Te jószagú málnabokor!

Szóval, tegnap még mindig gőzerővel pakoltunk. Most már az apróságokat, mert tegnap előtt sikerült a nagyobb bútorok felcipelését is véghezvinnie apának, legjobb barátjának Béla bának, Attilának, Totya bácsinak és vejének: Bertinek. Elég viszontagságos volt ugyan a sok cipekedés, de épségben túlélték, és utána anyával gulyáslevessel kínáltuk meg őket, amit a nagyinál készítettünk a Győri kapuban. Nagyon oda voltak meg vissza a kajától, aztán meg elmentek együtt sörözni. :)

Így tegnap már "csak a kisebb" cuccokkal kellet megküzdenünk: TV, mosógép, számítógép, stb., stb. Ahogy hullafáradtan pakoltunk egyszer csak egy kutya tűnt fel a háztömb előtt. Szerintem egy tacskó és egy puli keveréke az a kutya, de az én véleményem nem mérvadó. :) Elég kis testű, de hosszú szőrű, fekete, mint a sötét éjszaka.;) Én nem igazán foglalkoztam vele, hiszen minden bokorban pisil valaki kedvence. De Attila mikor másodszor is összefutott az ebbel, elkezdett neki beszélni.

- Hol van a gazdád, kishaver?

Egyből jött a válasz: lihegés + farkcsóválás. Ati nevetett, aztán jöttünk, mentünk. Eltelik egy óra, lemegyünk, a kutya sehol.

- Biztos hazament - mondom Atisnak, aki kicsit csalódottnak tűnt..

- Ja - jön a szűkszavú felelet.

Tudtam, mindig is akart egy kutyát. Imádja a négylábúakat, sőt minden állatot. Kiskorában folyton "állatmentőst" kellett vele játszani... :)

De az eb újra felbukkant, és most már el sem akart Attila mellől mozdulni, folyton a sarkában volt.

- Adtál neki valamit öcsi, hogy itt liheg a nyomodban? -kérdeztem nevetve.

- Dehogy! Egyszerűen szeret! - röhögött. - Megérzi, ki a jó ember!

- Ha-ha-ha! Akkor engem ezért mellőz oly nagyon! - és vigyorogva mértem végig tesómat és az ebet.

Aztán elmentünk nagyihoz ebédelni. Töltöttpaprikát csinált. Törékeny kis alakja úgy sürgött-forgott abban a csöpp konyhában, mint mikor még nem volt nyugdíjas, és szegény nagyapa is élt. Három éve ment el közülünk. Nagyon hirtelen. Anya annyira összetört, hogy három napig se enni, se aludni nem volt képes. Nagyon megijedtünk, azt hittem idegösszeomlást fog kapni. De a negyedik napon újra éledni kezdett, megfőzött, elkezdett eszegetni, tenni-venni ezt-azt. Akkor már képes volt vigasztalni nagyit is, és a temetésen is részt tudott venni anélkül, hogy összeessen. Rendkívüli módon kötődött az apjához. Nagyapó vasutas volt negyven éven keresztül, szerette a munkáját, szerette az embereket, és a munkatársai tisztelték, becsülték, viszontszerették őt. Nagyon szép szobrocskákat, modelleket faragott fából, ezzel ütötte el az idejét mióta nyugdíjas volt, de aktív korában is gyönyörű ajándékokat készített rokonoknak, köztük nekünk is. Most is megvannak azok a szép szarvas, vaddisznó, őzike szobrocskák, melyekkel miket lepett meg egy-egy alkalomra.

Szóval nagyi kedves nevetős ráncaival, de annál csillogóbb szemmel tálalta az ételt.

- Egyetek kedveseim! -és megigazította fejkendőjének csimbókját az álla alatt. - Jó étvágyat!

- Köszönjük nagyi!

Jóízűen behabzsoltuk a finom ételt anya, Attila meg én, utána visszacihelődtünk új otthonunkba. Út közben azon tanakodtunk, vajon a kóbor eb elment, vagy hűségesen várja a Hollósi család három tagját. Amikor befordultuk a sarkon rögtön megláttam a fekete kutya farkcsóválástól ide-oda rángatózó alakját, éppen apával "beszélgetett". Mindhárman összenevettünk.

Felmentünk a lakásba, már éppen elég hullák voltunk. Apa meg anya pakoltak még valamit, aztán azon dilemmáztak, az állólámpa melyik sarokban legyen. Én elégedetten mértem végig a szobámat, attól függetlenül, hogy elég üres volt a fél szobabútor, az íróasztal és az ágy összképe. Végre csak az enyém, az én birodalmam. 24 évesen ezt is megértem. Elég szánalmas! De én örülök! :)

Lezuhanyoztam, és úgy nyolc óra magasságában eldőltem az ágyban, mint egy darab fa. Kilenc körül azonban felébredtem. Elég rossz álmom volt. Álmomban csak azt hallottam, hogy Ati sír az új szobájában egyedül, fél, engem hívogat. A valóság az volt, hogy lent a kutya szűkölt, vonyított egyfolytában. Attila már anyáéknak könyörgött, hogy had' engedje fel a lakásba. Meg sem álmodtam volna, hogy meggyőzi őket, sosem volt kutyánk, hiszen lakásban elég kényelmetlen állatot tartani. Aztán a szomszédok elkezdtek kiabálgatni...

- Kint maradt a kutyájuk! -szólt át az erkélyről a bal oldali szomszédunk.

- Nem a miénk! - válaszolt apa.

- Akkor miért láttam magukkal egész délután? - jött a kioktató felelet.

- Csak folyton belebotlottunk, mert a lakást pakoltuk! -védekezett apa.

- Na ne etessen! Így szoktak a kegyetlen emberek megszabadulni a kutyájuktól! Új lakás? Már nem kell a kis, koszos négylábú! Ilyen szomszédokat!

- Mondtam, hogy nem a miénk!

- Szívtelen! -azzal becsapta az erkélye ajtaját, és megpróbált a vonyítás közepette elaludni (szerintem nem sok sikerrel).

Nem hittem érzékszerveimnek, amikor Attila rávette szüleinket, engedjük fel az ebet, akit Ati rögtön el is nevezett Csufinak. Apa szerint ez a név a csúnya és a pufi ötvözete. Lehet benne valami! :) ;)

Nagy két elálló, kajla füle ritmusosan jár folyton mozgó farkával, két szeme feketén csillog, az ében bundában. Aranyos, de nem akarok közelebbi kapcsolatba kerülni vele, amíg meg nem kapja a védőoltásokat. Tuti bolhás! Veszettnek tán nem veszett! De a családom meghibbant! Az én szobám Csufi számára tiltott zóna lesz, az tuttti!

 

 

Azért nem fenékig tejfel ez a költözés... Meg anyáéknak hitelt is kell felvenniük, mert amíg nem tudjuk eladni a lakást (márpedig az nem lesz olyan nagyon egyszerű, addig úgy sem leszünk képesek kifizetni a teljes összeget). Meg aztán egy hete pakolunk, csomagolunk, dobozolunk, aztán utánfutóval ki Diósgyőrbe.

Attila először teljesen be volt fordulva, aztán anya meg apa fokozatosan kiengesztelte. Apa megjött a munkából este nyolckor - mert buszsofőr az MKV-nál, és három műszakban dolgoznak- aztán nagyot nézett, hogy tudunk a dologról. De csodálom, hogy meglepődött, mert anya soha sem bírt titkot tartani (pláne ekkorát). Akkor mindketten beoldalogtak a "gyerekszobába", ahol én és a "kisöcsém" duzzogtunk (na jó én nem annyira). Apa a 185 cm-es szelíd mackó megkérdezte:

- Na, örültök, gyerekek?

- Nem. - jött a válasz Attilától csont nélkül.

Nagyot néztem, mert Ati nem szokott így beszélni apával. De nem lett senki mérges. Végül annyit kérdezősködtem a lakásról, hogy Attila is beszállt a beszélgetésbe, és belenyugodott a megváltoztathatatlanba. (Bár számomra is titok, miért is ragaszkodott ilyen nagyon régi otthonunkhoz, mikor ezelőtt ő is azt hangoztatta, szeretne külön szobát...)

A mázolás már meg volt. Hipp-hopp átfestettük a három szobát, a többi helyiséget nem is kellett. Lehet beköltözni! Szóval, kínlódunk a rengeteg pakolnivalóval.  Ráadásul apa sem tudott szabit kivenni. Most délelőttös, úgyhogy délután segít cipekedni, de amúgy hárman vagyunk. Csak ha tudnak jönni, akkor jön Kata (ettől Attila sokkal aktívabb lett :), pénteken eljöttek Zsuzsáék Csabival, meg voltak Attila haverjai is az egyetemről. Egy nagy hátránya a négyemeletesek, hogy nincs lift. A második sincs magasan, de költözéskor még az első is sok lenne...

Viszont ma délelőtt nem tudott senki sem besegíteni, de Ati és anya a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad (ez majdnem bejött) akkor is átvisszük a cipőszekrényt apa segítsége nélkül. Hozzáteszem, ez nagyi ősrégi, jó nehéz tölgyfa bútora, szóval nem olyan egyszerű, annak ellenére, hogy elég kis darab. Még az Avason Totya bácsi segített berakni a tőlük elkért utánfutóba, de a kivételre nem is gondolva Attila boldogan gázt adott, és hasítottunk is új otthonunk felé. (Szerencsére Attila el meri, és el is tudja vezetni a kocsit utánfutóval).

Csak, mikor közeledtünk uticélunkhoz, akkor tettem fel anyáéknak a kellemetlen kérdést:

- Képesek leszünk mi hárman felvinni ezt mi a másodikra? - és aggódva néztem Attiláról anyára, anyáról Attilára. De, mint két okleveles erőművész nyugodtan, magabiztosan összenéztek.

- Semmi gond, kicsim. - mondta anya teljesen higgadtan. - Menni fog!

Nem tudom, honnan vették ezt a rezzenéstelen nyugalmat, azonban amikor hátramentünk, hogy kiemeljük a sötét színű, régi bútordarabot, az jóformán meg sem akart mozdulni. Én nem is fűztem az egészhez semmi reményt.

- Várjuk meg vele apát! -rimánkodtam a két elszánt költözködőnek.

De ők egyre csak próbálkoztak a szekrény forgatásával, hogy megtalálják rajta a megfelelő fogást.

- Most fogd meg a végét Eszter! - kiabált oda nekem anyal az összeszorított fogai között.

Én odaugrottam, de azt hittem, mindjárt megszakadok, mert Ati, meg anya voltak a túlvégen, én meg egyedül gebeszkedtem.

- Segíthetek? - kérdezte egy ismerős hang a hátam mögött. 

Nem tudtam megfordulni, mert örültem, hogy valahogy megtartom a súlyos bútor rám eső végét. Csak akkor láttam meg ki az, mikor odajött mellém, és megfogta a szekrény másik lábát.

-Te jószagú málnabokor! -csúszott ki a számon ez az elég idétlen mondásom, és majdnem elejtettem a szekrényt.

Nem más állt előttem, mint a Audi TT-s pénzeszsák gyerek. Ez nem lehet igaz! Már megint ilyen idétlen helyzetben találkozunk... Ráadásul most anya, meg öcsém is látják, hogy fülig pirulok. De miért is? Meg vagyok húzatva? Egy ilyen gazdag kölyök úgy sem akar semmit egy magam fajta  csóró, lakótelepi lánytól… L Igazából, nem is tetszik! Mert nagyon beképzelt! Mindig vigyorog! Csak ne állna olyan jól neki! Meg nem is olyan jóképű! Szokványos arca van, kis, idétlen gödröcskék díszítik, ahogy nevet.

- Az nagyon jó lenne fiatalember! –válaszolta anya fellélegezve, mit sem véve észre zavaromból.

- Hová lesz a bútor? – kérdezte Pénzeszsák vidoran, és rám emelte tekintetét.

Én nem tudtam megállapítani, hogy megismert-e vagy sem. De nem akartam felhozni a múltkori találkozásunkat, annál is inkább, mert anyáék, mit sem tudnak az interjús kalandról. Próbáltam válaszolni anélkül, hogy óvodáskori sérvem újfent kiújulna, és azt hiszem rettenetesen idétlen hangszínen szólalhattam meg erőfeszítéseim közepette, mert Attila röhögni kezdett (Pénzeszsák folyamatos vigyorgása nem árulkodott semmilyen meglepődésről..)

- Az új lakásunkba visszük. – préseltem ki magamból nagy nehezen a választ.

Pénzeszsák segítségével egész könnyen sikerült teljesítenünk a küldetést, ami addig impossible-nek tűnt, és beállítottuk az ormótlan bútort újdonsült helyére.

- Köszönjük szépen a segítséget! Maga nélkül nem igen ment volna a dolog. –mondta anya kifulladva, de megkönnyebbült örömmel, miközben a lépcsőn lefelé sétáltunk.

- Nagyon szívesen! Máskor is! Csak szóljanak nyugodtan. Szívesen segítek! Itt lakom átellenben – és hosszú karjával az utca túloldalára mutatott, ahogy leértünk a földszintre.

- Viszlát! –köszönt anya elégedetten, és a kocsi felé vette az irányt. - Köszönjük még egyszer!

- Viszlát! Sziasztok! – köszönt Pénzeszsák is hetykén, miközben még egyszer visszanézett, és elkapta fürkésző tekintetemet.

Ekkor tűnt először úgy, hogy felismert engem.

- Szia! – vetettem én is oda, még mindig az első döbbenet hatása alatt.

Ez a piperkőc (amúgy most egész hétköznapian nézett ki) vagy a múltkor hazudott, vagy ez alkalommal… Messzebb vannak drágább házak is, de itt szemben biztos nem… Vagy lehet, hogy arra a vadi új lakótelepre értette az átellenbent? Meg akartam nézni, melyik házba megy be, vagy merre veszi az irányt az Audi TT-s herceg, de anyáék siettek, és nem láttam egyebet, csak annyit, ahogy magas, nyúlánk alakja az Adidas halásznadrágban és pólóban átkocog a zebrán miközben pirosat mutatott a lámpa.

Eseménytelenül telet el a múlt hét, azonban tegnap anya hazaállított a bevásárlásból - mert neki, mint középiskolai magyar-rajz szakos tanárnak ilyenkor nyáron vakáció van - aztán félvállról odavetette:

-Gyerekek, pakoljatok!- és nagyokat kacarászott.

Attilával kicsit rémülten, félszegen összenéztünk, és elmosolyodtunk.

-De hová megyünk? Nyaralni? -és én is önkénytelenül felnevettem.

Anya hátrasimította a cipekedésben szétzilálódott egyre őszülő, de még mindig szép, gesztenyebarna haját, nyári virágos, hosszú szoknyája nagyot pördült, ahogy nevetve felénk szökdelt, mint egy kislány, aki éppen ajándékot kapott. Ránk nézett két hatalmas, égszínkék szemével, a kis szarkalábak vidáman játszottak a bőrén, de még mindig kamaszosan kedves volt az arca.

-Hát, hová? Nyaralni? -kérdezte hitetlenkedve - Dehogy! Dehogy! - és rázta a nevetés.

Mi már azt sem tudtuk, mi ütött belé. Egy kicsit el kezdtem aggódni. Még egyet-kettőt pördült, amikor mellénk huppant az ülőkére.

- Elköltözünk! - mondta már-már extázisban.

- Micsoda? - horkant fel Attila - Remélem, csak viccelsz!

- Én örülök! Te jószagú málnabokor!- kiáltottam fel vigyorogva, majd Atira néztem értetlenül. - Mi van Öcsi? Miért nem akarsz elköltözni?

- Itt vannak a barátaim! Én szeretek itt lakni - felelte.

- De kell nekünk a külön szoba! Már nem vagyunk pisisek! - válaszoltam, mit sem törődve öcsém panaszaival. Aztán én is elbizonytalanodtam. - De anya mégis hová költözünk? Hiszen minket meg sem kérdeztetek! Nélkülünk döntöttetek? - és az eddigi örömöm kezdett átcsapni felháborodásba.

- Gyerekek, ez teljesen hirtelen jött. Gyorsan kellett döntenünk! A tulaj el akarta adni a lakást minél hamarabb, mert pénzre volt szüksége. Hitelt vett fel, aztán nem tudta törleszteni... Nem bírtam megvárni apátokat a hírrel, annyira örültem, de azt hiszem jobb lett volna, ha mégis együtt közöljük.

- Vagy, ha minket is előre bevontok! - zengte ellentmondást nem tűrően Attila, és kiviharzott a konyhából.

Nem értettem Attila hevességét, mert általában, mint már mondtam, ő szokott „normálisabban” viselkedni kettőnk közül, és én vagyok a nagyra nőtt gyerek. De őszintén szólva: nem is nagyon érdekelt, annyira lekötött az új hír, miszerint itt hagyjuk ezt a nem éppen luxuslakást, és máshol próbálunk új életet. (Most egy nyolcadik emeleti kétszobás panellakásban aszalódunk így a 35 C°-os kánikulában. Meg imádom, amikor áramszünet van, és fel kell battyogni a nyolcadikra… :S) Tudom, röhejesen hangzik a dolog, hiszen lassan már nekünk magunknak kéne kirepülni, elköltözni a szülőktől, de egyelőre ez még nagyon nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben összejön…

Anya aggódva nézett Attila után, aztán rám emelte kérdőn a tekintetét.

- Nagyon elszúrtuk? Tudom, igazán szólhattunk volna… De egyikőtök sem volt itthon tegnap, és már ezerszer beszéltünk róla, hogy költözni kéne, és beleugrottunk a dologba. Bocs…

 

Anyáék előszeretettel „beleugranak” a dolgokba. Ilyen volt a fagyizó is, amit Sajószögeden nyitottak még a kilencvenes évek közepén a nagyiéknál. A gond csak annyi volt, hogy teljesen kiesett a falutól, a kutya se járt arra, nem hogy egy vevő. Szóval, csődbe ment a bolt…

 

-Semmi baj! –nyugtattam meg anyát. - De mégis milyen a lakás?

Ismét a füle mögé tette a haját, kicsit körbejártatta a szemét a konyhán, úgy gondolkodott.

-Nekem tetszik. Három szobás, a második emeleten.

-És melyik városrészben?

-Diósgyőrben.

-Kint Diósgyőrben? – kérdeztem döbbenten - Ugye csak viccelsz?

- Attól tartok nem, kicsim. Akkora baj ez? – nézett rám aggódva.

- Mivel a barátaink itt az Avason laknak. Elég gáz.

- Sajnálom drágám… -felelte bűnbánóan.
- Sebaj, majd túléljük valahogy – próbáltam kedves lenni, és bátorítólag átöleltem anya vállát.

...tegnap este Zsuzsiék megjöttek, és azonnal meg is látogattak engem és öcsémet, hogy beszámoljanak élményeikről. Annyira örültem nekik! :) Attilával egy szobában lakunk sajna, mert azért nagyon kéne egy kis saját élettér mindkettőnknek, hisz már nem vagyunk mi gyerekek! De ugye a pénz vagy éppen a pénztelenség nagy úr. Mivel mindketten itt lógunk a szüleink nyakán, nem könnyű a helyzetünk (de most, hogy az ingatlanárak drasztikusan esnek, talán van remény az oly rég óta vágyott nagyobb lakásra). Attila ide jár a Miskolci Egyetemre, gépészmérnöki szakra. Nagyon fekszik neki, az ösztöndíja is elég jó, mert a gépészek sokat kapnak, pláne, ha valaki jeles tanuló (nem tudom, hogy hogy csinálja, mert alig-alig látom tanulni). Ati 22 éves, de szerintem éppen hogy kinéz húsznak. Ha néha vesz egy sört, vagy valamit, akkor általában elkérik a személyijét. :) Tudomásom szerint 181 cm magas (szóval nem éppen kis növésű), de két nagy kék szeme (amit anyutól örökölt, bezzeg nekem ez a kétes árnyalatú zöldes-barna jutott) és vigyori, kisfiús arca sokat le tud faragni - amúgy sem hatalmas - életkorából. Abban is szerencséje volt, hogy az enyémmel ellentétben, neki göndör a haja, bár a színe dettó mint az én sérómé (nyáron eléggé kiszőkül mindkettőnk feje). Szóval ő "boldogít" engem üres óráimban :), ha éppen nem az egyetemen tanul, vagy nem a haverjaival lóg. Van köztük sok jófej, de egy srác: Miki nagyon idióta. Szerencsére csak középsuliban haverkodtak, mostanában már nem forognak egy társaságban, mert Miki ugyan beadta a jelentkezést az egyetemre, de nem vették fel.

 Szóval, Zsuzsiék elmondták, hogy milyen sirály volt Szoboszlón. Voltak az Aquaparkban is. Csabinak a fürdőgatyája szét is szakadt a nagy csúszdázástól. :D Csak Zsuzsi vette észre, hogy hátul nagyon világít a gatyája, hát az már a feneke volt Csabinak. :) (Ki tudja mióta szaladgált úgy?!) De akkor telt le pont a 2 óra, mert csak annyira vettek jegyet, szóval nem volt olyan nagy tragédia. Aztán gyorsan törölközőbe tekerte magát, hogy ne álljanak meg a pancsoló kiskorúak a fejlődésben. :D

 Aztán elmentünk sörözni a Korzóba, ahol (Te jószagú málnabokor! )Kata is csatlakozott hozzánk. A középiskolában Zsuzsi, Kata, meg én elválaszthatatlanok voltunk, aztán Kati összejött a "drága" barátjával: Zolival, aki módszeresen elmarta tőlünk. :( Az a baj, hogy Kati annyira jó lelkű, hogy mindent bevesz mindenkinek, meg hát a szerelem az vak. Úgyhogy tartottuk mi Katival a kapcsolatot, ahogy tudtuk, de azért elég nehéz volt, amikor valaki folyton kinyomkodta a telefont (és 100%, hogy nem Kati volt, csak hiába bizonygattuk neki, ő azt hitte, Zoli egy földre szállt angyal, pedig inkább engem az ördögre emlékeztetett, idétlen zselés hajával). Ezért nagyon örültem, amikor Zsuzsa közölte, hogy Kati is jön a Korzóba. Majd kiugrottam a bőrömből! :) A jó hír pedig az, hogy szakított a hülye barátjával (de a részleteket még nem mesélte el, de gondolom majd négyszemközt megteszi).

Kati semmit nem változott, mióta nem láttam (mert már meg van egy fél éve, mikor együtt szilvesztereztünk), még mindig nagyon szép! Attila egy időben bele is volt zúgva rendesen. Amikor Kata összejött a lökött barátjával, Ati teljesen le volt sújtva, befordult, alig ismertem rá. Tudtam, hogy tetszik neki Kata, de hogy ennyire komoly lenne a dolog, nem gondoltam volna. Azért nem aggódtam nagyon, mert tudtam, Attila erős lelkületű, nem kell félteni, ha bármi bajom van kisöccs létére mindig ő bátorít engem. Hat éves kora óta csak egyetlen egyszer láttam sírni, amikor 14 évesen eltört a lába, akkor is inkább csak a fájdalomtól hullottak a könnyei.
De miért is csodálkozom azon, hogy odavolt KAtáért, mikor középiskolás fiú osztálytársaink zömét is "megbabonázta" Kati két hatalmas barna szeme. A derékig érő, hullámos, búzaszőke haját, pedig mindegy volt, hogy viseli, befonva, vagy kiengedve, akkor is nagyon jól állt neki. A bőre olyan mint az elefántcsont, és kis okos fejét is olyan kecsesen tartja, mint egy igazi porcelánbaba. Nagyon szerettem vele beszélgetni régen. Zsuzsával is, de Katival sokkal mélyebb eszmefuttatásokba bocsátkoztunk, totálisan egy hullámhosszon mozogtunk. Ezért is fájt olyan nagyon, mikor Zoli közénk állt, és Kati ezt hagyta...

 

 Amikor Atis megtudta, hogy Kata is jön, láttam, hogy meghökkent. Úgy kerestük meg az állát, annyira leesett a meglepődéstől. :D De aztán teljesen természetesen viselkedett. Úgy láttam ő is, meg mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. A fiúk sokat hülyéskedtek (főleg Atis volt elemében, de nála ez a bolondozás veleszületett adottság :). Hogy honnan szedik ezt a sok viccet, meg ökörséget?! Attila kész vicclexikon, de azért Csabi se kutya. Ők ketten osztálytársak voltak középsuliban, mint mi hárman a lányokkal. De Zsuzsit mégsem mi hoztuk össze Csabival. Teljesen véletlenül ismerkedtek meg egy Herman Klub alkalmával (ez minden hónap első csütörtökén egy buli középiskolásoknak), csak utólag derült fény Attilával való barátságára. De két évig csak haverok voltak, tavaly jöttek össze. Mindenesetre ez így tökéletesen alakult, mert nagyon jókat buliztunk mi így négyesben. Most pedig remélem, Kati is csatlakozni fog hozzánk ezentúl.

 Mondom, rengeteget röhögtünk. Zsuzsi Csabi fejére rakta a haját két oldalról, mintha Csabinak nőtt volna olyan hosszúra, aztán le kellett fényképeznem őket a telefonommal. Meg mindenkiről hülyébbnél-hülyébb képeket sikerült csinálnom, bekancsítottak, meg kinyújtották a nyelvüket, végül odáig fajult a dolog, hogy fintorversenyt rendeztek. :D Aztán Csabi mindenáron meg akarta szerezni a söröskorsót, mert el szerette volna vinni emlékbe. Én közöltem vele, hogy ha nem ismernénk a kocsmárost már régről, nem is érdekelne, de így, hogy mindig ide járunk, azért nem lenne jó, ha tolvajnak tartana minket. Akkor azt mondta, megveszi. De hiába könyörgött, a kocsmáros nem adta, mert kevés a korsója. Amikor már elmentünk, akkor nagy diadallal előbányászta a pólója alól a korsót, hogy minden nehézség ellenére sikerült neki megszereznie. Azt hittem felrobbanok, mert így, hogy megkérdezte a csapost, tuti, hogy tudni fogja, hogy mi csórtuk el! De aztán olyan hülye képet vágott Csabi, mint a Shrek-ben a Csizmás Kandúr, és mindannyian röhögésben törtünk ki.

 Szóval, nagyon sirályul éreztük magunkat. Remélem, sokszor fogjuk ezt még megismételni együtt, és persze a Korzóban. ;)

 

Eddig tudatosan halogattam a munkaügyi központ meglátogatásának még az ötletét is. De a már említett állásinterjú, és egy pár még az államvizsgám előtt megírt, válaszra sem méltatott, vagy tapintatosan visszautasított önéletrajz elküldését követően, már nem vagyok olyan naivan optimista, mint voltam a diplomaosztóm napján. Azért nem akarom elkapkodni a dolgokat, hiszen csak három hete végeztem! :) Még megérdemlek egy kis pihenést! ;) Persze nagyon szeretnék dolgozni, de most örülök, hogy egyáltalán sikerült elvégeznem a főiskolát... Most meg ez a munkanélküliség! Ha a nyáron nem találok munkát, akkor nem sok esélyem lesz, ha elkezdődik a tanév. De töri-magyar szakos tanárból Dunát lehet rekeszteni, és majdnem mindenhol kell egy legalább 3 éves szakmai tapasztalat, ami ugye nekem nincs. :(

 Na, nem nyavalygok már tovább! Szóval, elmentem a munkaügyibe. De teljesen felesleges volt felkelnem reggel hétkor, hogy beérjek nyolcra, mert akkora sor kígyózott a bejárat előtt, hogy egészen a kapuig ért, és csak kilencre értem be a pulthoz, ahol szépen kerestek egy üres helyet számomra, és két hét múlva kaptam időpontot. Magyarul, azért álltam sorba egy órán keresztül, hogy végül kiszúrják a szemem egy cetlivel, hogy jöjjek vissza még egyszer ebbe az amúgy is hátborzongató, emberekkel zsúfolt, folyosós, kórházi hangulatot árasztó épületbe.

 A pult mögött ülő nő kedves volt ugyan, de amikor kezébe adtam a pályakezdő munkanélküli kiskönyvemet (mert nekem olyan is van már), láttam az arcán, hogy azon tűnődik hány éves lehetek. De nemsokára választ kapott, mert oda kellett adnom a személyimet, ahol a születési évszámom rendületlen büszkeséggel díszelgett: 1985. Még a főiskola előtt beregisztráltam a központba (akkor is feleslegesen-na jó adtak egy-két jó tippet, de munkát azt nem tudtak), akkor sem volt rózsás a helyzet, de most a válság miatt annyi a munkanélküli, mint égen a csillag.

 Szóval, mit gondolhatott a hölgy? Hány éves lehetek szerinte? Leírom, hogy is nézek ki jelenleg: én Hollósi Eszter 24 évesen 172 cm magas vagyok, és kb. 60 kg (elég rég nem mértem a súlyomat, egyrészt kisebb gondom is nagyobb volt ennél, másrészt nem akartam magam ezzel idegesíteni, mert nagyon úgy néz ki, hogy sikerült pár kilóval gyarapodnom anélkül, hogy egy grammot is szerettem volna felszedni). A hajam vállig érő már-már fekete, de nyáron mindig kiszívja a nap, és akkor egészen világos barna is tud lenni. A szemem a zöld egy furcsa árnyalatában "tündöklik", az az eldönthetetlen színű, se nem igazán barna, se nem igazán zöld, sőt lehet, hogy a hangulatom is befolyásolja (ez már csak saját ötlet, de minden esetre jól hangzik :). Az arcom elég kerek, és a nap 80%-ában félalfa állapotban vagyok. Tudod, ez az az agyi frekvencia, amikor meredten nézel magad elé, és nem hallod, ha valaki hozzád szól, el vagy varázsolva. Szóval, ez a fél méterrel a föld felett járok típusú, "készenléti állapot", ami engem megfelelően jól jellemez. Mindent összevetve, szerintem nem nézek ki többnek a koromnál, vagy legalábbis csak egy vagy két évvel.

 Ezen tűnődve hagytam el a munkaügyi központ "megnyerő" folyosóját, amikor az egyik sorban összefutottam egy volt osztálytársammal Varga Ferivel, meg a húgával Beával (ők mindenhová együtt jártak már a középsuliban is, csak a wc-re nem, de szerintem ebben is csak nemi hovatartozásuk akadályozta meg őket). Végül kiderült, hogy Ferinek van állása, ezúttal Bea "szorult" társaságra, neki kellett regisztráltatnia magát, mint pályakezdő munkanélküli (már önmagában is jól hangzik ez az elnevezés, olyan, mintha azt jelentené: munkanélküli pályafutásomat kezdem el-és ki tudja, meddig fog tartani). Feri közgázon végzett még tavaly, és rögtön el is tudott helyezkedni. Nem is titkolta, voltak ismerősei, és a protekció megtette a hatását.

 - Volt hátszelem az igaz. De ma már ez feltétlenül szükséges egy jó álláshoz! -és tudálékosan nézett rám, ahogy már a középiskolában is magyarázott az osztályban mindannyiunknak.

 - Akkor szerencséd volt! -válaszoltam egy kis cinizmussal a hangomban.

 - Nem mondanám. Inkább jókor voltam, jó helyen -és azzal a vállamra rakta bal kezét, miközben magyarázón bólogatott.

 Szóval, jól kereső munkája van, pedig az egyszerű "halandónak " midenhol követelmény a gyakorlat is. A mázlista! A húga angol szakon diplomázott az idén, de ahogy kivettem a szavaikból, már neki is körvonalazódik, hogy hol is fog elhelyezkedni...

 Az egyiknek meg a húgának sikerül, a másiknak nem... (És az a baj, hogy a másik én vagyok). Mosolyogva hagytam ott őket, de közben éreztem, hogy nagyon is savanyú a szőlő. Miért mindig csak ezek a sikersztorik, nekem meg miért csak a pályakezdő kiskönyv, meg a reménytelen interjúk maradnak? Tudom, gonosznak tűnök, de kezdek bepánikolni! Semmi érdemleges nem történik itthon, csak bámulom a tv-t. Még Zsuzsi is lelépett a barátjával Hajdúszoboszlóra, egész hétvégére. Azt mondja, így előszezonban sokkal olcsóbb... Még az Audi TT-s esetet sem tudtam neki elmesélni! Talán el sem mondom. Minek? Úgy sem látom többé azt a pénzeszsákot!