Te jószagú málnabokor!

 A keresés az ismeretségi oldalon nem sok sikerrel járt. :( Mindössze annyit tudtam meg, amennyit már maga Ádám is közölt velem. Van vagy 300 ismerőse, a Bláthyban végzett, és most az egyetemre jár közgázra, semmi egyéb. Azért ismerősömnek még nem jelöltem be, nem akarom, hogy tapadósnak tűnjek. :)

 De van egy új fejlemény a PéZsé üggyel kapcsolatban! A ma délelőtti kutyasétáltatás alkalmával találkoztam egy nagyon aranyos lánnyal: Beával, aki már 1000 éve ismeri Ádámot. Osztálytársa volt középiskolában és bizony sokkal többet tud róla, mint amit az iwiw-en valaha is megtudhatnék az adatlapjáról. A baj csak az, hogy nem csak szép és jó dolgokat mondott Ádámmal kapcsolatban!

 - Hello! - köszönt nekem a lány.

 - Szia! - viszonoztam üdvözlését, és egy kicsit rántottam Csufi pórázán, hogy megálljon, és szabadjára engedhessem.

 A kutya lihegett, és már alig várta, hogy futkározhasson egy nagyot. Nem is kellett neki kétszer mondani, azonnal eliramodott.

 - Itt mindenkinek golden retriever-e van? - kérdeztem a lányt nevetve, amikor megláttam az ugyancsak gyönyörű kutyáját, s egyből Müzli jutott róla eszembe.

 - Miért, ismersz valakit, akinek golden retriever-e van? - érdeklődött élénken újdonsült ismerősöm.

 - Igen. Vele is itt találkoztam a parkban.

 - Csak nem Hegymeghy Ádám az az illető? - kérdezte elkerekedett szemmel.

 - De bizony ő az! Talán ismered? - és biztos kiült az arcomra a fokozott érdeklődés.

 - Bizony-bizony! - mondta a lány sokat sejtetően, és titokzatosan mosolygott.

 Bármenyire zavart ez az érzés, éreztem, hogy egy enyhébb féltékenységhullám söpör végig rajtam. Honnan ismeri ezt a lányt Ádám? Lehet, hogy a barátnője? Tényleg, soha nem mondta PéZsé, hogy nincs kapcsolatban! Biztosan együtt vannak! Én meg soha be nem teljesülő vonzalmat táplálok egy helyes srác iránt! L

 - Innen a parkból? – kérdeztem félénken.

 - Á, nem a parkból - és nevetve legyintett egyet - Varga Bea vagyok - és kezet nyújtott - még középiskolában voltunk osztálytársak.

 - Értem. Én pedig Hollósi Eszter - feleltem megkönnyebbülten, és kezet ráztunk.

 Ekkor jobban is szemügyre vettem beszélgetőtársamat. Kétségtelen, hogy megnyerő a külseje, olyan modell alkat... Egy menő újság címlapján is szerepelhetne! Nyúlánk, vékony, kreol bőrű. Kedves arca van, szép nagy barna szemei, és bájos mosolya. A citromsárga újatlan felsőben és a piros miniszoknyában, amit viselt, pedig igazi nehézbombázónak mondanám!

 - Te is informatikára jártál? - érdeklődtem kíváncsian.

 - Igen. És tavaly sikerült is felvételt nyernem a pesti műszaki főiskolára, informatika szakra.

 - Wow! Gratulálok! Lány létedre nagyon kened az informatikát!

 - Nem is egyszerű, az biztos! De ezt is meglehet tanulni, csak rengeteg kitartás kell hozzá – felelte Bea szerénykedve.

 - Én az idén végeztem töri-magyaron itt Miskolcon. De az elhelyezkedés annyira kilátástalannak tűnik - keseregtem.

 - Gondolom, hogy nem könnyű. Én is örülök, hogy nem pont a válság idején keresek munkát.

 Elkezdtünk a kutyák után sétálni a kis ösvényen, amin Ádámmal is andalogtunk még tegnap. Valahogy szerettem volna PéZsére terelni a témát észrevétlenül, de nem tudtam, hogyan kezdjem a dolgot. Végül ő maga hozta fel közös ismerősünket.

 - Lady és Golden egy alomból való – közölte tárgyilagosan, és hívogatni kezdte szép, szuka kutyáját – Lady! Lady!

 A kutya azonban se nem látott, se nem hallott. Valószínűleg Csufi szórakoztatta valahol a park másik részén. Ezzel egy kis időt nyertem, hogy PéZséről tudakozódhassak.

 - Igen? Ugyanattól a tenyésztőtől vettétek? – próbáltam közönyösen érdeklődni.

 - Igen. Ennek már öt éve, amikor még jóban voltam Ádámmal. Mindketten golden retrievert szerettünk volna a középiskolában, de nem sokan tenyésztik ezt a fajtát, ezért nehéz volt megoldani a dolgot.

 - Amikor még jóban voltatok? – kerekedett el a szemem – már nem vagytok jóban?

 - Nem, amióta az apja meghalt, az anyukája pedig tolókocsiba kényszerült.

 - Az anyukája lebénult? Az apukája pedig…? – kérdeztem egyszerre rémülten, és döbbenten.

 - Igen. Három évvel ezelőtt egy autóbalesetben.

 - Ez szörnyű.

 - Igen, az. Ádám azóta teljesen bezárkózott, és a saját barátait is eltaszította magától.

 Én hitetlenkedve ráztam a fejem. PéZsé nem tűnt zárkózottnak a pár alkalom során, amikor találkoztunk, sőt. De rájöttem, honnan olyan ismerős a Hegymeghy név: a tragikus kimenetelű autóbalesetről szóló cikkben olvastam róla még 3 évvel ezelőtt. Dr. Hegymeghy Áronnak hívták azt a neves, elismert sebészt, aki ezek szerint Ádám apukája volt. Amikor kocsijukkal egy fának ütköztek az orvos szörnyethalt, felesége pedig rendkívül súlyos gerincsérülést szenvedett.

 - Szegény Ádám – ráztam szomorúan a fejem, és őszintén sajnáltam azt a kedves fiút, akit a napokban megismertem.

 - Akkoriban kezdte a főiskolát, de halasztott is egy szemesztert, mert képtelen volt tanulni. Mi, a régi barátok próbáltuk tartani vele a kapcsolatot, de egyszerűen lehetetlennek bizonyult a vállalkozásunk. Beszéltem vele egy párszor, de annyira elutasító volt, hogy már szabályosan féltem tőle. Egyszer odáig fajult a „beszélgetésünk”, hogy erősen megrángatott, és a keze nyoma is a karomon maradt. Na, azóta ha itt a parkban vagy másutt látom legfeljebb köszönök neki, de ő azt sem szokta fogadni, úgyhogy arról is leszoktam. De nemcsak velem romlott meg a kapcsolata. Régen sosem keveredett verekedésbe, de utána az addigi legjobb barátját úgy leütötte, hogy a kórházban varrták össze a fejét. Eljárás is indult Ádám ellen, de pár hónap közmunkával megúszta a dolgot.

 - Ennyire becsavarodott? Nekem nem tűnt furcsának – vélekedtem.

 - Úgy látszik vannak jó napjai, meg tudja magát türtőztetni, de előbb-utóbb kimutatja a foga fehérjét!

 - Hátha, már kiheverte az őt ért megrázkódtatást.

 - Nehogy azt hidd! A múltkorában láttam a parkban. Már sötét este volt, de le kellett hoznom a kutyát sétáltatni. Gyanútlanul bandukoltam az ösvényen, mikor megpillantottam, hogy vagy 20-25 méterre áll velem szemben, megtorpantam ijedtemben. Először meg sem ismertem, csak miután pár másodpercig figyeltem, akkor jöttem rá, hogy Ádám az, akivel farkasszemet nézek. Gondoltam, köszönni kéne, de egyszerűen nem jött hang a torkomra, csak álltunk ott, bámultuk egymást, és attól féltem, hogy nekem ront, mint akkor egyszer, amikor megszorongatott. Hátborzongató volt! Nem tudtam, sikítsak, vagy fussak, vagy mit csináljak. De szerencsére Lady odaszaladt hozzám, és akkor visszanyertem a lélekjelenlétemet, és egyszerűen elsétáltam. De azóta este kerülöm a parkot. Ha Pesten vagyok, akkor meg nincs mitől félnem, márpedig az év nagy részét ott töltöm a kollégiumban.

 

Megkövülten, csalódottan hallgattam az Ádámról szóló, nem éppen pozitív hangvételű beszámolót. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Elgondolkozva simogattam Csufi okos kis buksiját, aki közben csatlakozott hozzánk, és egyre csak PéZsén járt az eszem.

  - Látom, teljesen letaglózott, amit itt most elmondtam neked –mosolygott Bea.

 - Nem tagadom, megdöbbentett az általad elmondott történet.

 - Én is őszintén remélem, hogy Ádám már meggyógyult, de sosem lehet tudni.

 - Meggyógyult?

 - Egy fél évig a pszichiátrián volt, ezért maradt ki az egyetemről is.

 - Ez tényleg durva.

 - Vigyázz vele! - figyelmeztetett – Lady! Lady! Gyere csak kiskutyám, menjünk haza!

 - Már mentek is?

 - Igen, mennünk kell. Örülök, hogy találkoztunk. Remélem, máskor is ilyen jól el fogunk beszélgetni!

 - Az jó lenne! – mondtam lehangoltan.

 - Akkor, szia Eszter!

 - Szia Bea!

 
Szóval, nem tudom, hogy ott leszek-e ma este a gesztenyefa alatt, hogy PéZsével meg Müzlivel találkozzak. Te jószagú málnabokor! Tényleg egy őrülttel van dolgom? De olyan édes őrült! Szegény miken mehetett keresztül?! Néha arra gondolok, hogy nem érdekel, ha közveszélyes is, de aztán meg arra, hogy hátha már meggyógyult, vagy majd mellettem meggyógyul. Olykor pedig kizárom, hogy ez az egész igaz lenne, és Bea szavahihetőségét vonom kétségbe. Nem tudom, mit csináljak!!! Félek, izgulok, kíváncsi vagyok egyszerre. És tagadhatatlanul tetszik nekem Ádám. Még mindig, mindentől függetlenül.

 

Szal' tegnap délután teljes "renoválást" végeztem magamon. :) Lefürödtem, aztán következett lábaim leborotválása, testápolózás (barnítóval, hátha használ estig), szemöldökszedés, hajmosás, hajvasalás, köröm vágás, -lakkozás, illatos hintőporozás, lábhintőporozás, parfümözés. Ja, és egy halovány, lájtos sminket tettem fel, hogy tökéletes legyen megjelenésem. Ezzel készen is álltam kutyát sétáltatni. :D

Nagyon jól néztem ki (magamhoz képest), talán kicsit "túl" jól is, hiszen csak a közeli parkba mentem Csufival. De ha egyszer máskor is így öltözök? Kinek mi köze hozzá? (Na jó, a tegnapelőtti fellépésem koránt sem volt ilyen elegáns..) Szóval lekocogtam a kutyával, ezúttal már makulátlan edzőcipőmben, meg egy szupi kis Nike póló-rövidnadrág együttesben és hozzá illő hasitasival.

Tényleg dögös lehettem, mert a kocogó pasik, sőt nők is előszeretettel bámultak, ami nem tagadom, jól esett. Általában átnéznek rajtam az emberek, de úgy látom, ha mindent bevetek, még nekem is lehet sikerem. :D Elengedtem a kutyát, és sétálni kezdtem, de a park ugye meglehetősen nagy, szóval így kicsit nehéz elcsípni valakit csak úgy "spontán". Már egy órája lent voltunk, és nem futottam össze Pénzeszsákkal (továbbiakban: PéZsé). Csufi szaladgált, odajött hozzám, újra elviharzott, játszottam vele, labdáztunk, megint felfedezőútra ment. Már éppen szólítani akartam, hogy na jó, vége a "gyereknapnak", amikor ugatást hallottam, úgy tűnt, hogy Csufi és egy másik eb az.

A hang felé vettem az irányt, és megpillantottam PéZsét és a golden retrievert Csufival egyetemben. A két kutya önfeledten játszott, kergetőzött, Ádám pedig egy nagy gesztenyefának támaszkodva állt, egyik talpát a fa törzséhez nyomta, egy könnyű, nyári, kockás inget, zöld, térdig érő rövidgatyát és sportcipőt viselt. Nagyot dobbant a szívem, és gyorsabban kezdett verni, féltem, hogy meglátszik zavarom. De már enyhén sötétedett, ez kis magabiztonságot kölcsönzött nekem, és tudtam, nem hátrálhatok meg, ki tudja mikor lesz újra ilyen alkalom a megismerkedésre.

- Szia! - köszöntem kissé bátortalanul.

- Hello! - riadt fel gondolataiból, és mosolyogva felnézett.

- Úgy látom, összebarátkoztak a kutyáink -kezdeményeztem a beszélgetést.

- Igen. Nagyon csípik egymást! - nézett rám komolyan, de mégis valamilyen módon viccesen és huncutul, hogy egész zavarba hozott, mert annyira átható volt a pillantása.

- Csufit nem csodálom, hogy tetszik neki ez a gyönyörű állat, de a te kutyádat nem értem, miért áll szóba egy ilyen korcs ebbel. - ha kétértelműsködünk, akkor kétértelműsködjünk, gondoltam. Vagy csak én kezdeményeztem, hogy a kutyák esetét a mi kapcsolatunkra is kivetítsük? Jaj, már nincs visszaút!

Szeme egy pillanat törtrészére elkerekedett, de tényleg csak egy századmásodpercig tűnt úgy, hogy meglepődött furcsa kérdésemen.

- Szerintem, egyszerűen bejön neki - mondta gondolkodón, és enyhén vállat vont - tetszik, hogy olyan különleges, kedves és vicces, egyáltalán nem szokványosan viselkedik, nem lehetne sem puccosnak, sem unalmasnak nevezni.

Nyomatékul rám emelte nagy, ábrándos, kék szemeit, én jókorát nyeltem, és azt hittem helyben elolvadok. Ha ezt tényleg rám értette, akkor nyert ügyem van, ha meg a kutyáról beszélt, akkor Csufi nagyon belopta magát a szívébe. A könnyen jött "sikertől" felbátorodva megemlítettem az első találkozásunkat. Gondoltam, ha már ilyen jól kezdődik a dolog, nehogy megakadjon beszélgetésünk.

- Kislétán mi járatban voltál? – próbáltam félvállról beszélni, de a hirtelen témaváltás mégis feltűnőre sikerült.

- Kislétán? – nézett rám kérdőn, és akkor Zsuzsi hangját hallottam, amikor azt kérdezte: tényleg ugyanaz a fiú volt?

- Igen, amikor az Audi TT-vel felvettél a buszmegállóban – magyaráztam kézzel-lábbal, mert megijedtem, hogy csak a gazdag klónjával futottam össze akkor, és most hülyét csinálok itt magamból a hasonmás előtt..

- Ja, az Kislétán volt? – kérdezte ő, és hallottam, hogy a tantusz nagyot koppant, amikor leesett.

- Igen, ott voltam állásinterjún az iskolában.

- Mit is mondtál, milyen tanár vagy? – érdeklődött, és közben lehajolt, hogy valami dobálható fadarabot keressen kutyájának.

- Magyar-töri.

- És sikerült a felvételi a suliba? – kérdezte, miközben felegyenesedett.

- Nem, természetesen – mondtam lehangoltan.

- Majd összejön, csak kitartás! – bátorított, és eldobta kutyájának a botot, mert az egyedül maradt, mivel Csufi faképnél hagyta.

- Te mivel foglalkozol? – puhatolóztam, és kíváncsiságomat alig tudtam leplezni.

- Még tanulok. Itt a Miskolci Egyetemen.

- Igen? – lepődtem meg, és nem ámulatom kiült az arcomra.

- Igen, de mellette dolgozok, mint rendszergazda itt a művelődési házban.

- Kemény lehet az egyetem mellett dolgozni is!

- Néha nem egyszerű, de így hogy levelezőre járok könnyebb. De rá vagyok kényszerülve…

- Akkor loptad azt az Audi TT-t? – kérdeztem nevetve.

- Sssss! – tette mutatóujját a szája elé – el ne árulj! Elkötöttem, abból fedezem az egyetemi költségeket – és somolygott.

- Abból biztos futja még másra is! – kacagtam.

- Jó lenne egy ilyen verda! – és ábrándosan oldalra pillantott - de ez sajna a nagybátyámé – komolyodott el kissé az arca.

- Én meg azt hittem, hogy a bőröd alatt is pénz van! –próbáltam vicceskedni.

- Akkor csalódást kell okozzak! De gondoltam, nem szólok róla, had’ hidd azt, hogy egy milliomos ül melletted – mondta kissé lesütött szemmel, somolyogva, és a bottal – amit a kutya hozott vissza neki - a földet kapargatta.

- Gyanús voltál te nekem! – poénkodtam tovább.

- Azért szóba állsz még velem? – nyerte vissza pimaszabb modorát ő is, és somolyogva megindult az ösvényen a két szaladgáló kutya után.

- Még meggondolom – feleltem nevetve, és követtem Ádámot egyre oldottabb hangulatban.

Rövid ideig csak baktattunk egymás mellett, hallgattuk a madárcsicsergést, és a kutyák vakkangatását, de egyáltalán nem volt kínos a közöttünk beállt csend, sőt kellemesnek éreztem vele még ezt is. Mintha legalább 10 éve ismernénk egymást, pedig alig váltottunk pár szót, még azt sem tudom, mi a vezetékneve, de nem izgat, mert jól érzem vele magam és kész.

 

- Egyébként milyen szakos vagy? – törtem meg a csendet.

- Közgázra járok.

- És így értesz a számítógépekhez is?

- Igen, informatika szakon végeztem a Bláthyban, aztán maradtam ötöd-, hatodéven.

- Így már értem – bólintottam egyet - hogy hívják a kutyádat? –váltottam újra témát.

- Én csak Müzlinek hívom, de a becsületes neve: Golden.

- Müzli? – nevettem – a Golden-t értem, de a Müzli honnan jött?

- Még kölyök volt, mikor elővettem egy csomag müzlit, hogy majd tejjel megeszem, de - azt hiszem - a telefon csörgött, kimentem, hogy felvegyem, és mire visszajöttem a kutya az asztal tetején állva bekajálta majdnem az egészet. Na, azóta hívom Müzlinek – mondta mosolyogva, és újra magasra repítette a botot, hogy a szép golden retriever csaholva utánafusson, és ismét visszahozza.

Nevettem, mert aranyosan adta elő a sztorit, kezében tekergette a pórázt, aztán zsebre tette, vagy ha nála volt, a kutya botjával ütögette az ösvény elgyötört füvét, ahogy sétáltunk. Közben felkapcsolták a park felettébb gyér világítását, és újra jobban láttam kedves és egyben érdekes arcát, ami nem volt túl macsós, vagy tökéletesen szimmetrikus, egyszerű, egyenes, inkább nagy, de azért mégsem zavaró méretű orra karakteressé tette, viszont hatalmas kék szemei ellensúlyozták azt, kellemes hangszíne pedig nyugtatóan hatott idegeimre. Úgy éreztem, bármeddig el tudnám hallgatni.

- A ti kutyátokat hogy is hívják, Csuti?

- Csufi.

- Tényleg, most már beugrott – mosolygott, és a gödröcskék halványan játszani kezdtek helyes arcán, hogy azt hittem, rögtön elájulok, olyan aranyos volt.

- Múlt héten találtuk az utcán.

- És befogadtátok? – kérdezte hitetlenkedve, és megtorpant menetközben, ahogy rámnézett.

- Nem nagyon hagyott más választást. Éjnek évadján ott vonított a háztömb előtt.

- Akkor tudja, hogy kell gazdát szerezni! – és Csufit kereste szemeivel.

A kutya, mintha érezte volna, hogy róla van szó, hatalmas lendülettel futott felénk, és láttam rajta, hogy valamit néz, szuggerál. A kezemben volt a labda, amivel előtte játszottunk, felemeltem, hogy eldobjam, de már késő volt, a kutya ugyan lassított, de olyan lendülettel ugrott fel a lasztiért, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és PéZsét módszeresen „levettem a lábáról”. Azt hittem mérgemben elevenen megnyúzom Csufit, de a kutya azonnal leugrott hátamról, és a közben messzire guruló labda után vetette magát. Mi Ádámmal meg ott maradtunk egymáson fekve, és ekkor hálát adtam a kutyának, mert mindketten elkezdtünk röhögni, de nagyon. Közel volt egymáshoz az arcunk, éreztem forró lehelletét, és legszívesebben lekaptam volna ott a park közepén, a füvön fekve, de nem volt hozzá merszem. Elkezdtünk feltápászkodni, közben nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Olyan vicces volt! Ő hamarabb felállt, és felsegített engem is. Porolgattuk magunkat, meg fel-felkacagtunk a történteken, miközben a haszontalan Csufi, és Müzli keresésére indultunk.

Mikor megtaláltuk őket már megint játszottak. Megálltunk egymással szemben, és legnagyobb bánatomra búcsúzni kezdtünk egymástól.

- Örülök, hogy újra találkoztunk! – mondta, és újra felnevetett.

- Én is! Tegnap nem mutatkoztam be tisztességesen. A teljes nevem: Hollósi Eszter.

- Hegymeghy Ádám.

Újra kezet ráztunk. Erős, de mégis kellemes kézfogása van. Az én kis, vékony kézfejem szinte elveszett nagy, meleg tenyerében.

- Holnap is jössz a parkba? – érdeklődött.

- Persze – feleltem boldogan.

- Az öreg gesztenyefa alatt leszek este 8-kor Müzlivel, ha van kedved, csatlakozzatok hozzánk!

- Oksi, majd meglátjuk – aztán csodálkoztam önmagamon, miért voltam ilyen kimért.

- Müzli nagyon szeret Csufival játszani, úgy vettem észre – mosolygott huncutul.

- Szerntem, Csufinak sem közömbös Golden – feleltem, és közben gyorsult a pulzusom, mert ezzel azt vallottam be, hogy bejön nálam. Vajon ő is kettőnkre értette kijelentését?

- Jó éjt!

- Jó éjszakát!

Szóval ezúttal nem voltam annyira béna! J Jól sikerült a randi! Csak így tovább Eszti! Bár, miután hazajöttem, a lámpafénynél felfedeztem, tiszta foltos vagyok az önbarnítós testápolótól. Nem az én árnyalatom. Lehet, hogy csak ezért bámultak úgy a parkban az emberek??? Már sosem tudom meg. Remélem, legalább Ádám nem figyelt fel furcsa bőrszínemre!

Egyébként sosem szoktam én ilyen nyomulós lenni, de van ebben a fiúban valami… Úgy megfogott! Hegymeghy, Hegymeghy… Hallottam már valahol ezt a nevet, de fogalmam sincs honnan olyan ismerős. Be fogom ütni az iwiw-en a keresőbe! :P Hátha megtudok róla valami közelebbit!

Alig várom az újbóli találkozásunkat! Úgy tűnik, hogy szimpatikus vagyok neki, bár semmi konkrét jelét nem adta eddig annak, hogy odavan értem, kivéve ezt az „olvass a sorok között szöveget”. De honnan fogom tudni, hogy tényleg kedvel??? Majdcsak kiderül! Talán még ma este! ;)

Ma reggel is a munkások ébresztettek. De ezúttal fitten és kipihenten ébredtem, pedig tegnap sokáig fel voltam, és a Pénzeszsákkal való találkozás kimenetelén gondolkodtam. Olyan idétlenül viselkedtem, az érdekes viseletemről már nem is beszélve! Bezzeg ő tökéletes volt, mint mindig. Miért nem tud valami nevetségeset csinálni, valami kevésbé lehengerlőt? Miért mindig én vagyok, aki beég, és aki segítségre szorul? Már 100%, hogy nem tart komlettnek! Mindhárom alkalommal, amikor találkoztunk elég kiszolgáltatott, szerencsétlen helyzetben voltam. Az igazság az, hogy nekem meg tetszik! Eleinte nem akartam magamnak sem bevallani, de most már tagadhatatlan, hogy érdekel ez a srác. Csak fogalmam sincs, hogy fogom elérni, hogy felfigyeljen rám. Mindenestre a kutyasétáltatások jó alkalmat fognak szolgáltatni a "randikra". ;) Köszi Attila, és köszi Csufi!

Zsuzsi és Kata most mentek el tőlem. Beszámoltam nekik a titokzatos jótevőmről, aki minden erőfeszítésem ellenére kezdi belopni magát a szívembe. Tudom, a legokosabb dolog az lenne, ha elfelejteném, mert nagy valószínűséggel nem ugyanazon a társadalmi szinten vagyunk. De azért vannak itt ellentmondások: hogyhogy ezen a környéken lakik? Hogyhogy szóba áll olyan csóreszokkal mint én?

Beszámoltam a lányoknak új ismerősömről, akivel furcsa körülmények között találkoztunk nem is egyszer.

- Sziasztok!- köszöntöttem őket az ajtóban.

- Szia csajos! - üdvözöltek mindketten két cuppanós puszit nyomva arcomra.

- Mi van veled? Teljesen ki vagy vidulva! - csak nem valami fiú van a dologban? - szegezte nekem a kérdést azonnal Zsuzsi.

- Ennyire látszik? - nevettem kicsit zavartan.

- Tényleg? - kérdezték teljesen egyszerre mindketten.

- Miért? Olyan hihetetlen?

- Nem. De az, hogy nekünk semmit sem mondasz, az már igen! - méltatlankodott Zsuzsi.

- Igen! Mi az, hogy harapófogóval kell kihúzni belőled a dolgokat a legjobb barátnőidnek? - csatlakozott Kata is a felháborodott Zsuzsihoz.

- Nyugi lányok! - nevettem - még teljesen friss ez az egész! -mondtam, miközben levették a cipőiket, és a szobámba mentünk.

- Gyerünk, hallani akarjuk a részleteket! - nyaggatott Zsuzsi és hosszú, festett, vörös haját megrázta, ahogy lehajolt, majd a világoskék hajgumijával felfogta lófarokba, csinos miniszoknájában lehuppant az ágyamra és mandulavágású, kék szemét kíváncsian rám emelte.

Kata is izgatott lett, ahogy ott ült az ágyam sarkán, és két formás, vékony lábát a könnyű, lenvászon szoknyája alatt szorosan összárta az izgalomtól, két sarka kissé felemelkedett a padlóról, mint egy kislánynak, akinek legalábbis cukorkát ígértek.

- Mi lesz? Ne csigázz! - kérlelt szőke barátnőm is.

- Hát, ez egy hosszú történet! - mosolyogtam huncutul, ahogy zenét kerestem a számítógépen - még júniusban találkoztunk először, amikor állásinterjúra mentem.

- Kislétára?

- Igen.

- Hogyhogy? Ott lakik, vagy mi? - kérdezte Zsu.

- Nem. A buszmegállóban ültem, vártam a buszt, de mint kiderült, mindhiába. De jött Ádám, és felvett tűzpiros Audi TT-jére.

- Tűzpiros Audi TT?- kiabálták ámulatukban mindketten, közben összenéztek, és combjukat verdesték izgalmukban.

Én bólogattam, és hagytam, hogy sikongassanak és hitetlenkedjenek egy darabig.

- De Eszter, akkor ez a fiú nagyon gazdag! Egyáltalán hány éves? Ötven? - kérdezte Kata rémülten.

- Dehogy! - kacagtam fel - szerintem huszonéves.

- Akkor valami nagymenőnek a gyereke! - jelentette ki Zsuzsi.

- Óvakodj tőle! Még megégeted magad! – figyelmeztetett Kati előrelátóan, és mutatóujját a levegőbe emelte.

- Azóta kétszer találkoztunk.

- Beszélj! - parancsolt rám Zsuzsi.

- Amikor költözködtünk, segített felhozni a cipőszekrényt.

- Ki, az Audi TT-s srác? - hitetlenkedett Kata.

- Biztos, hogy ő volt?

- Hogyne! - mondtam, de egy pillanatra elbizonytalanodtam, hiszen a kislétai esetről nem is beszéltünk Pénzeszsákkal - egyszer csak felbukkant az utcán, látta gondban vagyunk anyával meg Attilával, és felajánlotta a segítségét.

- Ez aztán érdekes! De nagyon kedves tőle - mondta Zsu elgondolkodva.

- És mikor találkoztatok harmadszor? - kérdezte Kati azonnal.

- Tegnap este kutyasétáltatás közben a parkban. Neki golden retrievere van.

- Ő is itt sétáltatta a kutyáját? - esett le Zsuzsi álla.

- Igen.

- Akkor a környéken lakik! - vonta el a következtetést Kata, és gyönyörű szőke haját hátradobta, mert szemébe hullt.

- Valahol itt kell lakjon, az tuti. Biztosan a gazdagok lakótelepén. Nincs olyan messze innen. Sok pénzes pasi és nő sétáltatja itt kedvencét, vagy kocog kora reggel vagy este - magyaráztam a csajoknak.

- És miről beszéltetek? - kíváncsiskodott Zsu, és ölébe vette az ágyamról az ősrégi plüsskutyámat, amivel még gyerekoromban aludtam.

- Nem sokról. Én a Mickey egeres pólóban és mamuszban voltam, és egy rövid bemutatkozás után jobbnak láttam lelépni. De most utólag bánom, hogy nem tudtunk egy jót beszélgetni.

- Érdekes szerkóban voltál, azt meg kell hagyni! - és mindketten pukkadozni kezdtek a röhögéstől.

Én is velük nevettem, végül már a könnyünk is eleredt, annyira viccesnek találtuk a tegnap esti fellépésemet. Dőlöngéltünk hatalmas jókedvünkben, aztán párnacsatába kezdtünk az ágyamon, mint a középiskolai évek alatt oly sokszor tanulás helyett. Nagyon szuper volt újra hárman együtt, akárcsak a régi, szép időkben.

- Hé, ha sokat röhögünk, el fogunk hízni! - figyelmeztettem barátnőimet, de erre újabb röhögéshullám kapott el mindhármunkat, és tovább bolondoztunk, egészen addig, amíg apa haza nem jött ebédre.

- Mi van lányok, bolodgombát reggeliztetek? - kérdezte nevetve.

- Nem. Mi genetikailag vagyunk hibbantak! - feleltem a röhögéstől el-elfúlva.

Szóval, jól telt a délelőtt. A csajokkal fejtegettük az eshetőségeket Pénzeszsákal, azaz Ádámmal kapcsolatban. Kata aggódik, nehogy nagyot csalódjak, de azért abban mindketten egyetértenek, hogy meg kell vele ismerkednem közelebbről, hiszen csak így derülhet ki, összeillünk-e vagy sem, lehet köztünk bármi, vagy pusztán ismerősök maradunk. Már alig várom a ma estét! Viszem Csufit. De ezúttal bevetem magam! ;) Remélem, összefutunk!

 

A napom elég borzalmasan indult, amikor reggel hatkor arra ébredtem, hogy a munkások eszeveszetten kalapálnak, fúrnak, faragnak, mert a szomszéd ház belekeveredett a panelprogramba! Grrr! Miért a nyár kellős közepén? (Tudom, télen kellemetlen lenne -20-ban, de nem érdekel!) És miért akkor, amikor aludni szeretnék? :$

Sebaj, a kutyát úgyis nekem kell elvinni a parkba, hogy könnyítsen magán, meg lásson egy kis világot is a drága, és a fincsi cipőink helyett valami egyebet rágcsáljon. Veszek majd neki valami "finomat" a blökiboltban... Szóval, levittem Csufit. Nem is volt semmi probléma, csak miután levettem róla a pórázt, és hagytam rohangálni (mert én aztán nem bírnék olyan iramban kocogni, amit ő diktál :), pláne nem reggel hatkor), alig tudtam visszacsalogatni a parkból. Úgy kellett szólítgatnom, még fütyültem is neki. Próbáltam más néven hívni (mert röhejes szegény neve), de csak a Csufira figyel fel.

A nap elég eseménytelenül telt. Apa délutános volt, anya meg pótvizsga felkészítést végez, ezért bent volt a suliban. Szóval, délután egyedül (jobban mondva Csufival kettesben) tespedtem otthon. Kaptam egy újabb elutasító mail-t az elküldött önéletrajzomra válaszul. :( Továbbá a múlt héten ugyancsak beadtam egy hirdetésre a jelentkezésemet, és megkaptam a visszaigazolást, hogy olvasták, viszont semmi nemű válaszra nem méltattak. :'(
Elkeseredtem. Azon kaptam magam, hogy ülök a gép előtt, Csufi fejét simogatom (pedig számára elvileg a szobám tabu), és potyognak a könnyeim. Magam sem értem a dolgot, mert általában nem vagyok az a bőgőmasina... Egyszerűen kilátástalannak tűnik ez az egész ÉLET. Tudom, korai a nyavalygás! Mi lesz, ha még hosszú hónapokig, ne adj' Isten évekig nem lesz munkám?!!!

Ezután éreztem, hogy nagyon álmos vagyok. Bár a munkások töretlenül dolgoztak a szomszédban, már az sem zavart. Kimentem a fürdőszobába megmostam az arcomat, hogy ne aludjak már fényes nappal, de 10 perc múlva éreztem, hogy nem bírom nyitva tartani a szemem. Hát igen, reggel akaratom ellenére elég korai ébresztőt kaptam...
Kitessékeltem Csufit, és bezártam a szobám ajtaját, mert még véletlenül sem akartam arra ébredni, hogy a kutyát ölelgetem és tiszta nyál a képem. :)

Lassan a munkások is elcsendesedtek, és én rendkívül mély, hosszú álomba merültem. Ez volt olyan öt óra, fél hat magasságában. Csak arra ébredtem, hogy Csufi nyüszítve kaparja az ajtómat este fél kilenckor.- Hol is vagyok? Ja, itthon, csak már nem az Avason. Mi ez a hang? Ja, a kutya. A kutya? Upsz! Elég sürgős lehet neki !- Kiugrottam az ágyból, ránéztem az órára és szörnyülködtem, aztán feltéptem az ajtót, a kutya kétségbeesetten nézett rám. Láttam, hogy a konyhában ég a villany, anya pakolászik ki a szatyrából.

-Anya, még csak most jöttél haza? - kérdeztem, és begyógyult szemeimet mereszthettem.

-Igen. Suli után nagyinál voltam. Befőztünk - felelte mosolyogva - Mi van a kutyával?

-Le kéne vinni! - néztem Csufira, aki pánikhangulatban ugrált körbe minket.

-Akkor siess! - kacagott anya.

-De valamit mégis fel kell, kapjak magamra - feleltem.

A kedvenc kinyúlt Mickey egeres pólómban és egy rövidgatyában feszítettem, mert otthon kényelmesen szeretek öltözködni.

-Ne hülyéskedj Eszti! - mosolyogva legyintett egyet - falura jó, városon meg nem nézik!

-Persze! – hitetlenkedtem.

-Ki nézi azt! Ilyenkor már nincs lent senki! Igyekezz, mert nincs kedvem kutyapisit törölgetni!

-Jó, jó! De hol a sportcipőm?

-Azt sajna apád beáztatta a sajátjával, tiszta diszperzit volt.

Csakugyan elég szörnyen nézett ki reggel is, amikor lementem a kutyával a parkba, de nem volt más, mert sok lom még be van dobozolva, zsákolva, van amit egyelőre lent hagytunk a pincében. Szóval, lövésem sincs hol egy másik cipő. A lomosban a kupac tetején van egy bundás csizma, de az nyár közepén kicsit meleg lenne.

-Mit húzzak a lábamra? - néztem anyára kétségbeesetten.

-Az én szandám megfelel?

-Akkor inkább marad a papucs.

Azzal mindössze annyi volt a problémám, hogy - az ugyancsak kedvenc - macifejes plüsspapucsomat viseltem... De hát vészhelyzet volt! Csufi becsülete volt a tét! :)

Leviharzottam a kutyával, majd' elrántott, úgy kellett vele rohanni. Lekapcsoltam a pórázt, el is tűnt a szemem elől rögtön. Kellemes volt az este. A nap utolsó sugarai megsimogatták a fák lombkoronáit, könnyű szellő szaladgált a parkban, és a madarak kedves énekszóval búcsúztak el párjuktól, hogy holnap újra találkozzanak. Húsz percig sétálgattam gondolataimba merülve, aztán erősen kezdett sötétedni, de Csufit hiába szólítgattam. Ez a kutya elveszett! Attila megnyúz! Itt kóvályog éjnek-évadján a mamuszomban, és ezt a lökött kutyát hajkurászom!

- Csufi! Csufi! - kiabáltam, ahogy a torkomon kifért.

Továbbbaktattam a parkban, ami egy viszonylag nagy területen fekszik (vesztemre). Bosszankodtam tehetetlenségemen!

- Csufi! Gyere csak! -csalogattam kedves hangon.

Semmi válasz. Csak a szél mozgott a fák közöt, és egy nejlonzacskót cibált akadozva a földön a felerősödött légáramlat. Leültem egy padra, és két tenyerembe temettem arcomat kínomban. Kisvártatva kutyaugatást hallottam, felálltam, füleltem. Csufi rohant felém az ösvényen, aztán lógó nyelvvel ért el hozzám.

-Hát hol jártál te csavargó? -simogattam a fejét nevetve.

-A park túlsó végén - jött a felelet.

Meghűlt az ereimben a vér, hiszen nem vártam válaszra. Persze nem a kutya szólalt meg. Felnéztem a nagy simogatásból, és láttam, hogy már megint a pénzeszsák áll előttem. - Ilyen nincs, ezt a pechet. Vagy nem is olyan nagy pech? De az, mert nem nézek ki valami elragadóan. Csak úgy mint egy várandós, csóró leáynanya. Ebben a szerkóban! - Annyira sült a pofámon a bőr, hogy harmadfokú égési sérüléseket szenvedtem.

Ő viszont makulátlanul nézett ki, még csak borostás sem volt. Nagy kék szemeiben huncutság bujkált, haját mintha most nyírta volna egy mesterfodrász, kicsit érdekes arcvonásaihoz ma este is két gödröcske társult, amikor elmosolyodott. Zavaromban már megint fülig pirultam, de a nagyon gyér világítás ezúttal segítségemre volt ennek elrejtésében. Nem tudtam, mi a fenét is mondhatnék, csak egyik lábamról, másikra álltam, mire válaszul a nagy barna macifejek bólogatni kezdtek mamuszom tetején.

-Kösz, hogy visszahoztad! - mondtam kissé akadozva.

-Én nem csináltam semmit. Jött ő magától - válaszolta, és ő is megsimogatta Csufi okos kis fejét.

Ekkor pillantottam meg, hogy egy gyönyörű golden retriever áll mellette. Nem is bírtam palástolni ámulatomat.

-Milyen szép a kutyád! - és azonnal elkezdtem gyomrozni.

-Köszi! A tiéd is aranyos!

-Igen - nevettem- aranyos.

-Nem kényelmetlen lakásban tartani egy golden retriever-t? -érdeklődtem kissé feloldódva.

-Sajnos rákényszerültünk - hangzott a szűkszavú válasz, és Pénzeszsák zsebredugta kezeit.

Sötétkék halásznadrágot és hawaii inget viselt, a lábán strandpapucs volt. Láttam, hogy figyeli öltözékemet, amitől erősen kezdtem ismét kellemetlenül érezni magamat. Feltápászkodtam a kutya mellől, és éppen búcsúra nyitottam a számat, de ő megelőzött.

-Szóval... izé...most költöztetek ide?- hebegett.

-Igen. Múlt héten költözködtünk át. Kösz a segítséget a szekrénycipelésben - megkockáztattam egy mosolyt.

-Nincs mit - rántott egyet a vállán.

-Rendes volt tőled. Azóta lehet, hogy a balesetin feküdnék, ha te nem vagy ilyen készséges.

Nevetett. Én meg örültem, hogy értékeli zseniális humorom. Ez már nyomulásnak számít? Vagy még nem üldözöm ki a világból?

-Szóval sétáltatod az állatokat?

Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán Csufira, aki rendületlenül lógatta hosszú, piros nyelvét, majd megint Pénzeszsákra szegeztem tekintetem magyarázatra várva.

-Állatokat?

-A kutyát és a két medvét - és mamuszaimra mutatott hosszú karjával, majd halványan elmosolyodott.

Én is lenéztem a két mackóra, próbáltam viccesen felfogni akialakult helyzetet, kényszeredetten felnevettem, de úgy éreztem, menten elsüllyedek szégyenemben.

-Szia! Mennem kell - mondtam zavartan.

-Várj! - kiabált utánam miközben én egyre gyorsabban hátráltam.

Megtorpantam és türelmetlenül vártam, mit akar.

-Hogy hívnak?

-Eszter -feleltem foghegyről és meg sem kérdeztem, neki mi a neve.

-Ádám - mondta készségesen, miközben felém nyújtotta jobb kezét.

Kezet ráztunk.

-Örülök, hogy megismertelek - vigyorodott el.

-Úgyszint’.

Azzal sarkon fordultam, és hazabotorkáltam Csufival az oldalamon. Annyira elsüllyedtem szégyenemben, hogy már a föld magjában járok!!! Mit gondolhat rólam?!!! Biztosan elmebetegnek néz! A baj csak az, hogy nem állok messze tőle, hogy az legyek. Ekkora blamázst! Nem megy ki a fejemből ez az eset. Jót szórakozott rajtam a gazdag ficsúr! Persze, nekik golden retrieverük van, nekünk meg csak egy talált korcs kutyánk... :(

 

A kutya úgy néz ki, hogy szobatiszta, meg semmi baja, azt mondja az állatorvos. Még egy árva bolhája sincs. Szóval, nem rég óta lehet kóbor eb. Tényleg cuki! Meg tök ügyes: pacsit ad, visszahozza a labdát, két lábon táncikál. :)

Ez mind szép és jó, de holnap Attila megy a Balcsira. Mondtam neki, hogy vigye a drága kis kedvencét is, de öten mennek egy személykocsival...

- Nem érdekel, tegyétek a tetőcsomagtartóra! - vágtam oda frappánsan. - Majd levegőzik egy kicsit!

- Ha-ha-ha! Nagyon vicces! - mondta mérgesen. Kérlek szépen Eszti - csak akkor hívott így, ha valamit nagyon akart tőlem - csak ezt a hetet bírd ki!

- Nem én vállaltam! Van elég bajom, öcsi!

- Kibírod! Csak napi háromszor megsétáltatod, meg megkajáltatod!- kérlelt - Most ráérsz!

- Na jó! Most az egyszer! - és duzzogva kifordultam a szobából, miközben ő vállon veregetett elismerésül.

Ő nyaral a haverjaival, én meg a kutyakakit fogom szedegetni egy héten keresztül... :( A simogatás, labdázás oké, de a piszkos munka már nem annyira tetszik. Mert "nem rondítjuk össze a környéket", hogy apát idézzem. Nem baj, hogy rajtunk kívül senki nem foglalkozik vele, hogy drága jó kutyácskája miket csinál a fűben...

Ma viszont beszéltem Katával. Azt hiszem ezúttal Attila mélységesen sajnálta, hogy már nem közös a szobánk. :) Végre leomlottak köztünk a falak, amiket az exének sikerült közénk emelnie.

- Rosszul esett, hogy úgy elhanyagoltál minket még nem is olyan rég! -vágtam oda neki minden kertelés nélkül. Aztán egy kicsit féltem, hogy megsértődik.

- Neked esett rosszul? - nézet rám értetlenül.

. Igen, elfelejtettél minket!

- De Eszter, hiszen Zsuzsával összejártatok, engem meg "elfelejtettetek" elhívni! -mondta felháborodottan.

- Ez nem igaz! Mi hívtunk, de valaki mindig kinyomta a telefont!

- Ez azért elég olcsó szöveg! - és sértődött képet vágott.

- Nem emlékszel, akkor is mondtam neked, hogy nem tudlak elérni?

- Valami rémlik! - gondolkodott el, és összeráncolta okos, kis homlokát. - Arra gondolsz, hogy Zoli tudatosan elmart tőletek?

- Pontosan! -mondtam elégedetten, mert örültem, hogy rájött ő is az igazságra.

- Ez szörnyű! Hogy lehetett ilyen módszeresen kegyetlen! - rémüldözött, és akkor el kezdtek peregni a könnyei.

- Ne sírj! Vége!

- És én még rátok haragudtam! - rázta zokogva szép, búzaszőke fejecskéjét - Nem láttam az orromnál tovább! Zoli mindvégig manipulált!

- A szerelem vak! - és elmosolyodtam, ahogy ő is.

Nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy ekkor miért a pimasz Pénzeszsák képe kezdett előttem lebegni. Nem előző barátaim egyikének arca, hanem ennek a rejtélyes idegennek, aki mindig a legváratlanabb helyzetekben tűnik fel, pont akkor, amikor  a legnagyobb szükségem van a segítségre. A cipőszekrény óta nem tudom kiverni a fejemből. De tudom, hogy még csak nem is álmodhatok róla, hogy észrevesz... :( A jó hír, hogy nem az esetem. Én mindig is a szőkékre buktam!