"Ha már szűk a hely"

Az ágyamban fekszem. Nézem a plafont. A szoba minden pontjából érzem a sötét nyomasztó hatását. Gondolkodom hogy jutottam idáig. Érzem ahogy egy könny kicsordul a szemem sarkából. Nem tudom megállni hogy nem sírjak. A szobában már nem csak én sírok. Ő is elkezdett sírni mellettem. A könnyeimet egy pillanatra visszatartom. Most inkább az ő sírását hallgatom. Vajon őszinték a könnyei vagy csak azért sír mert én is elkezdtem? Lassan elhalkult  a hangja és tudtam hogy egy békésebb helyre könnyezte át magát. Bárcsak nekem is menne ez. De most nem megy. Csak hallgatom ahogy szuszog mellettem. Eszembe jut hogy kezdődött. Nem voltam mindig ilyen. A nők jöttek mentek. Nem olyan típus voltam aki hosszú távra tervez egy nővel. Még nem. Ez sem úgy indult. A megismerkedésünk körülménye is jól jellemezte mindkettőnk személyiségét. Egy átlagos buli volt ahová csak azért mentem hogy jól érezzem magam. Az alkohol sosem szerepelt a személyes tiltólistámon. Fogalmazhatnék úgy is hogy laza volt az életvitelem. De jött ő. Szó szerint odacsapódott mellém mintha két mágnes összetalálkozott volna. Ez annyira nem lepett meg. Gyakran történt velem hasonló. Sosem voltak önértékelési problémáim és ennek szerettem hangot is adni. Vannak olyan nők akiknek ez imponál. Talán a megismerkedésünk véletlenszerű volt vagy ha tudatos volt akkor csak az ő részéről. Egyre gyakrabban találkoztunk és kezdtem megkedvelni. Bár akkor még inkább csak valami új megtapasztalására hajtottam. Végül is elkezdtünk járni. A barátaim kicsit meglepődtek mikor eltelt egy hónap és még mindig együtt voltunk. Ez annyira eltért a személyiségemtől mint az hogy sírok. Most még is sírtam. A saját lélek fejlődésem tanúja lehettem. Hogy milyen irányú ez a változás azt mindenki máshogy ítélte meg. Voltak akik negatívnak tartották bár nem adtak neki hangot talán tiszteletből, talán mert voltak már ilyen helyzetben vagy csak ismertek annyira hogy tudják felesleges bármit is mondani. A lényeg hogy szépen lassan a szemem elé gördült a lila függöny. A szerelemnek nevezett érzés ami csak kémia. És ez olyan magasan szálló elméket mint én, képesek a földhöz szegezni a szívén keresztül döfött tőrrel ami a másik kezében volt az előbb. Szépen lassan hogy esélyem sem legyen. Mint egy toxikus fertőzés ami egy év alatt kiölt belőlem szinte mindent amit magamban szerettem. Már nem csak én voltam hanem mi voltunk. Az idő szép lassan telt mint egy végtelen pohár. Ahogy a pohár telt én úgy gyengültem a párom mellé. Ez egy visszafordíthatatlan állapot. Lassan fakult ki a jellemem mint egy napon felejtett póló. Bár ezek nekem nem tűntek fel. Csak tudtam boldog vagyok mert van egy párom akivel jól megvagyok. A második évforduló napja. A szokásokhoz híven ugyanott ünnepeltük ahol megismerkedtünk. Baráti körben és végtelennek tűnő másnaposságban. Nekem sajnos hamarabb véget ért az egyetlen nővérem férjhez menetele miatt. Csodás nap volt. Látni őt az oltár előtt fehér ruhában szinte leírhatatlan érzés. Elgondolkodtam hogy talán lassan nekem is meg kéne tennem ezt a lépést. Van mellettem valaki akivel boldog vagyok bár még nem vagyunk olyan rég együtt. A nyarat elfújták az őszi szelek. Valami megváltozott. Nem az időjárás és nem én hanem köztünk valami. Próbáltam megtudni a depresszió szerű állapotának okát. Nem akarta velem megosztani  és már engem is nyomasztott. Egyik nap ülünk a szobámban. Már este volt és minden a megszokott. Hirtelen mintha elhalkult  volna a világ. Vihar előtti csend. Leült mellém az ágyra és felém hajolt. Valahol éreztem hogy most megtudom a megmagyarázhatatlan állapotának okát. Tizenegy betű ami mindent megváltoztatott. Megcsaltalak. Nem szóltam semmit. Néztem magam elé és éreztem ahogy a könnycsatornáim megtelnek és túlcsordulnak. Erre szinte reflex szerűen az övé is beindult. Felálltam és kimentem a szobából- A fürdőszobába találtam a legjobb menedéket. Pánikszoba. Beálltam a zuhany alá és engedtem magamra a vizet. A hőfok nem érdekelt. Belülről úgy is lángoltam. Az agyamat feketeség lepte el. A fogaskerekek nem forogtak csak a létfenntartó funkciók működtek. A szívem ritmustalanul kapálózott levegő után. Saját elmém rabja lettem és tudtam innen nincs kiút. Mert aki segíthetne az tizenegy betűvel tett tönkre. Végtelennek tűnő idő múlva mentem vissza a szobába. Ő már az ágyban feküdt. Szótlanul lefeküdtem mellé. Körbe értem. Az ágyamban fekszem. Most már tudom honnan jöttem. Csak az út végét nem látom még. Nem tudok aludni. A sötét csalódottság árnyai fojtogatnak. Egyszerre csend lett a szobában. Valami lesz. Ő is elcsöndesült. Még mindig ébren vagyok. Mintha reggel lenne olyan világosnak látom a szobámat. Ez nem álom ez több. A szoba közepén állok fehér ingben és fekete zakóban. Mosolygok. Az ágyban fekve nézem a saját kivetülésemet. Hirtelen eltűnik minden. Csak én és az univerzum hideg ismeretlensége marad. Életem legrosszabb napja kellene hogy legyen de mégsem. A szobámból a világosság az elmémbe költözött. És mintegy jól irányzott napalm támadás mindent kiirtott. Mint a gombafelhő megjelenése előtti időszak. Becsapódás, csend, robbanás,pusztulás és ez mind az elmémben. A pusztulás ebben az esetben számomra előnyös volt.  Tudtam most már nem lesz gond, sem az elalvással sem a többi dologgal. Reggel. A szemem lassan nyílt ki. Mintha szoknom kéne a napfényt. Mintha kómából  ébredtem volna. A kés amit ő szúrt a szívembe eltűnt. Tegnap este én magam téptem ki  minden olyan dologgal együtt ami hozzá köt. Sötét váladékként folyt ki belőlem minden érzelem. Ő már nem feküdt az ágyban. Talán érezte hogy ez a reggel más lesz. Visszatértem. Pont időben mert már  majdnem megszerettem a kutyákat. Furcsa ismét látni. Tisztán látni. Újra uralni saját testem ,elmém és valómat. Megint visszatértem önmagamhoz. A kezdet és a vég. És újra kezdet. Vele is újra kezdtük. Tiszta lap. Szerintem nem is sejti hogy mivé változtatott. Vissza önmagammá. Ismét fúj a szél olyan hidegen ahogy az emberek érzik. Sok időbe telt de végre ismét vannak sötét árnyak akik kísérnek utamon.

Figyelmetlen voltam. Csak át akartam kellni az úttesten. Egy autó aminek rosszul mértem fel a sebességét. Elütött.
Úgyan úgy álltam tovább az út közepén csak a testem repült távolabb. Odarohantam és láttam valószínüleg már halott vagyok.
A meggyötört és összetört testemet figyeltem. Soha sem haltam még meg és nem tudtam most mi lesz. Nem tudtam mit tegyek csak néztem az egyre sokasodó tömeget és a riadt tekinteteket.
Egyszer csak valaki megszólit. Az út túloldalán a buszmegállóból kiabált egy öregember.
-Hé fiacskám! -szólitott meg.
Zavaromban nem tudtam mit is kéne válaszolnom.
-Rám gondol uram? -kérdeztem meglepődve.
-Nem mögötted áll egy másik halott is neki kiabálok!
Megfordultam hátha nem is haltam meg. De rájöttem hogy rám gondolt. Amint észre vette hogy figyelek rá elindult felém.
Egy fehér ruhás görnyedt öregember volt. Térdig érő fehér szakállal és fehér bottal. Kezében pedig valami papirt tartott.
Úgy nézett ki mint egy varázsló. Közben átért az úton és hozzám lépett.
-Milyen érzés? -kérdezte gúnyosan.
-Hát most vagyok először halott és... de te ki vagy?
-Az most nem lényeg! Látod ezt a papírt?
Egy színes papír volt a kezében.
-Persze de mi ez?
-Ez a temetésed szórólapja, a hátoldalán meg egy rövid statisztika az életedről.
Rajta volt a lapon a nevem, hogy miben haltam meg még az is hányan lesznek a temetésemen.
És kik fognak legjobban sírni. Sőt még az is hogy kik nem lesznek ott. De a dátum hiányzott.
-Ezen nincs dátum! -mondtam.
-Tudom, ezért vagyok itt! Két választásod van. Van nálam két papír. Az egyiken a temetés a másikon az élet van.
Ha a halált választod megnézheted mi lett volna ha életben maradsz. Ha viszont az életet választod akkor kapsz egy papírt amire a vágyaid lesznek irva.
Olyanok amik csak később jönnek vagy nem is mertél álmodni róluk.
-Ha a halált választanám akkor hová jutnék? Menny vagy pokol?
-Ha átmegyünk a túloldalra majd jön egy busz és az oda visz ahová kell.
Azt hittem könnyű lesz dönteni de még is elgondolkodtam rajta. Mérlegeltem hosszú perceken át.
-És ha az életet választom akkor felépülök vagy lebénulok?
-Ez egy olyan kockázat mint amilyen a túloldalon várna.
A tömeg egyre gyűlt a testem köré. Hangokat nem hallottam. Csak az öreg hangját. Sehol sem hallottam még ilyen csöndet.
Mintha a világ elnémult volna. Még a szívem sem vert és levegőt sem vettem.
Megjött a mentő és elkezdtek újra éleszteni.
-Na mi lesz? Jössz vagy maradsz?-kérdezte kissé sűrgetően. -Minnél tovább vársz annál jobban romlanak az esélyeid.
Vártam egy kicsit a valasszal.
-Tudod mit! Az életet választom. Annyi minden vár még rám! És előbb utóbb úgy is találkozunk még.
.Tessék itt a papír az életről! Ha akarod megtarthatod a másikat is hátha kiderül belőle ki az aki igazán szeret és ki az akire ügyelned kell hogy el ne veszítsd!
- Köszönöm és remélem legalább még hetven évig nem találkozunk,
-Ezt még én sem tudhatom! De nem rajtam múlik.
Amint eltűnt az öreg zsebre raktam a papirokat. Éles fájdalmat éreztem. Hirtelen minden zajos lett. Vert a szívem tágult a tüdőm.
Fájt minden végtagom mégis mosolyogtam. A mentősök tanácskoztak a tömeg zajongott. De nem zavart mert tudtam jól döntöttem bármi is lesz és tudtam a két lap ott van a zsebemben.

Egyszer volt hol nem volt, élt egy öreg király és annak egyszem lánya. A királylányt Karamellának hívták.
Az öreg király nevezte el őt így mert a karamella volt a kedvence és mert a lány olyan édes és ellenállhatatlan mint egy falat karamella.
A birodalomban mindenki csak Karamellakirálylánynak nevezte. A királylány olyan győnyőrű volt hogy minden férfi és nő a csodájára járt.
Aranyhosszú haja és búzavirág kék szeme volt. ÉS amikor nevetett az egész palota vízhangzott. Olyan tündéri volt hogy ha rosszat is
csinált is apja sohasem szidta meg mert a mosolyával és  kedvével még az öreg mogorva király szívét is meglágyitotta.
De sok irigye volt Karamellának mert ő mindig vidám volt.Sírni is csak örömében sírt. Egyszer történt hogy egy híres-neves cukrász
érkezett a városba. Álruhában és azzal a szándékkal hogy a királylányról elnevezze legújabb és legfinomabb karamellás süteményét.
Mielőtt elnevezné Karamelláról az édességet megakart győződni róla valóban méltó-e rá a királylány hogy a legfinomabb süteménye a
nevét viselje. A cukrász lassan egy hónapja tartózkodott a városban és figyelt.Kileste a királylány minden szokását.
Nagyon tetszett neki ahogy Karamella élt és mindig vidám volt.Mikor a cukrász elérkezettnek érezte felfedte kilétét.
De nem is akárhogy. A város főterén karamellás süteményt kezdett osztogatni a király és lánya tiszteletére.
Amint a király fülébe jutott ez nyomban magához hivatta a cukrászt.Kifagatta a király minek köszönhetik ezt a látogatást.
A cukrász elmondta mi a terve az új karamellás sütijével. A királynak tetszett az ötlet. A cukrász sem volt ostoba.
Megkérte a királyt hogy hagyj ismerje meg a királylányt közelebbről mert így tökéletesítheti a receptet.
De valójában a cukrásznak nagyon tetszett Karamella és csak vele akart lenni. A király bele egyezett de csak azzal a feltétellel
hogy ez alatt az udvari konyhán fogja sütni a süteményeket a királynak. A cukrásznak ez nem volt nagy áldozat mert ez alatt
is a királylány közelében lehet. Karamellát kezdetben nem érdekelte a cukrász. De amint evett egy tortából amit a cukrász készített, egészen
megváltozott a véleménye. Nem volt a tortában semmi egyéb csak az a szeretet amit a cukrász minden egyes szeletbe belesütött.
Ettől a naptól fogva a királylány is ott sürgött a konyhában és mindenáron meg akarta tanulni ezt a mesterséget.
Együtt mentek bevásárolni és szinte mindent együtt csináltak. Már a város az esküvőről pletykálkodott. A cukrász is titokban ezt szerette volna.
De még nem érezte magát elég erősnek és hiába a királylány is úgy nézett rá mégsem történt semmi. Lassan egy éve sütögetett szorgalmasan
ott a cukrász mikor egy királyfi lovagolt be a palotába. Azzal a szándékkal hogy megkérje Karamella kezét. A cukrász bízott benne hogy hogy Karamella nemet mond mert az öreg
király rábízta a döntést a lányra. A királylány két hét múlva igent mondott. Az esküvőre az egész birodalom összesereglett.
Karamella személyesen kérte meg a cukrászt hogy süssön olyan finom tortát mint amilyen csodás ez az esemény.
A cukrász összeszedte minden erejét és tudományát és egy hatalmas tortát sütött. De a torta
mindenki megdöbbenesére sós lett. Mert a cukrász nem csak minden tudományát de a bánat könnyeit is belesütötte a tortába.
Az esküvő után soha többé nem látták a cukrászt de az a hír járja hogy soha nem sütött többé semmit.    

A füst már teljesen kikezdte a szemem.
Azt hittem hozzá szokott de tévedtem, 
Unottan pengettem a gitárom pedig az előtt ez jelentett mindent.
Az hogy zenekarban zenéljek és meghódítsam a világot.
Nem jött össze de legalább azt csinálom amit szeretek. 
Egy füstös bárban Jazzt és Bluest játszani. 
Ez az amit szerettem volna csinálni ha nem leszek világsztár. 
Csak ültem és játszottam amikor megéreztem valamit. 
Ez más volt mint a dohány égett illata. 
Édes és tiszta illat volt. 
Már nem zavart a cigifüst. 
MIntha ez az új illat reményt adott volna ahhoz hogy van innen kiút. 
Valami többről árulkodott. Talán nekem is van valami célom az életben. 
A "koncert" szünetében a pulthoz mentem. 
A másik előnye az volt annak hogy bár zenészek vagyunk hogy annyit ihatunk amennyit akarunk, csak a főnök és a közönség ne vegye észre hogy már magamról sem tudok. 
Kértem egy sört. Leültem egy bárszékre és meredten néztem magam elé. 
Megint éreztem azt az illatot de most a söröm jobban érdekelt. 
Végig arra gondoltam hogy tényleg többre vagyok-e hivatott mint hogy igy éljek. 
Elég fiatal vagyok ahhoz hogy mindent itt hagyjak. Felülök egy buszra és megyek arra ahhová a lábam visz. 
Már szóltak a többiek hogy kezdeni kellene mikor mellém lépett valaki és atz mondta: - Igen.Egyértelmüen nekem mindta vagyis olyan érzésem volt mintha ő zárta volna le a belső vitámat ezzel a megerőséttel. Zárás után hazafelé végig azon gondolkodtam mihez kéne kezdenem. Haza értem és szokás szerint egy üres lakás várt. Semmi állatom nem volt mert elég volt magamamat ellátni. Kinyitottam egy sört és bekapcsoltam a Tv-t de csak azért hogy halljak valami emberi hangot és könnyebb volt elaludnom. Nem mintha ez gondot jelentett volna bármikor is de most mégis nehezen ment. Csak arra gondoltam hogyan tudnék innen kitörni. Nem volt rossz ez az élet de többre vágytam. Másnap este ismét mentem melózni. Egy elég színvonalas hely volt ahhol minden este élőzene szólt. Előfordult hogy énekeseket kellett kisérni de önálló estünk is volt már. Még kezdés előtt iszogattunk a pultnál mikor odalépett hozzám egy nő és a fülembe súgta : 
-Figyelni foglak ma este is .

Nagy volt a tömeg és mire megfordultam már nem láttam. 
A színpadról esély sem arra lássam mert pont a szemembe sütöttek a fények. 
A szünetben sem jött oda senki igy kezdtem azt hinni hogy csak képzeltem az egészet. 
Az előadás után még ott maradtunk a fiúkkal és beszélgettünk egy kicsit.
Láttam a bejárat előtt áll egy női alak de azt hittem taxira vár. 
Már lassan tíz perce állt ott mikor kimentem hozzá. 
Odaálltam mellé és ránéztem. 

- Jó éstét. - köszöntem 
-önnek is -válaszolt. 
-Taxira vár, mert kicsit hűvös van ha gondolja bent is megvárhatja. 
- Nem Önre vagyis rád várok!válaszolta elmosolyodva. 
-Te voltál az aki a fülembe súgott? 
-Igen ha ez nem baj. 
-Nem ez mindennap előfordul velem. Minden este belesúgnak a fülembe néha férfiak is !
Erre elnevette magát. 

- És hazafelé tart vagy szeretne valamerre menni? kérdeztem 
-Nincs tervem de rád bízom magam! 
-Akkor hozom a kabátom és mehetünk. 
ő helyeslően bólintott és már ott sem voltam. 
Tudom nem illik megváratni embereket de mégis visszaültem egy kicsit a fiúkhoz. 
Elköszöntem tőlük és vártunk mig kikerülök a lány mosolyának bűvöletáből. 
Mert bűvös tekintete és mosolya volt neki. 
Mintha egy angyal lett volna . 
Első ránézésre volt benne valami ördögi. 
Felálltam és kisiettem a bárból. Odaléptem hozzá és bemutatkoztam mintha most ismerkednénk meg. 

- szia Jani vagyok vagyis Jana! 
-Tudom én meg Mona vagyok 
- Tudom válaszoltam mosolyogva. 
-Honnan tudod? -kérdezte meglepődve. 
-Hát most mondtad az előbb! 

Erre nem válaszolt csak mosolygott. 
Elindultunk a semmibe. Nem volt fontos merre megyünk csak együtt legyünk. 
Beszélgettünk mindenről. Hazakisértem és számot cseréltünk. 
Ahogy sétáltam haza sokat gondolkodtam róla rólunk rólam Vajon kész vagyok rá? 
Arra hogy szerelmes legyek. Megtapasztalni amiben már nem hiszek és rég nem éreztem?
Mert ha megnyílok úgy igazán akkor onnan már nincs visszaút. Az idő majd eldönti. 
Nekem csak a szex miatt nem kell. Olyar minden sarkon találok. Nekem egy múzsa kell.. 
Aki megváltoztat és általa én a világot megváltoztatom, érte.
Sokat találkozgattunk utána. Hoztam a formámat de csak felszínesen.Csak nyomokban voltam önmagam. 
Nem mertem megnyílni elvégre is még nem jártunk csakmint két barát találkozgattunk. 
Egyik nap amikor ültünk egy padon megcsókóltam úgy meglepődött hogy felugrott és azt mondta 

- Most mennem kell! -és elsietett. 

Nem értettem elvégre is ő kezdeményezetta bár előtt de etudtam annak hogy csak szeszélyes. 
A csókja mégis olyan édes volt mint a gáz adás a Ferrariban. Apró mégis meindent elsöprő. 
Őt legalább is elsöpörte. Ott maradtam egyedül és eszembe jutott hogy a táskámban van még egy sör. 
Már nem volt hideg de megmentette a napomat. Eltelt két- három nap mire ismét felkeresett. 
Ismét a bár előtt várt. Elindultunk szótlanul egymás mellett. 
Gondoltam majd megmagyarázza elvégre is ő hagyott faképnél. 
Megállt és a szemembe nézett. 

- Lehetek őszinte? kérdézte 
-Ragaszkodom hozzá-válaszoltam úgy mintha tudnám mit akar mondani. 
-Mást szeretek! 
-Ennek örülök! válaszoltam humorosan miközben arra gondoltam hogy milyen jó hogy nem lettem szerelmes mert akkor nem lett volna ilyen könnyű. 
Ugyanakkor rossz is volt mert ebben több volt mint ennyi. 

-és ismerem? kérdeztem nem is tudom miért 
-Nem ő a volt pasim. pot előtte szakitottunk mielőtt megismertelek. 
Aztán mikor megcsókoltál rájöttem még mindig őt szeretem. 

-akkor csak játszottál velem? Vagy ilyen pótlék féle voltam? 

-nem szó sincs róla. Te teljesen más vagy mint ő. Csak tudod milyen a szerelem. 

-Szerencsére már nem ! 

Elbúcsúztam és eltüntem az éjszakában. Soha többé nem láttam őt.

A reggeli nap a szemembe sütött. Izgatottan ugrottam ki az ágyból. Már ötven éves voltam mégis egy kisfiú lendületével szaladtam felöltözni. A mai nap különleges. Olyan vendéget várok aki megváltoztatja az életem. Harminc éve várom ezt a a napot. Már előre megterveztem mindent. Tudom milyen vagyok mikor izgulok. Néha még cipőt is lefelejtek venni ha kapkodok. Két hete például papucsban indultam el otthonról. Akkor is siettem. Mindenki azt mondja hogy ráérek. De ki mondja meg hogy ráérek-e vagy sem. Pont én nem érek rá mert ötven év van mögöttem és semmit nem tudtam felmutatni ezidáig. De talán ma. A konyhába a mosatlan edények hegye várt. Mintha bomba robbant volna. Már mosogatni sincs időm. Talán holnaptól lesz pár percem erre is. Kivasaltam a nadrágom és utána elmentem a piacra. Vettem tejet és virágot. Napraforgót és tulipánt. Egy ilyen csodás napon fel akartam dísziteni a nappalit. Úgy is mostanában annyira elhanyagoltam. Haza értem és elkezdtem takaritani. A vendég délután négyre igérte magát. Addig pakolászok és megpróbálok nem gondolni a találkozó súlyára. Harminc év alatt minden megváltozott. Az emberek jöttek-mentek, a hatalmak cserélődtek én meg csak vártam. Erre a napra. Amint befejeztem mindent amit mára terveztem kiültem a kertbe egy pohár bor társaságában. Mi van ha nem tetszik neki? Az amit mutatni akarok ? Az eddigi életem legfontosabb napja mégis kétségeim vannak. Könnyebb lenne azt mondani hogy nem vagyok itthon és megúsznám a találkozót. Vagy nyissak ajtót és ne is foglalkozzak azzal hogy mi lesz a vége? Elvégre is harminc éve várok erre a délutánra. Az arcom kipirosodott a napsütéstől és a bortól. Arra gondoltam szívesen elaludnék és nem kelnék fel. Soha sem voltam ilyen típusú ember. Mindig tudtam értékelni az apró örömöket és a rosszban meglátni a jót. De ez a helyzet már. Harminc év. Ha lett volna valaha gyerekem már akkor nagyapa lehetnék. De volt egy fontosabb dolog is. Szerettem volna gyereket de máshogy alakult. Képes voltam mást választani a család helyett. Egy olyan dolgot ami fontosabb volt és harminc év után most mutatom meg valakinek. Sokan a nevemet sem tudják pedig itt születtem. Nem jártam külföldön és barátaim sincsenek. Elfogyott a borom. Ahhoz hogy utántöltsem a konyhába kéne mennem. De se kedvem se erőm sincs felállni. Pedig ma boldognak kéne lennem. Az életem legszebb napja is lehetne ha ajtót nyitnék. És megint visszatértem a gondok forrásához. Eddig azt hittem akarom ezt. Erre itt vagyok a cél előtt és visszafelé kezdenék el futni. Csak azért mert ez a könnyebb. Harminc éve dolgozom rajta keményen mégis a mai nap tűnik a legnehezebbnek. Pont amikor nem csinálok semmit. Bort iszok és napozok. Holnaptól szabad lehetnék. Vagy megmutatom neki vagy elfutok a lehetőség elől. Egy olyan lehetőség elől ami soha nem fog visszatérni. Nincs még harminc évem. Ránéztem az órámra. Arra az órára amit húsz évesen adott apám, ő meg a nagyapámtól kapta. Megkért hogy vigyázzak rá és adjam majd oda a fiamnak.Akkor láttam őt utoljára. Kisétált az életemből és soha nem láttam többé. Fél négy volt. Lassan felkeltem a székből és vettem egy nagy levegőt. Megfogtam a borospoharat és neki vágtam a ház falának. Soha nem voltam agresszív. Ez csak egy érzelmi kivetítés volt. Bárcsak a koponyám tört volna annyi szilánkra mint ez a pohár. Elbúcsúznék a világtól csak ne keljen ajtót nyitni. Lassan elindultam a lakásba és ráérősen felöltöztem. Még parfűmöt is fújtam magamra pedig harminc éve nem volt rajtam. Már négy óra volt és az ajtóban álltam. Biztos késik vagy el sem jön. A legjobb az lenne ha el sem jönne. De innen nincs vissza út. Talán akkor ha szívrohamot kapnék vagy őt baleset érné. Inkább velem történjen valami mert őt jobban szeretem annál. Fél öt körül kopogtatnak. Tudtam hogy ő az. Megfogtam a kilincst és kinyitottam az ajtót. Mintha egy új világ tárult volna elém. A remény hogy végre szabad lehetek.Ránéztem és tudtam itt az idő. A szívem soha ilyen hevesen nem vert. Talán akkor mikor egy nyári reggelen elhatároztam hogy belekezdek. De akkor húsz éves voltam most meg ötven. Talán öt perc is eltelt mire kimondtam a végszót: -Gyere be,megmutatom! Ott van a garázsban!