velem,

s fognád simogatnád a kezem.

Vagy lennék ing a testeden,

s bőrödhöz simulnék teljesen.

Vagy lennék a táskád ,mely válladon lóg,

s kezeddel folyton megfogod.

Vagy lennék hajszál,mely arcodba lóg,

Te elsimogatod és mégis ott hagyod.

Lennék bármi csak hozzád érjek,

tested melegénél éljek.

Lennék az ágyad a párnád a takaród,

melybe fáradt tested pihenni rakod.

Átkarolnálak simogatnálak,

ölelő két karomba zárnálak.