henni blogja

Nem félem a poklot,hisz abban élek,

a tűz se riaszt,mert minden nap

lángok közt égek.

Nem lesz új a pokol,

hisz a mindennapjaim is azok,

mert akit szeretek elhagyott.

Kegyetlen világ,pokla a földnek,

jégbe fagyott szívek,

összeomlott  élet.

Elhagynak az álmok,

a vágy tüskés virág

elveszett amiben hittem,

elveszett a boldogság.

Legyél párnám,hova fejem hajthatom,

Legyél párja ajkamnak,ha csókra szomjazom.

Legyél hideg éjszakákon testem takarója,

legyél az érzés,mely gyönge lelkem átkarolja.

Legyél az élet,a szél a nap,

az óceán s a csillagok a kék ég alatt.

Legyél olyan amilyennek szeretlek Téged,

szeress engem csak erre kérlek.

Szeretném leírni mindazt amí fáj,

elsírni elmondani szívem bánatát.

de hiába mert számra nem jönnek a szavak,

szívembe beköltözött,

egy sötét gondolat.

Talán nincs már remény,

a hitem is elveszett,

reményvesztett magányos rab leszek.

Saját börtönöm ajtaja fogva tart,

a magány mely halálos félelemben tart.

Lassan úgy érzem nem szabadulok,

talán már nincs is hová,

hisz örökre rab vagyok.

Lassan elfelejtem milyen a kinti világ,

már nem hallom a kismadár dalát,

Ha simogatnak,elhúzom fejem,

szúrós tövisekkel ékesítem testem.

Ki megprobál a közelembe jutni,

fájdalom lesz a  része,

eltaszított a rideg  világ

hát én se kérek belőle.

Gyülölni szeretnélek,

de nem visz rá a lélek.

Feledni szeretnélek,

de a lelkemben él emléked.

Temetni szeretnélek,

de a szívemben élsz!

S amíg itt vagy bennem,

 élni nélküled  nem tudok,

S ha Te magamra hagysz,

abba én bele halok.

Már egy éve,hogy megtörtént,

mégis mintha csak ma lett volna.

Hogy milyen is volt ő?

ez a történet elmondja.

Két fiú után harmadiknak született,

s egy pici faluban nevelkedett.

Nem volt nála eszesebb gyerek,

lassan kistanítóvá cseperedett.

A városba költözött és szerelmet talált,

de szíve a pici faluba visszajárt.

Hamar maga maradt két gyerekkel,

de nem csüggedt az életet nem adta fel.

Mindig erős volt és bátor,

kedves szelíd jámbor.

Mikor megszülettem ő lett a menedékem,

egy csalálban melyben éltem.

Ha ő nem lett volna ,

talán már én sem vagyok,

hisz nem lett volna akihez fordulhatok.

Apám maga volt a szörnyeteg,

melytől álmomban még ma is reszketek.

Mamám volt ki bíztatott,

és ha fájt, megsimogatott.

Mindig bátorított ,sosem adta fel:

ha akarod,

mindenre képes leszel.

Maga volt a földi  menyország,

mikor a nyarat nála éltük át.

Jöttek az iskolák és elvégeztem mindent,

közben az évek csak mentek és mentek.

Észre se vettem és megöregedett,

de 84 évesen még jókat nevetett.

Egy nap anyám felkiálltott,

a konyhába szaladtam.

Mamám állt ott .

Mozdulatlan volt,

szeme a semmibe nézett,

hiába szóltunk,

ránk se nézett.

Az ágyába kísértem megfogtam két kezét,

egy fájdalmas könnycsepp hagyta el,

öreg két szemét.

Rám nézett de megszólalni már nem tudott,

kezem még megszorította és elbúcsúzott.

A mentő elszaladt ,s ő nem jött haza többé,

nem maradt hátra csak sok sok emlék.

Itt hagyott minket úgy ahogy ő kérte,

elaludt s az életnek csendesen lett vége.

A temetésen fagyos szelek fújtak,

jeges éles esőszemek szúrtak.

Tudta az ég is amit mindenki más,

hogy elment-e földről

az én drága Nagymamám.