Te jószagú málnabokor!

Kata véleménye mindig is sokat számított nekem, és elismerem, hogy teljesen igaza van. Az ő helyében én is azt tanácsolnám magamnak, hogy kerüljem el jó nagy ívben ezt a fiút. Tegnap este ezen agyaltam, és eldöntöttem, hogy nem fogom keresni (igaz, kerülni sem), ha találkozunk, találkozunk, ha nem, akkor nem. Csakhogy, amikor ma reggel ránéztem a lábadozó Csufira, rájöttem, hogy én még 3500 Ft-tal lógok PéZsének, hiszen ő fizetett az állatorvosnak tegnapelőtt. Tartozni pedig nagyon nem szeretek. Elhatároztam, hogy a mai nap folyamán megpróbálok vele találkozni, és visszaadni a kölcsönzött pénzt.

 

Délelőtt, és kora délután kétszer voltam lent a kutyával a parkban, de csak Józsi bácsival találkoztunk, aki nagyon igyekezett valahová. Az eső is elég szépen zuhogott, ő meg kabát, és ernyő nélkül sétált, úgy hogy nem csodálom, hogy sietős volt neki, hogy minél hamarabb hazaérjen.

 

-         Jobban van a kutyád, kislány? – kérdezte, miközben a nedves füvön lépkedett, és üdvözlésül karimás, fekete kalapjához tette a mutatóujját.

-         Igen, jobban van – feleltem.

-         Akkor jó! – mosolygott – nem sokára előkerítem a tettest, és megkapja méltó büntetését! - harsogta, és bütykös kis kezét újra a levegőbe emelte, hogy nyomatékosítsa mondandóját.

 

Nem is terveztem, hogy újból feleljek, de ha akartam volna, se tudtam volna, mert fürge lábaival a kisöreg már el is viharzott, csak enyhén görbe háta dőlöngőzött távolról egy darabig, majd már az is eltűnt a fák között. Az eső hangosan kopogott a fák levelein, az ég dörgött, nagy villámok cikáztak felettünk. Jobbnak láttam Csufit felvinni a lakásba, mert eléggé lehűlt a levegő, és féltem, hogy még megfázik odakint. Fent kuksoltunk a szobában, vártuk, hogy elálljon az eső, de az csak nem akart csillapodni.

 

Anya korrepetálni ment dél körül, apa pedig akkor ébredezett az éjszakai műszak után. Felkelt evett, aztán megnézte, hogy Csufi állapota, hogy javul. Apa gyerekként és fiatalon is állatorvos akart lenni. Nagyon jó tanuló volt, meg tudta volna csinálni az egyetemet. Csak sajnos nagyapám korán meghalt, amikor apa 18 éves volt. Apának el kellett mennie dolgozni, mert három kisebb testvérét fel kellett nevelni valamiből. Így miután megszerezte a gépjármű lakatos szakmát, egy ideig autószerelőként dolgozott, aztán megszerezte a jogsit buszra, és buszsofőr lett Miskolcon. A régi vágya szertefoszlott, hiszen elég fiatalon családot alapított, és többé nem volt esélye rá, hogy elvégezze az állatorvosi egyetemet.

 

Szóval megvizsgálta Csufit, és arra a következtetésre jutott, hogy nagyon szépen gyógyul.

 

-         Jól van blöki, egy-két nap és mintha kicseréltek volna! –nevetett, és egy jutalomfalatot tartott a tenyerében, amiért Csufi jól viselkedett, miközben apa vizitelt.

 

A kutya nyomban élt a lehetőséggel, és behabzsolta az elé tartott finomságot, nehogy meggondolja magát jószívű gazdája. Akkor apa feltápászkodott a guggolásból, és engem kezdett fürkészni.

 

-         Mi a baj, kislányom? – tette a vállamra a kezét mosolyogva – miért lógatod az orrod?

-         Ennyire látszik? – próbáltam poénosan elütni a dolgot.

-         Igen, lerí rólad, hogy valami nincs rendben.

-         Csak olyan nyomasztó ez az idő - ami igaz is volt, azonban engem leginkább nem ez hangolt le.

-         Fiú ügy? – tapintott rá a lényegre, és vigyorogva kacsintott egyet.

 

Nem tudom, honnan jött rá (lehet, hogy anya mondott neki valamit), de pont az apukámmal beszéljem meg a pasizásos problémáimat, azt nem igazán tudtam elképzelni. Ezért megdöbbenten és némán álltam ott, nem tudtam, mi a fenét feleljek erre.

 

-         Szóval az! – jött rá azonnal, mikor nem kapott feleletet.

-         Úgy is mondhatjuk…

-         Ki az a szamár, aki az én hercegnőmet nem veszi komolyan? – vigyorgott apa, és átkarolt egyik kezével.

-         Nem ismered!

-         Na gyere, mondd el a sztorit!

 

Bementünk az anyáék szobájába, és elmondtam, hol ismerkedtünk meg, meg hogy segített nekem annyiszor. Közben Csufi is ott feküdt, és úgy hallgatta a beszámolómat, mintha legalábbis minden szavát értené, és ő is először hallaná azt.

 

-         Hol itt a bibi? – kérdezte apa jogosan, mert a Beával való beszélgetésről mélyen hallgattam.

-         Hát…azt mondják róla, hogy…nem olyan rendes, mint…mint amilyennek látszik – hebegtem.

-         Sok mindent mondanak az emberek, aminek a fele sem igaz. Mégis ki terjeszt ilyeneket róla?

-         Egy volt osztálytársa.

-         Ki tudja? Talán igaz, talán nem. Ezt csak te magad derítheted ki – vonta le apa a következtetést.

-         Ez igaz – helyeseltem.

-         De vigyázz magadra Eszti! Ne kóricálj este odalent! Amiket elmondtál, abból ítélve ez egy nagyon rendes, szimpatikus fiatalember, de még nem ismered olyan jól, ezért légy óvatos!

-         Az leszek apa! – öleltem meg jó tanácsaiért.

 

Beszélgetésünk után megnyugodtam, és rájöttem, hogy tényleg nekem magamnak kell kiderítenem, hogy ki is az a Hegymeghy Ádám valójában. Abban pedig apa is teljesen egyetértett velem, hogy a tartozásomat is minél hamarabb rendeznem kell. Így történt, hogy estefelé újra lementem a parkba zöld kínai esőkabátomban, és a gesztenyefa alatt vártam, hogy PéZsé és Golden feltűnjenek. Az eső már elállt, de minden hűvös, vizes, nyirkos volt még, a felhők miatt jóval hamarabb el kezdett sötétedni. Nem akartam sokat várni, nehogy a beteg Csufi még betegebb legyen, vagy újra feltűnjön a farkaskutya, de nem is kellett sokáig rostokolnunk, kisvártatva Müzli szaladt felénk farkcsóválva és csaholva, őt pedig egy 10 méterrel lemaradva követte Ádám. Sötétkék melegítőjébe süllyesztette mindkét kezét, látszott, hogy nincs éppen melege neki sem. Nagyokat lépkedett, és csillogó szemmel állt meg előttem.

 

      -     Szia Eszter! –mosolygott kedvesen.

-         Szia! – és éreztem, hogy nagyot dobban a szívem.

-         Csufi hogy van? – leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye.

-         Már sokkal jobban.

-         Igen, elég jól néz ki.

-         Az étvágya is kezd visszatérni.

-         Tegnap vártalak, de nem jöttél…- váltott témát.

-         Csufit nem akartam olyan állapotban későn lehozni, meg a farkaskutya is itt ólálkodik valahol – mentegetőztem.

-         Értem – és felállt a kutya mellől – tényleg nem oké, hogy az a vadállat szabadon van, és bármikor újra lecsaphat.

-         Nagyon nincs ez így jól! De lehetetlen vállalkozás lenne elkapni, hacsak tetten nem érjük – mondtam, mintha olyan nagyon értenék az ilyenfajta ügyek felderítéséhez.

-         Igazad van – és elgondolkodva nézett körbe a parkon, mintha már most is a gonosz ebet keresné szemével.

-         De már van valaki, aki nyomoz az ügyben – somolyogtam.

-         Igen? – vigyorodott el ő is.

-         Igen. Egy nyugdíjazott sintér.

-         Csak nem Márton Józsi bácsi?

-         De igen – csodálkoztam – ismered?

-         Persze! Haláli egy fazon! – és közben hitetlenkedve rázta a fejét.

 

Aztán én kotorászni kezdtem az övtáskámban, hogy megadhassam a tartozásomat, de sikerült elügyetlenkednem a dolgot, és stílusosan kirántottam a pénzt. Ő lovagiasan felemelte, és felém nyújtotta.

 

-         Tessék – és át akarta adni a pénzt.

-         Tedd el – és megfogtam meleg kézfejét, ujjait ráfordítottam a pénzre – köszi, hogy kisegítettél az állatorvosnál.

-         Ne hülyéskedj már! – mosolygott, és megpróbálta átpasszolni a négyezer forintot.

-         Légy szíves vedd el! Nem szeretek tartozni senkinek! – komolyodtam el.

-         Rendben – adta meg magát, és a pénzt mackófelsője zsebébe csúsztatta – de cserébe eljössz velem meginni valamit.

 

Én hátrahőköltem a váratlan meghívástól, azt sem tudtam, hogy köpjek-e vagy nyeljek, de azért nagyon hízelgett, hogy randizni akar velem. Végignéztem különös, huncut arcán, amin magabiztos vigyor ült, szeme kutatón járt, talán a választ próbálta rólam leolvasni. Most is olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, azonban valami kis feszültség bujkált a hangjában. Mégis egész testtartása hanyag és egyben elszánt volt, jobb lábát előretette, a balt hátul megvetette, mintha legalábbis nagyon szüksége lenne rá, hogy stabilan álljon. Kezeit zsebre dugta, a két hüvelykujja azonban kint pihent, mintha éppen egy melegítőruhás vállalkozó valamilyen üzletet akarna bonyolítani. Kissé sértett, hogy ennyire biztos az igenlő válaszban, magam sem tudom, miért.

 

-         Menjünk – vontam meg a vállamat, mintha nekem ez marha nagy nyűg lenne, közben meg majd’ kiugrottam a bőrömből.

-         Gyere!- karolt belém, majd elindultunk kifelé a parkból – akkor menjünk a Korzóba.

-         Nekem is az a kedvenc helyem a barátaimmal!

-         Látod, mennyi közös van bennünk? – és könyökével enyhén oldalba bökött.

-         Most rögtön megyünk? – kérdeztem félénken, és arra gondoltam, talán rossz ötlet volt belemenni a dologba.

-         Persze, hogy most – vigyorodott el, és a meg szokott kis gödröcskék szaladgálni kezdtek az arcán.

 

Hozzá fogott fütyülni a kutyájának, úgy hogy jobb keze mutató és hüvelykujját módszeresen szájába tette, arca kissé eltorzult közben, és szerintem tök vicces fejet vágott. A füttyszóra Csufi is odabandukolt hozzánk, csóválta a farkát, és vakkantott egyet örömében, hogy újra meglátott. Erről eszembe jutott, hogy valahová a kutyákat is kéne tenni.

 

-         Mi lesz Müzlivel és Csufival?

-         Majd az ajtó előtt megvárnak. Ne aggódj, nem lesz kutya bajuk sem – ért fülig a szája, ahogy felém fordult, és szó szerint nyargaltunk úti célunk felé a két, most már pórázra kötött kutyával.

 

Ahogy mentünk, a hűvös nyári levegő arcunkba vágott, kissé kellemetlen volt a hideg szél, és néha azt hittem, hogy újra elered az eső, de nagyon felszabadultnak, és azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, egyenesen boldognak éreztem magam. Először ő karolt belém, de aztán inkább én karoltam őt, végül pedig egymás kezét fogtuk meg. Szégyenlősen egymásra mosolyogtunk, és összekulcsolt kézzel folytattuk utunkat. Esőkabátom hangosan suhogott, ami elég idegesítő volt, de mivel Csufit néha ölbe vettem a parkban, ezért nem akartam esernyőt hozni. Felnéztem rá, néztem profilját, ahogy kissé koncentrálva bandukolt mellettem, néha rántott egyet Golden pórázán, ilyenkor PéZsé göndör tincsei kissé megremegtek feje búbján. Hitetlenkedtem, hogy itt sétálunk, forró tenyerébe süllyesztem az enyémet, és minden szép és minden tökéletes, olyan jó együtt. Arra gondoltam, bárcsak örökké tartana ez a közös este.

Végre odaértünk a Korzóba, ahol kérdezés nélkül két sört rendelt.

 

-         És ha én nem azt kérek? – vontam kérdőre.

-         Bocs! Mit kérsz? – és közben intett a pultoslánynak, hogy várjon.

-         Jó lesz sör, csak ugrattalak! –és nagyon tetszett, ahogy elcsodálkozott kissé száraz humoromon.

-         El is felejtettem, hogy általában a lányok nem rajonganak a sörért… De látom, te kivétel vagy – vigyorgott, és levette a pultról a két korsó gyöngyöző sört, aztán leültünk egy félreeső asztalhoz.

-         Jó, hogy eljöttünk – mondtam bólogatva, és a cigifüstös félhomályban kerestem barátságos, kék tekintetét.

Épp a sör kemény habját nézte áthatóan, és simogatta ujjaival a korsó párás oldalát, aztán felnézett rám, és kedvesen elmosolyodott. Ekkor éreztem úgy, hogy meg szeretném állítani az időt, és csak ülni itt vele szemben, nézni bele abba a mély, átható tekintetbe, és hagyni, hogy zuhanjak a sötét verembe, amit Ádám „ás” nekem.

 

-         Én is örülök, hogy itt vagyunk! – és koccintásra emelte sörét.

 

Csak vigyorogtam, aztán összeérintettük kisujjunkat koccintás gyanánt, és beleittunk a folyékony kenyérbe. Úgy éreztem, nem tudok megszólalni, hirtelen nem jutott semmi használható az eszembe, csak élveztem a pillanatot, és közben izgultam, hogy mi sül ki randevúnkból.

-         Ha nem találkoztunk volna, akkor most kivel ülnék itt?

-         Csak lenne valaki… - vigyorogtam – mindenki pótolható.

-         Jaj Eszter! – mosolygott, de kicsit talán rosszul esett neki, hogy ilyeneket mondok.

-         Bocs, csak már kissé paranoiás vagyok. Volt egy-két rossz tapasztalatom – nyekeregtem, és nem is hazudtam egy szavammal sem.

-         Nekem is – mondta elgondolkodva – és tovább rajzolgatott a korsó párás oldalán.

-         Az nem jó – ráztam a fejem.

-         Csúnyán pofára estem.

-         Sajnálom! – mondtam őszintén, és örültem, hogy én vigasztalhatom.

-         Ne tedd! Már én sem teszem.

-         Nem is érdemes a múlton rágódni. De, ha van kedved meséld el, hogy történt ez az egész.

-         Őszintén szólva, nincs kedvem elmondani. Elég szánalmas egy sztori.

-         Nyugodtan mondd el! Ha unni fogom, majd kérek egy kávét, vagy kipöckölöm a szemhéjamat két fogpiszkálóval – humorizáltam – ha pedig nagyon szánalmas leszel, akkor gyorsan leállítalak.

-         Ha te mondasz egy fiús történetet, akkor én is mondok egy csajozós sztorit – mondta 32 foggal.

-         Jó, benne vagyok – vágtam rá – várj, had’ gondolkozzam valami érdekes eseten.

-         Addig én is felidézem magamban számtalan hódításom egyikét – felelt nevetve.

-         Szóval, a neten megismerkedtem egy sráccal, és megbeszéltük, hogy semmilyen paramétert nem adunk meg magunkról. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, jó volt a humora is, és megdumáltuk, hogy találkozunk egy cukrászda teraszán. De mivel nem tudtuk, hogy hogy is nézhet ki a másik, úgy állapodtunk meg, hogy az ismertetőjelünk egy szál vörös rózsa lesz. Izgultam, de már nem volt visszaút, és hajtott a kíváncsiság is. Forró júliusi nap volt, és egy jó 15 perccel a megbeszéltnél hamarabb érkeztem. Kint ültem a cukrászda teraszán, azt hittem, hogy elájulok a hőségtől, ezért megettem három gombóc fagyit, és levertem fél liter üdítőt is. Már idő volt, bármelyik percben jöhetett, de én azt hittem menten bepisilek, nem bírtam szusszal, úgy döntöttem, hogy gyorsan beszaladok a cukrászdába és megkeresem a női szakaszt. A rózsát kint hagytam az asztalon, ha jön, akkor üljön le oda. Mikor jöttem kifelé, az üvegajtón át láttam az asztalt, és hogy egy magas, szőke lány egyenesen oda tart. A rózsa ott volt, viszont semmi egyéb. Pont annál az ajtónál valaki eltört egy poharat színig üdítővel, és akkor mosták fel a trutyit, megkérték a vendégeket, hogy a másik ajtón közlekedjenek. Visszamásztam a túlvégre, hogy végre kijussak, és mikor odaértem a teraszra, látom, hogy ott ül a jóképű, szellemes, magas fiú rózsával a kezében az asztalomnál azzal a szőke csinibabával, és szemmel láthatóan remekül érzi magát. Ahogy bámultam őket legyökerezve, egy futó pillanatra rám is nézett, de semmi jelét nem adta, hogy tetszenék neki, inkább gyorsan visszafordult újdonsült barátnőjéhez, én meg elkullogtam mint egy kivert kutya.

-         Ez aranyos – pukkadozott a nevetéstől.

-         Örülök, hogy ilyen jól mulatsz – mosolyogtam én is, és belenyeltem a kellemesen hideg Borsodiba.

-         Legalább ronda volt a hapsi?

-         Bárcsak az lett volna, de egész jól nézett ki, csak ne lett volna még ülve is feltűnően nagy ólába.

Na erre, annyira rájött pénzeszsákra a nevetés, hogy az összes apró az aljára került. Nem bírta abbahagyni, pedig ennyire szerintem azért nem volt nagy a poén. Úgy kacagott, hogy könnyek gyűltek a szemébe, és rám is rám hozta a vihogást az ábrázata.

-         Na most te jössz – passzoltam át neki a labdát, mikor csillapodott bazi nagy jókedvünk.

-         Egyszer volt egy nagyon féltékeny barátnőm, aki folyton a nyomomban volt, vagy legalábbis próbált mindig lekövetni. Vagy két hete jártunk mindössze, mikor a nővérem leutazott Pestről, és együtt ebédeltem vele. A lány az étteremhez közeli butikban dolgozott, és ebédre ő is pont oda ugrott be. Megláttam, hogy bejött, azonnal meg is látott, és mielőtt bármit mondhattam volna neki rámöntötte a makarónit amit 2 perccel előtte hozott ki a pincér. Erre én: „ Kitti, had’ mutassam be neked a nővéremet.” A lány elsápadt és kirohant az étteremből, azután nem sokáig boldogítottuk egymást.

-         Ez sem semmi – szám elé téve kezemet vihogtam.

-         Bár nekem nem voltak ilyen netes kalandjaim.

-         Ne sajnáld! – legyintettem.

Ádám felállt, a zenegéphez ment és kért három számot, de már csak az egyiket tudom, hogy mi volt: a Fool’s Garden Lemon Tree-je, amit én is nagyon szeretek. Jól elvoltunk, meg is hallgattuk, mire nekem eszembe jutottak szegény kutyáik odakint. Csufi így is beteg volt, úgyhogy jobbnak láttam, ha rövidre zárjuk az amúgy rendkívül kellemes találkát. Gyorsan kipucoltunk, szerencsére csak szemerkélt az eső, és mind a két kutty épkézlábnak tűnt. Hazafelé is kézen fogva mentünk, de a szemerkélő eső egyre sűrűbb és nagyobb cseppekben kezdett hullani. Ádám is az én esőkabátom alá bújt, és közben a rokkant Csufit is cipelte hősiesen. Olyan bátornak, erősnek és szívdöglesztőnek tűnt ott mellettem. Azt hittem elolvadok! Különös ívű arcán gyöngyöztek az esőcseppek és versenyt csillogtak két kék szemével az utcai lámpák fényénél. Elértük a parkot, és mondtam, hogy átadhatja a kutyát, de hősiesen ragaszkodott, hogy ő tegye le a házunk küszöbére, még fel is cipelte a negyedikre. Az ajtóban búcsúztunk el.

-         Kösz mindent! Nagyon jól éreztem magam – mondtam enyhe zavarban.

-         Én köszönöm, hogy eljöttél! Megismételhetnénk!

-         Persze! Az jó lenne! – helyeseltem szívdobogva.

-         Akkor szia!

És - mivel mindketten bőrig áztunk a kínai esőkabát oltalmazása ellenére – a csurom vizes hajába beletúrva vízcseppek repültek szerte szét, aztán arcán csurgott végig apró patakban a halántékából kiindulva engem az ájulás kerülgetett. Mintha elkezdett volna felém hajolni, ami szintén nem lett volna ellenemre. De ekkor anya tapintatosan feltépte a bejárati ajtónkat, és nem tudtam meg, hogy Pénzeszsák csak hátba akart veregetni, vagy egyebet szeretett volna.

-         Hallottam, hogy csilingelt a kapukód! Hát ti voltatok azok!

-         Igen mi – mondtam bosszúsan, és mérgelődtem, hogy miért kóddal jöttem be a lépcsőház ajtaján.

-         Kezét csókolom! – köszönt PZs.

-         Már nem tudtuk hol csatangolsz Eszter!

-         Csak Ádámmal beültünk valahová.

-         Gyertek már be – invitált minket anya – ne ácsorogjatok itt csurom vizesen.

-         Köszönöm, de későre jár, és Golden is csurom víz. Mennünk kell –felelt PZs.

Elköszönt és ment. Én meg lángolva álltam az ajtóban, valószínűleg a csuromvizes hajam bőszen gőzölgött a forró fejemtől.

Szóval a nyomozás Józsi bával kudarcba fulladt. Nem hiszem, hogy további eredményeket fog elérni a kis öreg, hiszen a nyomok megszűntek, és a bokor ágán ragadt szőrpamacson kívül nincs semmi a kezünkben. Mariska néni állítja, hogy el fogja kapni a vad farkaskutya grabancát a nyugalmazott sintérünk, mert „a hegyekben is mindig kiszagolta a prédát”. Én meg próbáltam lelkesnek mutatkozni, és nem elárulni, hogy én azért nem bízom annyira a nyomozás sikerében.

  Szóval tegnap elmaradt a PéZsével való találkozás, pedig este alig tudtam magam türtőztetni olyan nyolc óra körül, mert tudtam, hogy Goldennel akkor mentek a parkba. Előtte el is döntöttem, hogy lemegyek Csufi nélkül, és megadom a tartozásomat, de közben anyának el kellett mennie nagyihoz, apa pedig megint éjszakás volt, és nem akartuk a még mindig nagyon gyenge Csufit magára hagyni. Így egyedül ücsörögtem, jobban mondva a kutyával, de végül ő is bealudt. Már én is azt hittem, mindjárt elpilledek a TV előtt, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem és Kata szólt bele, kérdezte, hogy feljöhet-e hozzám. Mondtam: naná!

  Már ott toporgott a háztömb előtt, és így gyorsan felengedtem a kaputelefon segítségével.

  - Mizujs? – estem neki rögtön, mert láttam rajta, hogy valami nyomja a szívét.

  - Eszter, ígérd meg, hogy nem leszel rám mérges! – követelőzött a lábtörlőn állva.

  - Nem ígérem meg! – nevettem.

   Ő nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem. Félénken lesett rám, két kezét tördelte, és legyökerezett a lába.

- Gyere már be, te mafla! – és egyik karjánál fogva jóformán berántottam az ajtón.

  - De Eszter, most tényleg nem hülyülök… - nyafogott, és közben lehúzta edzőcipőjét.

  - Mi a baj? Kompromittáló képek vannak rólam a neten? – és vigyorogtam hozzá.

- Nem, te lökött! – és mosolyogva rázta a fejét.

  Közben bementünk a szobába, leültünk az ágyra, beszélgetni kezdtünk, és hangunkra az álmos Csufi felnézett a gallérjából.

 - Na ki vele, de gyorsan! Mi van veled? A frászt hozod rám!

 - Eszter, tudod, hogy Attila meg én régen tetszettünk egymásnak –kezdte.

 - Azt tudtam, hogy te tetszettél neki, de hogy te hogyan éreztél iránta azt sosem mondtad el.

 - Azt hittem tudtad, de nem helyeselnéd. A korkülönbség, meg hogy a legjobb barátnőd kavarjon az öcséddel – hebegett.

 - Te sülttök! Én örültem volna a legjobban, ha összejöttök!

 - Igen? – és látszott, hogy megkönnyebbült.

 - Ezt jól elszúrtad. Azt hittem, hogy Atis neked közömbös…

- Nem volt az, csak aztán jött Zoli, és ő tudta, hogy kell udvarolni. Meg akkor még nagyon fiatalok voltunk.

  - De hogy jön ez most ide? – tettem fel a kérdést.

 - Úgy, hogy mióta a Korzóban összejött a banda újra, mi Attilával sms-ezünk, és úgy néz ki, hogy felelevenednek a régi érzések – mosolygott szerényen.

 - Ez remek! – villanyozódtam fel a jó hír hallatán, és szívből örültem testvérem és egy igen kedves barátnőm egymás iránti kölcsönös vonzalmának. 

Nagyon nagy kő esett le a szívéről, hogy bevallotta kapcsolatukat, és boldog, hogy áldásom adom rájuk. Én meg szintén örvendenék, ha ilyen jó sorgónőm lenne egy napon. Szóval Csufi balszerencséjén kívül ezért akart olyan nagyon hazajönni Atis a Balcsiról! :)

    Aztán, mikor Kata meglátta Csufit, kétségbeesett teljesen, és én elmondtam neki az esetet, továbbá beszámoltam a PéZsével kapcsolatos fejleményekről. Teljesen ki van akadva a miatt, amiket Bea, Ádám volt osztálytársnője mesélt nekem a minap a parkban, és azon is, hogy ezek után én még szobaálltam PéZsével. Én csendben tűrtem a fejmosást, és el kell ismernem, sok igazság volt abban, amit mondott.

 - Egy vadidegennel kóricálsz sötétedéskor a fák között, akiről azt mondják, hogy a pszichiátrián is kapott szobát? Normális vagy? – dorongolt le barátnőm.

- De hátha nem igaz az egész! Vagy már meggyógyult…

  - Mi erre a garancia? Honnan tudod? Mikor megtámad, akkor késő lesz! Vagy, ha most nem csavarodik be, és összejöttök, akár mikor bekattanhat. Nem jó az ilyen problémás emberekkel foglalkozni, mert egyáltalán nem veszélytelen, bármikor kimutathatja a foga fehérjét.

  - Nem mondasz hülyeséget – ismertem el.

  - Örülök, hogy belátod!

Aztán Kata hazament, én meg leforrázva ültem a szobámban, simogattam Csufit, és közben Ákos CD-t hallgattam. Igazat kellett adnom barátnőmnek: ez így tényleg nem túl biztató kezdet. Jobban járok, ha kerülöm PéZést, még ha nagyon nehezemre esik is. Más, normális emberekkel kéne barátkoznom. De mégis kivel?

 

Anya itthon volt tegnap, nem kellett korrepetálnia a bukott diákjait. A Csufival történtek miatt jobban a körmömre nézett, és közölte, hogy nem örül a kései sétáimnak a parkban. Tény, hogy a vérszomjas németjuhásszal való találkozásunk óta én sem szívesen kóricálnék odalent a sötétben, mert sosem lehet tudni, mikor tűnik fel újra a bokrok közül az a veszedelmes kutya.

Attila is teljesen kiakadt a történteken. Először azt hitte, hülyéskedek, de aztán alig tért magához, és nagyon aggódott Csufiért. Úgy kellett lebeszélnünk, arról hogy hazajöjjön. Minden áron a kutya mellett akart lenni. Azt mondta, jobb szeretne már itthon lebzselni (ami felettébb szokatlan tőle, mert máskor hat lóval sem lehetett volna elhúzni egy ilyen közös buliról).Végül sikerült megnyugtatnunk telefonon keresztül is, hogy nincs semmi komoly baja szegény kutyának. Valóban javul az állapota, már sokkal jobb az étvágya is.

Szóval olyan hat óra magasságában vittem le Csufit az ölemben, mert anya nézetéhez apa is csatlakozott. Apukám le is akart kísérni, de ebből már nem engedtem (1. azért ennyire nem félek, 2. apa most is fáradt volt, és ment éjszakára dolgozni, 3. hátha összefutok Ádámmal). Azonban ezúttal elmaradt a vágyott találkozás. Pedig még pénzzel is tartozok neki! Ami elég ciki, és szeretném is rendezni a számlát, azonban azt sem tudom, hogy hol lakik, sőt telefonszámot sem cseréltünk. Pedig ez jó indok lenne egy újbóli röffenésre. ;)

Ha PéZsével nem is hozott össsze a sors a tegnapi nap folyamán, valakinek vagy inkább valakiknek sikerült jó kedvre deríteniük. Ahogy sétálgattam a még kissé gyengélkedő, gallérba öltöztetett Csufival, két alakra lettem figyelmes a park ösvényén. Ahogy közeledtek a hölgyben felismertem Marika nénit, akivel délelőtt találkoztam, és jót beszélgettünk. A mellette bandukoló, bajszos, szakállas, kissé ólábú bácsikáról pedig erősen feltételeztem, hogy csakis Márton Józsi bácsi lehet, a jó húsz évvel ezelőtti „neves”sintér. Marika néni arca rögtön felderült, amikor meglátott, és be is mutatott Józsi bácsinak, aki kedélyesen üdvözölt, és ízes modorában bizonygatta, hogy mindenképp kézre kerítjük a „feltételezhetően kóbor ebet, mely közveszélyt okoz” (ez biztosan valami sintér szaknyelv).

 

Mókás volt, ahogyan a két kis öreg egymás mellett bandukolt tovább, néha-néha egymáshoz ért a válluk, és látszott, hogy fürkésző tekintetük árulkodó nyomokat, vagy egyenesen a „vadat” keresi. Mikor pár méterre eltávolodtak, Józsi bácsi visszafordult.

 

- Eszter! – szólított a nevemen, és bajúszának két vége viccesen táncolt szája felett.

- Tessék Józsi bácsi?!

- Hol történt az incidens?

- Mindjárt megmutatom – és a bácsika rendkívüli komolysága megmelengette a szívemet, hogy alig tudtam elnyomni mosolyomat.

 

Elvezettem a két öreget a tetthelyre, ahol Józsi bácsi, mint egy helyszínelő felmérte a terepet, megvizsgálta a nyomokat, jött ment, látszott, hogy agytekervényei dolgoznak, magában lejátsza a történteket. Aztán simogatni kezdte deresedő szakállát, tett még pár lépést, és megállt töprengeni. Hosszú, szürke nadrágjának zsebébe süllyesztette bal kezét, és kedves nagypapa arca gondterhelten eltorzult, majd lehajolt, és letépett egy ágat a közeli bokorról. Nem tudtam, mire volt ez jó, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Csak amikor megindult vele felém és Marika néni felé, akkor láttam meg, hogy a tüskés ágon egy szőrcsomó díszelgett, mint első számú bizonyíték, DNS, melyet a tettes a helyszínen hagyott. Mert Csufi ugye tetőtől talpig fekete, egy szénbányában sem lenne feltűnő jelenség, viszont a talált szőrcsomó vörösesbarna színű, ami Goldenre sem jellemző, hiszen az ő bundája világosabb. Józsi bácsi diadalittasan nézegette a minden kétséget kizáróan az idegen kutyától származó szőrmintát, és lopva figyelte az én reakciómat is.

 

- Na Mariskám, elégedett vagy?! – és dagadó mellel állt meg fiatalkori kedvese oldalán.

- Hát, azért ez még nem az egész kutya! – méltatlankodott a nénike.

 

De olyan komolyan viselkedett a két kis öreg, hogy nem bírtam türtőztetni a nevetést, és elkezdtem kuncogni. Erre ők is elmosolyodtak, szerencsére nem vették zokon, hogy kinevettem kis civódásukat. Józsi bácsi újra szakállába túrt, és kissé ráncolta a homlokát.

 

- Ne aggódj Esztikém, elkapjuk a grabancát! – biztatott a nyugdíjazott sintér.

- Biztos vagyok benne – de talán nem csengett valami magabiztosan a hangom, mert a bácsika egy pillanatra rám emelte tekintetét.

- Benned van minden bizodalmunk Józsi! Ne hagyj cserben! – mondta Mariska néni, és közben barátja vállára tette az egyik kezét.

- Nem – rázta őszülő fejét a kisöreg, hogy két pödrött bajsza is virgoncan beleremegett – olyat sosem tennék.

Aztán kibontakozott a néni fogásából, és mókás kis ólábaival nagyokat lépdelt, elérte újra a letaposott, összekócolt részét a parknak, ahol Csufit helybenhagyta a dög. Megállt, pár percig vizsgálódott, lehajolt, beleszimatolt a levegőbe, akárcsak egy vérbeli vadászkopó, aztán nagyokat szökkenve elindult a fák közé.

 

- Józsi bácsi szagot fogott! – vigyorodott el Marika néni, és két kis, csillogó szemét rám emelte, aztán újra az ugrabugráló öregurat figyelte.

 

Én nem szóltam semmit, inkább felettébb viccesnek találtam a jelenetet, és nem pedig biztatónak. Magamban újfent mosolyogtam, mert szórakoztató volt számomra a két idős ember igyekezete, de nagyon kedvesnek is találtam, még ha esetleg nem is lesz sikeres a „nyomozás”, akkor is. Marika nénivel követni kezdtük Józsi bácsit, de Csufi totyogása miatt elég lassan haladtunk.

 

- Elsőrangú nyomolvasó! Párját ritkítja! Nekem elhiheted! – bizonygatta az öreg hölgy.

- Elhiszem.

- Vadászengedélye is volt annak idején!

- Az már valami! – elismerően bólogattam, és közben a karomba vettem a fáradó Csufit.

 - Bizony kislányom! A Bükkbe járt szarvasra lőni, ami nem kis dolog – mesélte – de a vaddisznótól sem ijedt meg.

- Pedig az sem éppen veszélytelen – és kerestem a fák között a kedves öregúr alakját.

- Még hogy nem veszélytelen! – méltatlankodott a néni – rendkívül veszélyes vállalkozás!

 

Nem vitatkoztam állításának igazával, annál is inkább, mert valóban így van. Közben pedig odaértünk Józsi bácsihoz, aki szakállát dörzsölgette, és a fák közé nézett elgondolkodva. Én letettem Csufit a földre, és Marika nénivel türelmesen vártuk, hogy most mi következik. A bácsika megfordult, odalépett Csufihoz, leguggolt, elkezdte simogatni.

 

- Cimbora, nyomon vagyunk! – súgta a kutya fülébe biztatóan, majd felállt – arra ment a tettes, és a lakótelep irányába mutatott.

 

Én elkerekedett szemmel néztem a telep házait. Nem tudtam, hogy mire véljem a dolgot, milyen következtetést vonjak le ebből. Hiszen ez sem bizonyít semmit…

 

- A kutya jól táplált volt? – szegezte nekem a kérdést.

- A farkaskutya? – értetlenkedtem.

- Hát persze, hogy a farkaskutya.

- Azt hiszem, igen.

- Sejtettem, mert a nyomok is erről árulkodnak. Nem egy lesoványodott kóbor ebbel állunk szemben, ez egy jól tartott kutya, amelynek gazdája van.

 

Marika nénivel összenéztünk, aztán Csufira fordítottam tekintetem. Egy rejtélyes érzés annyira hatalmába kerített, hogy a hideg futkosott a hátamon. Kinek a kutyája? Elkapjuk? Hogyan bizonyítjuk rá? Megtámad újra valakit?

Láttam, hogy Marika néni is hasonló kérdéseket vet fel magában, viszont a kis nyomozónkon nem látszott bizonytalanság, megpödörte bajszát, és megindult abba az irányba, melyet az előbb nekünk mutatott. Mi türelmesen vártunk, toporogtunk pár percig, latolgattuk az eshetőségeket, Csufit gyomroztuk. Kisvártatva azonban Józsi bácsi csalódottan jött vissza, mert elvesztette a nyomot azon a „fránya flaszteren”. A betonfelület nem csodálom, hogy nem könnyíti meg a dolgát a nyomkeresőnknek, és sajnos az eset óta bizony majdnem 24 óra telt el. Még csoda, hogy ennyire jutottunk.

 

- Nem adom fel kislányom! – mondta Józsibá, és biztatólag megfogta a bal vállamat – minden nap lejövök a parkba, amíg el nem kapom a ragadozót, aki ezt tette Csufi kutyáddal!

 

 

 

Ma is a munkások lendületes tevékenységének zajára ébredtünk. Szegény apa azonban annyira fáradt az éjszakás műszak után, hogy neki meg sem kottyan, és ezúttal Csufi sem ugrált az ajtóban a sétára várva, hiszen ő meg le van robbanva, az idegen farkaskutyának köszönhetően. Anyával nagyon sajnáljuk szegénykét, nem győzzük simogatni, és próbáljuk visszahozni az étvágyát mindenféle földi jóval. Még a gallért is levettük egy kicsit, hátha akkor jobban fog enni, de sajnos nem történt javulás, csak a sebeit kezdte el nyalogatni, amit meg nem szabadna csinálnia. Mivel nem nagyon akar járni, a lépcsőzés meg tényleg ártana neki, ezért a karomban vittem le ma kétszer sétálni.

Most persze nem barangoltuk be a parkot, inkább letelepedtem vele a közeli padon, aztán ő elbicegett, hogy mégis diszkréten végezze el a dolgát. Ahogy ott vártam a lesérült Csufi érkeztére, mellém telepedett egy nagyon kedves, öreg nénike a kötésével. Puskás Vincéné Marika néni kellemes társaságom lett abban a 15 percben, amit lent töltöttünk.

- Leülhetek kedvesem? - kérdezte a nénike.

- Persze, tessék csak - feleltem - úgy sem leszünk sokáig.

- Jaj, kedveském, miattam el ne menjetek!

- Csak a kutyát sétáltatom, de szegény most nincs elemében.

- Mi történt vele?- kérdezte, miután meglátta a gallérban totyogó, sántikáló Csufit.

- Egy nagy farkaskutyával verekedett össze, és ez lett az eredménye - mondtam a fejemet rázva.

- Szegénykém! - sápítozott a néni.

- Össze is kellett varrni a sebeit, de hamar rendbejön az állatorvos szerint.

- Úgy legyen! - vágta rá a nénike, és folytatta a kötögetést.

- Kinek készül ez a jó, meleg holmi? - kíváncsiskodtam.

- A kisunokámnak lesz - mosolygott csillogó szemmel - hogy ne fázzon a télen.

- Jó is az! Egy puha, meleg pulóver!

- Bizony-bizony! Mindig fel kell öltözni rétegesen! A kötött holmi meg többszörösen meleg. Hidd el kislányom!

- Elhiszem - mosolyogtam beleegyezőn.

- Kinek a lánya vagy kedvesem? Hátha ismerem a szüleidet.

- Nem hiszem. Most költöztünk ide nem régen. Apukámat Hollósi Andrásnak hívják. Én Hollósi Eszter vagyok. A nénit hogy hívják?

- Puskás Vincéné, de hívjál csak Marika néninek - és ujjai mesteri gyorsasággal dolgoztak tovább a pulóveren.

A néni haja hófehéren tündökölt a délutáni napsütésben, hosszú évek mosolygásában megráncosodott kedves arca szépen le volt barnulva, két piciny kék szeme pedig lázasan csillogott munka közben. Törékeny alakja meggörnyedt a padon, de vállai néha-néha megemelkedtek, ha a kötés úgy kívánta. Bokáját keresztbe tette egymáson, a sötétzöld színű gombolyag pedig vidáman pörgött mellette, és egyre fogyatkozott, ahogy a pulóver puha szálai sokasodtak. Még csak egy kicsiny rész készült el, mert most kezdte a néni a munkát, de a mintát már meg tudta nekem mutatni: rombuszok sorakoznak közvetlenül egymás után. Jól néz ki, csak egy kicsit talán ódivatú… De tökéletesen meg fog felelni annak a gyereknek. Én is mindig elhordtam, amit anyukámék kötöttek nekem (nem is volt más választásom, persze).

- Mit mondtál aranyom, mikor költöztetek ide? – érdeklődött Marika néni.

- Most lesz két hete.

- Akkor még tényleg újak vagytok erre felé. Tetszik itt nektek?

- Nem rossz környék, el kell ismernem. Csak az a csúnya, nagy farkaskutya ne lenne! Most már félek esténként lejönni Csufival – szomorkodtam, mert eszembe jutott, hogy akkor a PéZsével való randizgatás bizony ugrik.

- Nem is szabad későn kóricálni a parkban! – nézett rám kissé szemrehányón a nénike.

- De ilyenkor nyáron olyan kellemesek az esték! – nyafogtam – nincs az a fullasztó hőség, mint napközben.

- Legalább ne egyedül sétáltasd azt a kutyát!

- Nem egyedül szoktam – és halványan elmosolyodtam, amit a néni nem láthatott, mert szorgosan kötögetett.

- Akkor jó! Nem tudom, kié lehet az a vad kutya, de nem fogják itt a környék lakói eltűrni, hogy egy ilyen szörnyeteg garázdálkodjon a parkban. Ha kell én magam fogok intézkedni! – paprikázta fel magát a kedves kis öregasszony, nyomatékul a kötést megemelte beszéd közben, és harcias tűzzel a szemében nézett rám.

- De hogyan? – maradt nyitva a szám Marika néni fellángolása láttán.

- Van nekem egy régi, kedves ismerősöm! – és huncutul elmosolyodott – Márton Józsi. Sintér volt még ez előtt vagy 20 évvel. Jó ember, és jó szakember. Érti a dolgát. Még legény korában udvarolgatott is nekem egy időben… - nosztalgiázott egy kicsit az idős asszony.

 

Én titokban elmosolyodtam, mert elképzeltem a hetven éves Márton Józsi bácsit, hogy a kutya után szaladgál a parkban, mert a fél évszázaddal ezelőtti barátnője megkérte rá. De nem akartam letörni új ismerősöm lelkesedését. Úgy láttam, ez az ügy nagyon felvillanyozta, és jól állt neki a harciasság, új színt kölcsönzött, amúgy is pozsgás arcának, és izgatottsága aranyosan megfiatalította. Talán a Márton Józsi bácsival való újbóli találkozás élénkítette meg a kedves öreg hölgyet, talán a megvadult kutya a parkban, de az is lehet, hogy mindkettő. Én mindenesetre nagyon örültem, hogy találkoztam új ismerősömmel, aki segíteni akar Csufi bántalmazójának kézre kerítésében. Nem csak mert ilyen előzékeny, de szórakoztató, kedves jelenség is. Szeretném egyszer bemutatni nagymamámnak! Biztos, hogy jól kijönnének.

Bea figyelmeztetése ellenére nem bírtam magammal, folyton Ádámon járt az eszem, pedig van bajom elég, nem kéne még őt is a nyakamba vennem. A munkahelykeresésről ne is beszéljünk... Jövő héten újabb interjú. Már nem fűzök hozzá annyi reményt, mint eleinte, de jelenleg valahogy nem is igazán tudok koncentrálni erre az egész állás ügyre. Most nem! Ezek az érzelmes, fiús, kutyasétáltatós délutánok elveszik az eszemet. Jöhetne már Attila, és sétáltathatná Csufit! Bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz (és miért hazudnék pont saját magamnak?), akkor be kell vallanom, hogy nagyon bánnám, ha a kutyasétáltatás "terhétől" most megszabadítana az öcsém. Pontosan a parkban való sétára vágyok egész nap, annak ellenére, hogy rengetek titok,  kérdés és nem éppen pozitív múltbéli történetek lengik körbe PéZsét, a pszichológiai kórtörténetéről már nem is beszélve.

Attila amúgy jól van. Szuper időt fogtak ki. Pár nap múlva már itthon is lesznek. Most nem várom annyira. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha nem járnék a gesztenyefához esténként…

Tudom, hogy lökött vagyok, de délután elhúztam az időt (bevallom nem éppen véletlenül), aztán nem tudtam, mit tegyek, de végül Csufi döntött, mert 8 előtt öt perccel ott toporzékolt a bejárati ajtónál, és szűkölt. Anya meg is kérdezte, hogy miért ilyen későn viszem le mindig azt a szerencsétlen kutyát. Én meg elütöttem a dolgot azzal, hogy ilyenkor kevesen vannak lent, és nem akaszkodik össze minden szomszéd kutyával (na nem verekedés szinten, csak barátságból, de ez a mániája).

Szóval ott voltunk a parkban, és valami belső erőtől vezérelve egyenesen a gesztenyefa alá lépdeltem, éreztem, hogy arcomba fut a vér, bizseregtem egész testemben, nagyon izgultam, de egyáltalán nem féltem az Ádámmal való találkozástól. Elengedtem Csufit, had' szaglásszon (és pisiljen) körbe minden fát, ami minden nap egy rituálé számára. Odaértem a megbeszélt helyre, de nem állt ott senki. Megnéztem az órát a mobilomon, kereken nyolc órát mutatott. Gondoltam, ha nem is hajszálpontosan, de majdcsak megérkezik.
Telt-múlt az idő, de csak nem jött PéZsé. Már Csufinak dobálgattam egy fadarabot, meg a labdáját is (de azt rendszerint nem hozza vissza, hanem elkezdi rágicsálni), végül sétálni kezdtünk a parkban. Nem tudtam megkönnyebbüljek-e, vagy nehezteljek PéZsére, aki barátok közt is átejtett.

Ahogy ezen morfondíroztam, hallottam, hogy valaki halk, de határozott hangon a nevemen szólít egész közelről a hátam mögött.

- Eszter!

Olyan hirtelen történt mindez, hogy megijedtem, és ugrottam egyet nagy izgalmamban. Ahogy megfordultam, láttam, hogy PéZsé az. Ekkor sem nyugodtam meg, inkább kirázott a hideg, megborzongtam. Egyre csak Bea szavai jártak az eszemben: "pszichiátrián volt fél évig, ezért maradt ki az egyetemről". A torkomra fagyott a szó, álltam ott kővé dermedve, és néztem Ádám arcát a naplemente fényénél.

- Mi a baj? Megijesztettelek? - mosolyodott el.

Ezt olyan kedvesen és huncutul kérdezte meg, hogy minden félelmem eloszlott, és újra megnyugodtam, biztonságban éreztem magam mellette, bármilyen furcsa is.

- Bocs, nem akartam rádijeszteni - szabadkozott.

- Semmi baj! - és egy hetyke karlendítéssel nyomatékosítottam szavaimat.

- Nem tudtam hamarabb jönni.

- Mi sem voltunk itt Csufival nyolcra - füllentettem, bár magam sem tudtam, miért volt erre szükség.

- Akkor jó!

- Miért  nem tudtál jönni, ha megkérdezhetem?

- Ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni - felelte, és magas homlokát összeráncolva tagadólag intett úgy, hogy rakoncátlan, göndör tincsei is beleremegtek a feje búbján.

- Semmi gond! Bocs, hogy ilyen tolakodó voltam - mentegetőztem - nem is tudom, mi ütött belém.

Egyáltalán nem vettem zokon, hogy titkolózott. Bár, amiért nem mondta el késésének okát még inkább furdalta az oldalamat, hogy ugyan miért nem jött nyolcra. Ettől függetlenül kellemesen éreztük magunkat (szerintem ő is), és elkezdtük követni a kutyákat a szokott ösvényen.

 

- Örülök, hogy megismertelek – mosolygott kissé zavartan, és halásznadrágja zsebébe süllyesztette mindkét kezét.

- Én is örülök, hogy találkoztunk – pirultam el, de a szürkület talán elrejtette arcom új színét.

- Tudod, jó valakivel beszélgetni erről-arról. Elég kevés barátom van…

 

Nem teljesen ezt a választ vártam, de kezdetnek ezzel is kibékültem. Tudtam, itt a lehetőség, hogy a múltjáról kérdezősködjek, de valamilyen furcsa érzés visszatartott attól, hogy felfedjem a Beával való ismeretségemet. Így más úton kellett elkezdenem a puhatolózást.

 

- Pedig azt gondolnám, hogy neked sok barátod van, mert nagyon közvetlen vagy – mondtam elgondolkodva.

- Régebben rengeteget bandáztunk a haverokkal. Elmentünk bulizni, ralizni, inni. Tényleg mindent megcsináltunk, amit el tudsz képzelni.

- Igen? Akkor biztosan kiélted magad, ha ennyi mindent kipróbáltál.

- Így is fogalmazhatunk. Kiéltem magam – és furcsán, szomorúan nézett maga elé.

- És miért maradtak el a barátok? Mi változott meg?

- Barátok! – és cinikusan felnevetett – nem nevezném őket igazi barátnak.

- Miért, mi történt? – és akkor azt hittem, hogy valamiféle számomra kielégítő, konkrét választ kapok, de nem így lett.

- Mert, amikor szükségem lett volna a támogatásukra, akkor cserbenhagytak. Csak két igazi barátom maradt, akikre a mai napig számíthatok.

- Lehet, hogy szerettek volna segíteni, csak nem tudták, hogyan tegyék – gondoltam itt Beára, de ekkor sem vallottam be, hogy ismerem egykori osztálytársnőjét.

- Nehogy azt hidd! – nézett rám komolyan és kissé idegesen – tudom, hogy szándékosan kerültek, és nem hívtak sehová. Nem mintha menni akartam volna.

- Mi változott meg? Mégis mibe keveredtél?

- Nem keveredtem én semmibe – nevetett nagyot.

És nagy levegőt vett, hogy folytatja a mondókáját, de akkor nyüszítést, meg acsarkodás hangjait hallottuk a fák közül, és mindketten rohanni kezdtünk, mert azt hittük a két kutya rontott egymásnak (bár ezt nagyon furcsálltuk volna).

Amikor odaértünk, láttuk, hogy Müzli ugat, Csufi pedig egy nagy, idegen farkaskutyával verekszik. Nagyon megijedtem, hirtelen nem tudtam, mi tévő legyek, csak Csufi nevét üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Ádámnak már nagyobb volt a lélekjelenléte, és egy vastag botot felkapva egy jó nagyot sózott az ismeretlen kutya hátára, az nyikkant egyet, de nem hagyta abba a verekedést, csak amikor a fejére is lesújtott PéZsé. A németjuhász elviharzott, és otthagyta a sebesült Csufit, aki fel sem tudott állni, csak nyöszörgött, és szép két, két kétségbeesett gombszemét rám emelte. Én rémülten leguggoltam mellé, simogattam okos kis buksiját, és majdnem olyan fájdalmasan, mint az előbb rám a kutya nézett, most én emeltem Ádámra könyörgőn a két szemem. Ő is leguggolt mellém és „megvizsgálta” a kutyát.

 

- Ez a nagy farkaskutya csúnyán elbánt veled – intézte Csufihoz szavait.

 

Szegény tovább nyöszörgött, és látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Úgy éreztem, felelős vagyok a történtekért, hiszen elhanyagoltam Csufit, mert abszolút elfeledkeztem róla, hogy én most hivatalosan őt sétáltatom, és nem PéZsével kavarok. Tanácstalanul vártam, hogy történik valami, hiszen este fél kilenc után legfeljebb valamiféle állatügyeletre vihetném el a kutyát. A baj csak az, hogy kocsi se volt, mert apa pont azzal ment dolgozni éjszakára, meg gőzöm sem volt róla, hogy hol van egy állatkórház a városban.

 

- Semmi vész! – mondta Csufinak, de végül rajtam állapodott meg a tekintete, és tényleg megnyugtató volt, hogy Ádám is velünk van.

 

PéZsé felemelte a szűkölő kutyát, miután mackófelsőjébe jól becsavarta. A kutya nyikkant egyet fájdalmában, de aztán csendesen tűrte, hogy a segítő kezek cipeljék. Ádám megkért, hogy Müzlit kössem vissza a pórázra, majd elindultunk valahová. Kezdetben fogalmam sem volt merre visz az utunk, csak mentem engedelmesen PéZsé mellet, vezettem a szép golden retrievert, és éreztem, hogy potyognak a könnyeim. Csodálkoztam saját magamon, hiszen nem gondoltam volna, hogy így a szívemhez nő a kis kóbor, korcs eb, aki benyüszítette magát otthonunkba.

 

- Hozzátok megyünk? – kérdeztem kissé bután, mikor már összeszedtem magam annyira, hogy megszólaljak.

- Nem, nem – rázta a fejét Ádám – ismerek a közelben egy állatorvost. Pár sarokra lakik, és ott van helyben a magánrendelője is.

- Az nagyon jó lesz – akaratomon kívül elcsuklott a hangom, pedig már nem is sírtam.

- Ne aggódj Eszter! – hallotta ki a félelmet szavaimból, és megtorpanva rámnézett – minden rendben lesz!

- Biztos? Ugye rendbejön Csufi?

- Szerintem nem lesz komoly baja. Pár nap és újra Müzlivel fog szaladgálni a parkban – próbált megnyugtatni, ahogy ott álltunk még mindig a fák alatt.

 

Egy kicsit valóban sikerült pozitívan látnom a dolgokat, miután beszéltünk. Nagyon jól esett Ádám közelsége, és talpraesettsége, amivel a dolgokhoz állt. Mellette én is elhittem, hogy nem történhet baj, Csufi minden maradandó sérülés nélkül felépül, és megint olyan lesz mint „új” korában.
Lassan továbbindultunk, és némán baktattunk egymás mellett az úton. Igyekeztünk, hogy minél hamarabb ellássák Csufit. Néhány járókelő jól megbámult minket, de mi nem törődtünk velük, hiszen kisebb gondunk is nagyobb volt annál, milyen látványt nyújthatunk éppen így a beteg kutyával. Kisvártatva meg is érkeztünk az állatorvoshoz. Nagyon kedves ember Dr. Sóváry Aladár. Egyáltalán nem vette zokon, hogy olyan késői órában zavartuk, sőt. Nagyon szívélyes volt, még Csufi sem ijedt meg tőle, hanem nyugodtan tűrte a vizsgálatot, és az injekciót is. Helyi érzéstelenítés után két helyen összevarrta szegény Csufit a doktor úr, mert nagyon szétnyíltak a sebek. Egy hét múlva kell mennünk varratszedésre. Végezetül egy szép, magas, fehér, műanyag gallérral távozott kiskutyám megmentőjétől. Nálam sajnos egy fitying sem volt, hogy törlesszem a kezelés költségeit. Én balga teljesen elfelejtettem, hogy az állatok orvosi ellátása bizony nem TB által támogatott. De miután Dr. Sóváry közölte mennyivel tartozunk, Ádám szó nélkül vette a tárcáját, és fizetett. Én csak meredten néztem, mi történik, de mivel nem tudtam volna leperkálni a kért összeget, nem szóltam egy szót sem.

Aztán Ádám - most már kissé vérfoltos - mackófelsőjébe újra beletekerte a kimerült, legyengült Csufit, köszönetet mondtunk még egyszer a dokinak, és hazabandukoltunk. Anya teljesen megrémült, amikor az itt is- ott is bekötözött, galléros Csufit meglátta Ádám karjaiban (mert PéZsé ragaszkodott, hogy felhozza egészen a lakásig). Éppen akkor jött ki anya a fürdőszobából, ezért hálóingben üdvözölt minket, és elképedve ismerte fel PéZsét még a cipőszekrényes találkozásunkra visszaemlékezve. Ádám letette Csufit, és jó éjszakát kívánt. El akarta vinni a felsőjét, de anya amikor látta, hogy milyen állapotba került a melegítő, ragaszkodott hozzá, hogy majd mi kimossuk. Azzal Ádám elment, én meg magyarázhattam el, mi történt, és hogy kavarodtam össze újra ezzel a fiúval. Végül mindent töredelmesen bevallottam anyának PéZséről, kivéve a Bea által elmondottakat. Akkor ott teljesen kiment a fejemből, hogy megemlítsem, mert annyira hálás voltam Ádámnak mindenért, hogy csak a jó dolgok jöttek elő. Most kissé lelkiismeret furdalásom van, hiszen anyának mindig mindent elmondhattam, sosem élt vissza a bizalmammal. Nem is értem magamat, miért titkolom az Ádámról szóló negatív beszámolót. Vagyis talán mégis tudom: azt akarom, hogy tökéletes legyen, és más is tökéletesnek lássa. Csak ennek az a veszélye, hogy nem veszek tudomást a hibáiról. De most nem érdekel! Újra segített nekem: megmentette Csufit!