helszlo blogja
A múlt idő
Nem álmodom már tavaszokról,
hol virit ezer vadvirág,
fáradt a lélek, és a télnek
csendjébe zuhant a világ.
A múlt időtől elszakadtam,
sokszor hunyt le, és kelt a nap,
s elszállt idők koptatta úton,
kövült meg egy-egy pillanat.
Itt-ott egy kósza, könnyes álom
lelkem elönti néha még,
de cseppjeit hamar felissza
a ködbe kúszó messzeség.
Az én istenem
Az én istenem nem jár templomba,
nem prédikáltat orrhangú, lomha
papokkal, akik hiszékeny,
ágrólszakadt üdvkeresésben
törődő szegény páriák
pénzecskéjét zsebükbe várják.
Az én istenem fejét csóválja,
ha benéz egy jótékony bálba,
ahol dúsgazdag szerencsések,
morzsákat szórnak a szegénynek.
Az én istenem feddést nem halmoz,
csak leül a kocsmaasztalhoz,
s annak, ki búsul elhagyatva,
fáradt homlokát simogatja,
s hogy induljon már, arra kéri,
a sötétben el is kíséri.
Az én istenem jól ismer engem,
tudja jól: el nem felejtem,
hogy öleltelek, és hogy veled
töltöttem boldog perceket.
Végrendelet
Ne szóljon zene, ne prédikáljon
pap, a síromnál senki ne álljon,
csak aki rám dobja a földet,
de az is csendben, ahogy a zöldek,
kik kényeztettek, rámhajolnak,
amikor elfogyott a holnap.
Nem kell nekem ott semmi flanc már,
ne szóljon csengettyű, vagy fanfár,
strófát ne olvasson fel senki,
síromra nem kell követ tenni.
Fejemnél ne legyen kereszt,
felejtsék el a nevemet,
porbol vétettem, porrá lettem,
és te voltál az én keresztem!
Leányt ölelek
Leányt ölelek a hársfák alatt,
szemérmesen hull fák mögé a Nap,
s látja: a határt tankok lépik át,
hogy porrá zúzzák Prága tavaszát.
Lánctalpak alatt reng a Felvidék,
mórest tanul az istenadta nép,
mert a csehszlovák határok között,
reménykedésre, iszony költözött.
Magyar tankokkal, félelmet viszünk
szomszédainknak. Immár a hitünk
és magyarságunk semmivé oszolt,
s lám, tisztességünk is hiába volt.
Leányt ölelek a hársfák alatt,
oly lágyan simúl, s édes csókot ad.
Csalogány dalol odafenn a fán,
ezerkilencszázhatvannyolc nyarán.
(cenzurált!)
Költő lennék
Hogyha költő lennék kérem,
de nagy lenne a mellényem!
Szakszerűen gyártanám a
verseimet ládaszámra.
Bíz, nem volna alávaló,
ha bejönne alám a ló!
Kezdtem, mint fűzfapoéta,
lettem tündöklő kométa.
Betöltené szívem a lob,
nem járnék én többé gyalog,
felvehetnék néhány kilót,
s mosatnám a Renault Cliót.
Házam előtt vágyakozva
száz kiadó várakozna,
büszkeségemben én tán még
azokra is fittyet hánynék.