Te jószagú málnabokor!

Igen, a kocsi megállt, és nagy röhögve kiszállt belőle egy olyan 25 év körüli, elég magas, sötétbarna hajú, szerintem jóképű, de valamiért mégis kissé unszimpatikus fiatalember. Már az sem tetszett, hogy egy tűzpiros Audi TT-t vezetett (nem azért, szeretem én a jó autókat, de honnan van egy fiatal gyereknek ilyenre pénze?). Aztán azzal a kaján vigyorral az arcán végigmért, és a szeme megállapodott a lábfejemen, ami éppen a kényelmetlen, új cipőm nélkül díszelgett, ahogy a buszmegálló kőkemény padján ülve magam alá húztam. Zavaromban majdnem olyan színűre vörösödtem, mint a méregdrága sportkocsi, ami még mindig a lepukkant, poros, kis buszmegállóban dorombolt, akár egy szelíd kiscica. Gyorsan és esetlenül felhúztam a kényelmetlen cipőmet, közben csillagokat láttam (igyekeztem ezt palástolni, azt hiszem nem sok sikerrel, mert még fel is szisszentem, amikor újra a sarkamhoz ért a Kínában gyártott műbőr lábbeli), és mindeközben egy értelmes szót sem bírtam kinyögni. Ki ez a barna herceg egy tűzpiros "lovon"??? Hagyjon engem békén! Kösz, megvárom a buszom. Vagy erre ilyen buszok járnának? Ilyen és ehhez hasonló felettébb "értelmes" gondolatok cikáztak fejemben, miközben a titokzatos - és folyton vigyorgó - "dalia" megszólalt.

- Hát kegyed merre szeretne utazni? Netán Miskolcra igyekszik? - nézett rám minden különösebb meglepődés nélkül, és kicsit oldalra fordította a fejét.

- Az igyekszik az túlzás! -vigyorodtam el én is kényszeredetten. - Itt az idő is megáll! De egyszer csak ideér a buszom.

Odasétált a táblához, és böngészni kezdte a menetrendet. –Hát, arra várhat! Szeptemberben itt is lesz! - és most sem leplezte jókedvét.

Én meredtem néztem rá, nem tudtam, szórakozik velem, vagy komolyan beszél. Odamentem én is, és olvasni kezdtem, mikor járnak a buszok.

- De hisz' itt van, hogy 14 órakor ér ide, és megy Miskolcra.

- Látja mellette ezt a nagy I betűt? Nézze meg a jelmagyarázatot!

A tábla alján apró betűkkel írva ott sorakoztak az alapfokú kódfejtést igénylő jelrendszer magyarázatai (Az elveszett ereklyék fosztogatóiban láttam hasonlót), és az I betűnél a következőt olvashattam: iskolai előadások napján. Ami azért olyan nagy probléma, mert úgy egy hete beköszöntött a nyári szünet a sulikban. Kétségbeesetten felnéztem a fiúra, aki bocsánatkérő képet vágott, és széttárta a kezét.

- Sebaj, majd megyek a következővel - mondtam határozottan.

Közben pedig alig vártam, hogy ez a gazdag ficsúr elhúzzon a verdájával, és véget érjen a megszégyenülésem története.

-Én is arra megyek. Szívesen elviszem, ha gondolja - azzal a kocsi felé vette az irányt, és az ajtóból kérdőleg visszanézett.

Egy lezser, világoskék, galléros pólót viselt, enyhén koptatott blue jeans-t, és egy fehér sportcipőt. Nem volt lebarnulva egyáltalán, kifejezetten hipóreklám színű bőrrel „dicsekedhetett”, amit furcsálltam, egy cabrio-val furikázó esetében. Simára borotvált, kicsit érdekes vonású arca, és sokat emlegetett mosolya elég megnyerő volt. Már-már kezdtem meginogni! Hiszen mindenkinek hízelegne egy ilyen pasi kedvessége, de egy hang belül azt súgta, hogy hagyjam ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat, és egy csotrogány, sárga távolsági busszal zötyögjek be a városba, ehelyett a lehajtható tetejű, hiper-szuper kocsi helyett egy jóképű sráccal az oldalamon. Már azon voltam, hogy kimondom, menjen nélkülem, amikor megszólalt:

- Csak nem fél tőlem? Ne aggódjon! Csak segíteni szeretnék! - és hitetlenkedve rázta a fejét, és mosolyogva beszállt a kocsiba.

- Várjon! - kiáltottam utána.

Majd a még mindig brümmögő autóhoz szaladtam, hogy beszálljak. De olyan ügyesen sikerült az utolsó lépésem, hogy kibicsaklott a bokám, és egy hatalmasat hasaltam az enyhén hepe-hupás járdán. A fiú kipattant, hogy segítsen, de addigra gyorsan feltápászkodtam. Végül ő maga ültetett be, még az ajtót is kinyitotta (talán azért, mert nem bízott "képességeimben"). :) Mindenesetre nagyon rendes volt.

Az elkövetkezendő fél órában nem sokat beszéltünk. Nem is igazán volt az egészhez hangulatom, mert elég hülyén éreztem magam a történtek miatt. Már nagyon megbántam, hogy egyáltalán bevállaltam a vele való kocsikázást, de egyszerűen utálom, ha "lenyusziznak"! Megkérdezte, hogy mi a fenét kerestem ott, ahol a madár se jár. Én elmondtam neki egy kicsit púderozva a fantörpikus interjúm történetét. De sajnos ezután sem fogtam be a szám.

- Ilyen jól menő vállalkozása van? Hiszen ez egy meglehetősen drága autó, és ön még elég fiatalnak tűnik... - fordultam felé kérdő tekintettel.

Eközben vagy 120-szal repesztettünk az országúton, és ő huncutságtól csillogó, nagy, kék szeméivel rám nézett, majd újra az útra szegezte tekintetét. Gyorsan meg is bántam, hogy ilyen szemtelenül rákérdeztem arra, ami furdalta az oldalamat. Máskor nem is vagyok ilyen indiszkrét. Nem tudom, mi ütött belém!

- Úgy gondolja, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ilyen luxusautó tulajdonosa legyek? -és egy kicsit, csak éppen egy pillanatra összeráncolta a homlokát, sűrű, barna hajába túrt a jobb kezével, aztán ugyanezzel a mozdulattal visszakapcsolt négyesbe, mert lakott területhez értünk.

- Hogy őszinte legyek: igen. Remélem, nem sértettem meg! - mosolyogtam félszegen.- Elnézést, ha szemtelennek tűnök, de úgy gondolom, egy nagyon jó fizetés mellett is hosszú évek kemény munkája szükséges egy ilyen sportkocsi megvásárlásához.

- Ön teljesen jól látja a dolgokat hölgyem! - és felém fordulva kacsintott egyet, aztán Miskolcig nem szóltunk többet egymáshoz.

Hagytam, hogy a szél össze-vissza borzolja amúgy általában is felettébb virgonc tincseimet. Igaz közben attól tartottam, hogy napszúrást fogok kapni, mert a meleg rendületlenül tombolt, és a cabrio előnye egyben a hátránya is. Ahogy ott ültem, rájöttem, hogy végig magázódtunk, de addig fel sem tűnt nekem. Így utólag elég viccesen hangzik, hisz mindketten ugyanabba a korosztályba tartozunk, de beszélgetésünk közben természetesnek hatott, nem volt egyáltalán kellemetlen. A lábam még mindig sajgott (azért a kocsiban mégsem vehettem le a cipőmet - több oknál fogva is :). Továbbá a térdemről is levertem a zománcot, amikor elestem, hisz’ szoknyám nem védett meg az esés okozta sérülésektől.

Miskolcon megkérdezte, hol tegyen ki, aztán egy 32 fogas (vigyori) viszláttal kirakott a belvárosban. Még csak be sem mutatkozott! Azért tök rendes volt, hogy így elfuvarozott. Én meg csak egy kurta köszönömmel szálltam ki a kocsiból. Ha ezt itthon elmesélem! Á, ki fogja nekem elhinni?!

Most itt dekkolok Kótyomfittyfalván (lényegtelen a falu igazi neve) a buszmegállóban. Az iskolában voltam állásinterjún, de hogy is fogalmazzak finoman: reménytelen! Ideráncigáltak, és csak az interjú végén közölte velem a drága igazgató úr - aki mellesleg végig cigerettázta és kávézta a velem eltöltött kerek 10 percet-, hogy az állás betöltéséhez legalább 3 év szakmai tapasztalat szükséges. Kérdem én: miért nem közölték ezt a hirdetésben? Továbbá, miért nem írták meg levélben, amikor is elküldtem az önéletrajzomat (ami barátok közt is meglehetősen rövidke)?

Na, nem bomolok! Így is kész vagyok már ebben a dögmelegben! Vagy egy másfél kilómétert kutyagoltam, ehhez a nyavalyás megállóhoz. Ráadásul azt a leértékelt, tavalyi kollekciós, új, fekete cipőmet vettem fel, amit múlt héten még Zsuzsival néztünk ki, aztán mindketten vettünk egyet-egyet. Azt hiszem, le kell, hogy rúgjam a lábamról, mert nem bírom tovább! Úgysem jár erre a kutya se!

Megtettem! Hú, már sokkalta kellemesebb! :) Már csak egy fagyi kéne a kézbe, vagy egy jó, hideg sör! :D Nem tudom, hogy lehet már megint ekkora kánikula! A hátamon is érzem, hogy folyik a víz! Előkotrok egy frissítőkendőt! Á, nem ér ez semmit!

Jön valaki az úton! Egy idős bácsi biciklivel!

Köszönt is: Kezít csókolom! Tök aranyos! :) Bezzeg a nagy városban... Inkább fellöknek, minthogy köszönjenek! Hát, ez zseniális! Úgy látom jön végre egy autó (marha nagy forgalmat bonyolít le ez a község), de a buszomnak se híre, se hamva. Te jószagú málnabokor! A kocsi lelassít, vagy mit csinál?